A Megkövült erdő egy olyan gengszterfilm és dráma, amelyet bátran nevezhetünk a film noir műfajának egyik előfutárának is, hiszen ötvözi a ’30-as évek gengszterfilmjeinek és a 40-50-es évek noirjainak elemeit és stílusjegyeit. Mindazonáltal leginkább filmtörténelmi jelentősége miatt emlékezünk rá, hiszen ez volt Humphrey Bogart karrierjének egyik fontos állomása, ami után felkerült Hollywood térképére, igaz, hogy egyben egy jó időre be is skatulyázta a gengszter szerepekbe. A film az egy évvel korábbi azonos című Broadway színdarab alapján készült, amely két főszereplője a már befutott Leslie Howard és az akkoriban még főleg színpadi színészként tevékenykedő Humphrey Bogart voltak. Bogart karakterét, Duke Mantee-t egy John Dillinger nevű gengszterről formázták, aki 1933-ban első helyen szerepelt az FBI körözési listáján.

A 30-as évek nagy gazdasági válságának korában járunk Arizona külvilágtól elzárt sivatagi területén, ahol Alan Squier (Leslie Howard) viharvert író és entellektüel magányosan csavarog, amikor útja során megérkezik egy ütött-kopott benzinkúthoz és étterembe. A tulajdonos kíváncsi és érdeklődő lányának Gabrielle-nek (Bette Davis) rögtön megtetszik az idealista álmodozó és titokzatos jövevény, aki teljesen más, mint a környezetében élő földhöz ragadt egyszerű emberek. Gaby érdeklődése és szemmel látható vonzalma rögtön féltékenységet generál vőlegényében, a benzinkutas Boze-ban (Dick Foran). A feszültség csak növekszik, amikor a rendőrség elől menekülő gengszterbanda Duke Mantee (Humphrey Bogart) vezetésével  túszul ejti a fogadóban tartózkodó embereket...A megkövült erdő témái, mint a bűnözés és szociális realizmus ideális téma volt a Warner Bros filmstúdió számára, ami a stúdiórendszer korában a hasonló témájú filmekre specializálódott, ezért nem volt kétséges, hogy a sikeres Broadway darab megfilmesítési jogát – és az ebben játszó főszereplőket - ez a stúdió szerzi meg. Így tett szert Jack Warner stúdiója későbbi legnagyobb sztárjára, Humphrey Bogartra 1936-ban, aki aztán egészen a stúdiórendszer végégig (1948) ezen stúdió az alkalmazásában állt, de még a későbbiekben is a legtöbb filmjét - a Columbia mellett - a Warnernél forgatta.

Bár a film magában hordozza a stúdió és a korszak legnagyobb, a ’30-as évek elején készült gengszterfilmjeinek (Little Caesar, The Public Enemy) stílusát, mégiscsak egy furcsa darabnak számított a Warner Brosnál. Ennek oka nemcsak az, hogy itt már felfedezhetőek a noir műfajának jegyei, de azért is, mert a film nem tagadhatja le színpadi eredetét, annak jó és rossz oldalaival együtt.

A megkövült erdőt Archie Mayo rendezte, amely filmtörténeti jelentősége mellett a korban összetettnek számító karakterizálásával hívja fel magára a figyelmet, amelyeket Hollywood legnagyobb vagy későbbi legnagyobb sztárjai alakítottak.A filmet alapvetően meghatározza annak helyszíne, a kietlen arizoniai sivatag és a világtól elzárt helyen lévő lepusztult benzinkút és étterem, amin egy Bar-B-Q feliratú neon pislákol. A fogadón belül játszódó jelenetek hangulatát pedig nem csak annak egyszerű, de stílusos lepusztultsága határozza meg, de a kis helyiség okozta klausztrofóbiás érzet is. Annak ellenére, hogy szemmel láthatóan ezeket a jeleneteket egy stúdióban vették fel, hiszen árulkodóak a fogadó festett hátterei, de ez nem zavaró a filmben, amiben a fókusz a karakteren illetve a köztük lévő kapcsolatokon van. A film nagy része ebben a helyiségben játszódik, ami miatt elég erőteljes a színpadi hatás, ugyanakkor fokozza a szereplők kétségbeesését is, hiszen nagyon úgy tűnik, mintha nem lenne menekvés számukra ebből a zárt térből, annak nem csak szó szerinti, de átvitt társadalmi jelentéséből sem.

A forgatókönyvet Robert E. Sherwood színdarabja alapján Delmer Daves és Charles Kenyon írták, amelyből a későbbiekben rádió és televízió verzió is készült. A forgatókönyv  erőssége, a karakterizálás mellett számos gyengesége is van, amelyek közül talán a legszembetűnőbb a dialógusok néha már szinte fájdalmasan kínos jellege. A sokszor nagyon életszerűtlen szöveg elmegy a színpadon és akár egy regényben is, de egy filmben már nem.  A történetről elmondható, hogy két szálon fut, pontosabban szólva a fő szál - a menekülő gengszterek túszul ejtenek egy kisebb csapat civilt – mellett van egy romantikus mellékszál is, ami Alan és Gaby között szövődő szerelem, illetve Boze féltékenységét járja körbe, ugyanakkor a film sava-borsát Alan és Duke közötti feszültség adja. Régi filmekben megszokott, hogy viszonylag nagy teret és sok időt szánnak a bevezetőnek, amivel nincs is gond, mivel ezalatt alapozzák meg és mutatják be a legfontosabb karaktereket. Itt a probléma az, hogy a film csupán 78 perc, amiből eltelik 35, tehát majdnem a fele, mire megjelenik Duke, aki az igazi feszültséget hozza a filmbe. Szerencsére azonban a karakterek érdekesek annyira, hogy a köztük lévő kontrasztok képesek mozgatni ezt az egyébként elég statikusnak mondható filmet.Az első bő fél órában megismerjük a környezetbe nem illeszkedő intellektuális Alan világból kiábrándult ideológiáját, akibe Gaby – karaktereik bemutatására szánt viszonylag hosszú idő ellenére is - túl gyorsan beleszeret, főleg figyelembe véve azt, hogy az egyszerű amerikai lány minden nyitottsága ellenére egy cseppet sem illik az angolosan sznob Alanhez. Meglehetősen életszerűlten, hogy annyira vonzónak tartja Alan európai jellegű szofisztikáltságát abban a kietlen, gazdasági válságtól sújtotta roppant amerikai környezetben. Alan karaktere pedig Leslie Howard minden könnyedsége és stílusossága ellenére – vagy talán pont ezért – végig nagyon furcsán hat ebben a környezetben és filmben. Persze karakterének ezen tulajdonsága szándékos volt az írok részéről, hiszen így a szereplők közötti kontrasztok még élesebbek, azonban valahogy nem illeszkedik a film stílusához.

A film akkor kapcsol magasabb fokozatba, amikor megjelenik Duke és a bandája. Innentől kezdve Alan könnyed, de mégis depressziós író és az impulzív, kétségbeesett és pont ezért mindenre elszánt gyilkos gengszter nehéz karaktere közötti kontraszt működteti a filmet. Alan a gondolkodó ember, aki pont ezen tulajdonsága miatt nem igazán tudja cselekvésre szánni magát, míg Duke-ot az impulzív és nagyon határozott cselekedetei vezérlik.

Már talán ennyiből is látszik, hogy egyikük sem igazán hős vagy gonosz, mindegyikük sokkal inkább egy olyan antihős, akiknek szükségszerűen buknia kell a film végén. Alannek azért, mert ez a világ nem róla szól, amely világhoz nem tud és esze ágában sincs alkalmazkodni. Ő a filozofálás mellett még arra sem képes, hogy az ebédjét kifizesse, ilyen apróságok nem foglalkoztatják és aggasztják.Teljes természetességgel fogadja, hogy Gaby megvendégeli.Duke pedig minden elvetemült bűnöző státusza ellenére egy romantikus lélek, aki már rég elmenekülhetett volna a rendőrség elől és biztonságban lenne, ha nem várna egy nőre, akibe szerelmes. Karakterének puhábbik és konvenció tisztelőbb oldalát mutatja az is, hogy tiszteli az öregeket, a szemtelen és tiszteletlen Alannel szemben, akinél tulajdonképpen sokkal kevésbé tenyérbemászó, mint a gunyoros, állandóan okoskodó és filozofáló Alan. Viselkedésük abban is különbözik, hogy Duke alapvetően egy csendes megfigyelő, míg Alan az, aki állandóan beszél és emiatt egy kicsit exhibicionistának is tűnik a hallgatag Duke mellett, akinek pont ezért minden szavát elhisszük, azt is, amikor azt mondja, hogy mindenkit megölt. Az ő szavainak mintha nagyobb jelentősége lenne, mint az entellektüel Alan mondatainak.  Ebből kifolyólag az sem kétséges, hogy ki uralja a színt, és ez nem csak abból fakad, hogy Duke kezében van a fegyver. Abban azonban hasonlítanak, hogy mindketten kívülállók, és ez az az ok, ami végül összekapcsolja bukásra ítélt sorsukat.

Mind Leslie Howard, mind Humphrey Bogart játékáról elismerően írtak a korabeli kritikák, azonban véleményen szerint egyikük sem volt annyira kiváló, mint ahogy erről általában írnak, akár akkor, akár manapság. Leslie Howard karakterének egyik legfontosabb pontja társadalmi kívülállósága, ami egyértelműen lejön a filmben, talán túlságosan is, olyannyira, hogy karaktere és könnyed játéka már inkább idegennek hat ebben a filmben, nem illeszkedvén annak sötét és nehéz stílusához. Leslie Howard mentségére legyen mondva, hogy a nem teljesen jól megírt karaktere és esetenkénti hosszú és nehézkes dialógusait és monológjait mégis érdekesen és lebilincselően képes előadni.Humphrey Bogart filmes pályafutása során (általában) próbálta kerülni a színpadias és mesterkélt játékot függetlenül színházi múltjától, azonban itt ez nem mondható el játékáról. Ebbe nyilván nagymértékben belejátszott az a tény, hogy ezt a karaktert rengetegszer eljátszotta a Broadway-n, és a filmben mintha ugyanazt csinálta volna, mint a színpadon. (Mondom ezt úgy, hogy fogalmam sincs hogyan játszotta a színpadon.) A testtartása (gondolok itt a kissé behajlított és maga előtt tartott kezeire, ami a személyéből áradó fenyegetést hivatott érzékeltetni), valamint a szövegmondása is (ami néha nagyon  artikulált és lassú) inkább színházba valónak tűnik. Mindazonáltal mint minden későbbi híres filmjében, úgy itt is nagyon erőteljesen jelen van a filmvásznon, függetlenül attól, hogy jóval kevesebb szerepe és szövege van, mint Leslie Howardnak, vagy Bette Davisnek.

A harmadik legfontosabb férfi karakter Boze, Gaby hivatalos vőlegényéé, aki talán a hármójuk között a legegyszerűbb karakter és a legkevésbé szimpatikus alak, ami már csak azért is furcsa, mert ő jelképezi az átlag amerikai fiatalembert.  Ő hármójuk közül az, aki nem kívülálló, és akire a társadalom számíthat. Boze legfőbb vágya, hogy szerezzen egy csinos és dolgos feleséget, majd élhesse kényelmes családi életét. Azonban ő mindezt anélkül tervezgeti, hogy valójában érdekelné mit is akar a kiszemelt nő és milyen életre vágyik. Egyszerűen természetesnek veszi, hogy az általa inkább csak trófeának tekintett lány ugyanazt akarja, mint ő. Ezért lepődik meg, és válik nagyon agresszívvá, amikor látja Gaby nyilvánvaló vonzalmát Alan iránt. Boze a legkevésbé romantikus a három férfi között, ugyanakkor mégis ő az, aki a társadalom „hasznos” tagja. Dick Foran hozta az önző és kissé bunkó átlag amerikai férfi karakterét, de a másik két karakter és színész között azért nem rúgott labdába.Na és persze ott van Gaby a sok férfi karakter között, aki egy kedves és érzőszívű lány, és aki sokkal nyitottabb és intelligensebb, mint amit a néző egy ilyen elzárt és isten háta mögötti hely alapján gondolt volna. Nem véletlenül az a legfőbb vágya,hogy elkerüljön innen, és megússza itteni egyetlen esélyét: jó kislányként férjhez menjen Boze-hoz, és élje tovább a sem érzelmileg, sem intellektuálisan nem kielégítő életét. Az ő karaktere jelképezi a nagybetűs Nőt, akiben minden férfi szereplő az általa ideálisnak tartott nőt látja. Az apjának ő a tökéletes háziasszony és szolga, aki az étteremben dolgozik. Nagyapjának már egyfajta anya figura, aki kordában iszákosságát, Bozenak a trófea, akit majd az ágyba vihet, Alannek pedig az inspiráció, a múzsa, mindemellett pedig az a karakter, amely alapján Alan érzékeli létének haszontalanságát és feleslegességét. Habár Bette Davis remekül alakítja a tőle szokatlan jó kislány karaktert, aki tágra nyílt szemekkel és újdonságra éhesen hallgatja Alan szokatlan életfilozófiáját, mindazonáltal a filmet alapvetően Leslie Howard és Humphrey Bogart működteti.

A filmben van egy olyan érdekes mellékszál is, amely nagyon szokatlan volt a maga idejében. Ezt a mellékszálat pedig két afroamerikai karakter produkálja, akik közül az egyik egy gazdag fehér család sofőrje, szolgája, aki minden cselekedete előtt kikéri alkalmazói engedélyét, míg a másikuk Duke gengszter bandájának egyik teljes jogú tagja, aki szabadon jöhet-mehet és dönthet, mint Duke bármelyik embere. Van köztük egy érdekes párbeszéd, amiben a gengszter lenézően „Tamás bátyjának” hívja a sofőrt, ami nagyon radikális sornak és jelenetnek számított 1936-ban.

A két fekete karakter fizikai tulajdonságai is mutatják a köztük lévő kapcsolatot. A magas gengszter mintegy lenéz az alacsony szolgára:Archie Mayo rendezőnek nem sikerült igazán „megfilmesíteni” a sikeres színpadi darabot, néha olyan érzésem volt, mintha nem is igazán akarta volna ezt, függetlenül attól, hogy van néhány kint játszódó jelenet a filmben. Annak ellenére, hogy egy jobb rendező ennél többet ki tudott volna hozni ebből a filmből, a The Petrified Forest mégis nagyon sok témát képes felölelni a maga 78 percében, és karakterizálása érdekesnek és összetettnek számított a maga idejében.

A The Petrified Forest minden hibája ellenére a filmtörténelem egy nagyon fontos darabja, ami elindította Bogart filmes karrierjét, függetlenül attól, hogy nem ez az első filmje. Leslie Howard, aki már sztárnak számított ebben az időben, ragaszkodott a stúdió vezetőinél ahhoz, hogy színházi partnere, Humphrey Bogart játszhassa Duke filmbeli karakterét is. Bogart ezért annyira hálás volt, hogy második gyerekét, az 1952-ben született lányát, Leslie Howard Bogartnak nevezte el, barátja korai halála után 9 évvel.  

Habár a mai néző már kell, hogy rendelkezzen némi türelemmel a film megtekintésekor,  mivel az igazából félidőben kezd beindulni, ugyanakkor mégiscsak egy fontos film, amit érdemes még 2016-ban is megnézni, függetlenül attól, hogy az idő vasfoga nem volt túl kegyes hozzá.

Értékelés: 1936-ban 8/10 2016-ban 6/10

Jelenet a filmből, Alan szemtelenül beszól az öregembernek, míg Duke megvédi: