Orson Welles kultikus film noir krimi thrillerét tartják általában az Aranypolgár után a második legjobb filmjének, ami bejárta azt a pályát, amit a híres rendező filmjei általában bejártak az Citizen Kane után. Az ígéretesnek induló project és forgatás után az első vágással elégedetlen stúdió továbbvágta, új jeleneteket forgatott hozzá Welles nélkül, majd végül egy olyan filmet mutattak be, aminek már nem sok köze volt ahhoz, ahogy azt a rendező eredetileg elképzelte. Ezért aztán (vagy ennek ellenére) a Touch of Evil - mint szinte minden Orson Welles film - megbukott bemutatásakor, idővel azonban az egyre nagyobb tiszteletet kiérdemlő filmről ma már szuperlatívuszokban beszélnek, és az egyik legjobb klasszikus noirnak nevezik. A film bukása ellenére nagy hatásúnak bizonyult, nem csak számtalan rendezőt inspirált a későbbiekben, de ezt tartják a film noir műfajának méltó befejező darabjának is. Kiváló színészgárda látható ebben a furcsa és nagyon sötét, szinte embergyűlölő és kissé bizarr filmben: Orson Welles, Charlton Heston és Janet Leigh főszereplése mellett kisebb szerepekben többek között megjelenik Marlene Dietrich vagy éppen Gábor Zsa Zsa is.

Az amerikai-mexikói határon az amerikai oldalon fekvő kisvárosban egy Mexikóból érkező autóban elhelyezett bomba megöl két ember. Miguel "Mike" Vargas (Charlton Heston) mexikói nyomozó és amerikai felesége, Susan (Janet Leigh) éppen mézesheteiket töltik a kisvárosban, és akik nem sokkal a robbanás előtt sétáltak el az autó mellett. Mike úgy érzi, hogy be kell szállnia a nyomozásba, vagy legalábbis figyelemmel kell követnie azt. Megismerkedik a nyomozást vezető kövér és ápolatlan amerikai Hank Quinlannel (Orson Welles), akitől nem csak a bűnözők, de a kollégái is tartanak és tisztelnek. Leghűségesebb munkatársa Pete Menzies (Joseph Calleia) szinte isteníti Quinlant. Amikor a gyanúsított lakásában tartanak házkutatását, Mike észreveszi, hogy Quinlan bizonyítékot hamisít, hogy letartóztathassa Sanchezt, mert meg van győződve a férfi bűnösségéről. Mike rájön, hogy Quinlan azért volt annyira eredményes eddig a munkájában, mert mindig ezt a "módszert" alkalmazta, ha el akart kapni egy-egy bűnözőt. Mindeközben Mike felesége, Susan egy olyan hotelben száll meg, amit egy Grandi (Akim Tamiroff) nevű alvilági figura vezet, akinek egyik rokona ellen Mike vezetett nyomozást, és aki most Susan biztonságát veszélyezteti. Időközben megismerjük Quinlan nyomozó motivációit is: sok-sok évvel ezelőtt egy latino megölte feleségét, akit soha nem sikerült elkapnia. Mike és Quinlan különböző etikája és nyomozási stílusa miatt elkerülhetetlenné válik a végén kettejük összecsapása...

Orson Welles néhány éves európai munka és film után visszatért Hollywoodba, ahol már korántsem vette körül olyan bizalom, mint első filmje, a Citizen Kane elkészítésekor, mivel a stúdiók számtalan megbukott filmje után úgy gondolták, hogy Welles képtelen olyan filmet készíteni, ami közönségsikerre tarthat számot. Csakis Charlton Hestonnak köszönhette, aki ragaszkodott hozzá, hogy az Universal stúdió rábízza a film rendezését és a forgatókönyv megírását, ami egyébként ha lazán is, de Whit Masterson Badge of Evil c. regényén alapul. A végeredményt látván azonban úgy gondolták, hogy Welles megint egy művészfilmet készített, ami biztosan megbukik majd az amerikai jegypénztáraknál, ezért újravágták azt a rendező távollétében és néhány új jelenetet is felvettek az új verzióhoz. Amikor Welles meglátta a végeredmény, egy órán belül egy 58 oldalas levelet küldött a stúdió vezetőinek, amiben részletesen leírta, hogy ő mit hogyan akart és miért, és az új verzió mennyiben nem hasonlít arra, amit ő eredetileg elképzelt. A stúdió megtartotta a levelet, de nem vették figyelembe Welles véleményét és kiadták a 93 percesre vágott verziójukat. 1976-ban megjelent egy 108 perces változat, amiben visszatettek néhány kivágott jelenetet, majd 1998-ban megszerkesztették azt a filmet a meglévő anyagokból, ami Welles 58 oldalas levele alapján a legközelebb állt ahhoz, amit annak idején a rendező elképzelt, és így megjelent a harmadik, immár 111 perces Touch of Evil, amiről ez a poszt is íródott. Orson Welles ezt már nem láthatta, mert 1985-ben meghalt, és aki ezután a film után már nem kapott munkát Hollywoodban.

A gonosz érintése egy bizarr, unortodox, kissé eltúlzott, akár perverznek és camp-nek is nevezhető film, főleg az '50-es évek ízléséhez viszonyítva. A Touch of Evil nem csak filmtörténeti szempontból mondható tipikusan "Orson Wellesesnek", hanem  zseniális látványvilága, azon belül is elsősorban a képek kompozíciói, technikai bravúrjai, témái miatt, ami azonban mint szinte mindig, most is a történet rovására ment. A látvány azonban annyira erős, hogy (nagyrészt) feledtetni tudja a sztori inkonzisztenciáját, aminél az utólagos szerkesztések miatt amúgy is nehéz eldönteni, hogy ez a probléma a Welles által készített verzióban is fennállt-e vagy a későbbi vágások eredménye-e.Mint sok Welles filmnél, úgy itt is a fényképezés a legerősebb elem, ami Russell Metty operatőr nevéhez fűződik, aki gyönyörű, egyszerre realisztikus és mégis szinte bizarr módon expresszionista noir fényképezésével nem csak a sötét és világos kontrasztokkal árnyalta remekül a filmet, de nagyon jellemző és szembetűnő a furcsa szögekből, azon belül is az extrém alulról történő fényképezés. Ennek eredménye az, hogy egyes szereplők, főleg a Welles alakította hatalmával visszaélő kövér Quinlan szinte óriásként hatalmasodik mindenki felett, amivel a fényképezés a kissé bizarr látványvilág és atmoszféra megteremtése mellett nagyszerűen ráerősít a film karakterizálására is. Az operatőr nagyon sokszor, szinte a néző arcába nyomja a közeli és szinte már-már groteszk képeit, amiken legtöbbször Quinlan puffadt, izzadó és borostás arca látható premier plánban. Metty mindezek mellett a korban szokatlan módon kézi kamerával is dolgozott néhány jelenetben, amely eredménye, hogy a film mintha állandó mozgásban lenne, és amely tovább növeli az amúgy is nagyon intenzív jellegét. 

A gonosz érintése mindezek mellett több kiváló jelenetet is tartalmaz, amelyek pedig technikai újításaik vagy újszerűségeik miatt váltak híressé. A leghíresebb talán a 3 perces nyitójelenet, ami vágás nélkül vettek fel oly módon, hogy a háttér zene helyett megtartották a környezet természetes hangjait, zajait, ami a film realisztikus jellegét növelte, amely nagyon érdekes elegyet alkotott az egyébként nagyon erősen expresszionista és ebből fakadóan irreális képekkel, kompozíciókkal, aminek eredménye egy nagyon bizarr látványvilágú és nagyon stílusos noir lett. Az, hogy Russell Mettyt még csak nem is jelölték a legjobb fényképezés Oscarjára, nyilvánvalóan a sok balhén és problémán átment filmmel szembeni rosszindulat eredménye volt.

A nyitójelenet:

A gonosz érintésének leggyengébb pontja pedig a forgatókönyve, azon belül is a története, illetve a történetvezetése, ami miatt a sztori sokszor illogikusnak tűnhet, vagy (joggal) érezhetjük úgy, hogy néhány nagyobb lyuk is található a forgatókönyvben, amelyek nagy része egyébként Susan és Grandi karakterével foglalkozó mellékszálban találhatóak, és amelyek már zavaróak is lehetnek egyes esetekben. A film témáiról is elmondható az, mint a fényképezéséről: oyan klasszikus noir témákat, mint az árulást, szexualitást, csapdába csalást, rendőri hatalommal való visszaélést is nagyon egyedien mutatja be, amelyek mellett olyan vitatott illetve vitát szító témákat is érint, mint a drog használat vagy rasszizmus, amelyek egyáltalán nem voltak általánosnak nevezhetőek az '50-es évek filmjeiben.

A gonosz érintése amiatt sem aratott el túl nagy sikert Amerikában, hogy történetének két rendőr karaktere - akik az USÁt (Quinaln) és Mexikót (Vargas) szimbolizálják -  közül a mexikói a velejéig becsületes, az amerikai pedig az erkölcsileg romlott. A filmben igazából nem az a fura, hogy az amerikai rendőr a romlott, hiszen a valamilyen módon korrupt vagy hatalmával visszaélő, bizonyítékokat hamisító zsaru számos késői noir témája, hanem az, hogy a mexikói nyomozó makulátlanul hófehér, ami olyannyira életszerűtlen, hogy nem lehet másnak tulajdonítani, mint Orson Welles kifordított sztereotípiájának, ami egyébként szintén rasszizmus, bár Wellesnek itt nem ez volt a célja, hanem sokkal inkább az '50-es évek McCarthyzmusára utalt a kommunistaszimpatizáns rendező Quinlan és Vargas karakterének szembeállításával. Quinlan alapvetően egy kiváló nyomozói ösztönökkel rendelkező rendőr, akinek szinte mindig igaza van az emberek és a bűnösök megítélésében, azonban a törvényességről azt gondolja, hogy csak gátolja feladata elvégzésében. Vele ellentétben Vargas elfogadja azt, hogy ennek betartása nehezíti a rendőr feladatát, ugyanakkor mégis alapvető fontosságúnak tartja, mivel "a rendőri munka csak egy rendőrállamban könnyű", amivel Welles az USÁt szimbolizáló Quinlan karakterén keresztül lényegében rendőrállamnak állította be Amerikát.A film felépítése, szerkezete és narratívája alapvetően egyszerű, mivel nem is annyira maga a történet és a cselekmény a lényeg benne - ami nem jelenti azt, hogy ne történne benne rengeteg dolog-, hanem inkább a karakterek (azon belül is leginkább persze Quinlan), illetve egyes jelenetek kompozíciója. A film ebben is nagyon unortodox, hiszen a két szereplő, akikről az elején azt gondolnánk, hogy a film főszereplői - Mike és Susan -, valójában másodlagossá válnak idővel, és Quinlan veszi át a helyüket, annak ellenére, hogy elviekben továbbra is ők, de legalábbis  Mike marad a főszereplő. Aztán az ő hármasuk mellett egyre nagyobb jelentőségűekké válnak a film mellékszereplői, mint Menzies karaktere, majd olyanok is, akik szinte csak egy-egy cameora bukkannak fel. A karakterek ilyen jellegű kezelése inspirálta például Alfred Hitchcockot a Psycho c. filmje elkészítésekor, ahol a kétszer-háromszor is változik a film főszereplőjének személye (és amiben szintén Janet Leigh volt az egyik főszereplő). Sőt, a két évvel későbbi Psycho mintha a "red herring" használatában is hasonlítana A gonosz érintésére, ahol számtalan olyan esemény történik a film elején, amelyek azonnal jelentőségüket vesztik, amikor Janet Leigh megérkezik a Bates Hotelbe (amihez hasonlóan itt is valami rémség történik vele egy hotelben). A gonosz érintésének elején látható robbantás red herringnek bizonyul abban a pillanatban, hogy Vargas és Quinlan összetalálkoznak.

Mint Orson Welles szinte minden olyan filmjében, amit nem csak rendezett, de játszott is, mindig az ő karaktere a legérdekesebb, és még annyi esze is volt, hogy saját magának adta forgatókönyvével a legjobb sorokat, és legjobb jeleneteket. A kövér és ápolatlan, a bűnözőket szinte megszállottan lecsukni akaró Quinlan bármilyen törvénytelen eszközt, még a gyilkosságot is felhasználja céljai elérésében, ami által ő is bűnözővé válik. Quinlan a film elbukó antihőse, aki alapjában véve egy jó ösztönökkel rendelkező nyomozó, azonban múltjának traumája felerősítette a személyiségében meglévő gyengeséget így hozzájárulván morális lesüllyedéséhez, amely folyamatot csak még jobban meggyorsítja a határ menti kisváros romlott környezete, ahol mindennapos az erőszak, a drog, és  általánosnak mondható az erkölcsi fertő. Rutinos noir rajongókként talán már sejtjük, hogy Quinlannek mindezért meg kell majd bűnhődnie. Orson Welles a sok jó színész között is kiemelkedett a film legérdekesebb karakterében.Mike Vargas mexikói nyomozó szerepét az egyik legamerikaibb színészre, Charlton Hestonra osztották, ami nagyon furcsának tűnhet elsőre. Meg másodikra is. Az a helyzet, hogy ránézésre annyira hiteltelen és hihetetlen volt mexikóiként, hogy először szinte röhejesnek tartottam, aztán azon kaptam magam, hogy egy idő után teljesen hozzászoktam, és már furának sem tűnt, ami azért sok mindent elárul színészi képességeiről. Mike egy idealizált mexikói nyomozó mindenféle hiba nélkül, ami miatt nem nevezhető egy összetett és jól kidolgozott noir karakternek. Ha ma mutatnák be a filmet, akkor azt mondanám, hogy a nagy politikai korrektségben a saját farkába harapott Welles ezzel a karakterrel, és vált a kifordított sztereotípia miatt hamissá a dolog. Mindenesetre Charlton Hestont ennek ellenére dicséret illeti, hogy el tudta magát fogadtatni mexikóiként, ami nem volt egy könnyű feladat számára.

Janet Leigh alakította feleségét, az amerikai Susant, aki talán még Mikenál is kevésbé kidolgozott karakter, és akinek leginkább csak az volt a feladata, hogy megfelelően féljen és rettegjen, főleg a film egyik leghíresebb jelenetében, amikor a motelben megerőszakolják és elrabolják. (A poszt végi videóban látható a jelenet.)

A film végén kulcsfontosságú karakterré válik Joseph Calleia Menzies nyomozója, Quinlan régi beosztottja és nem utolsó sorban barátja, megbízható társa. Őrá hárul majd az a hálátlan feladat, hogy elárulja régi harcostársát, ami meg is történik a film utolsó, szintén nagyon híres és remekül megkoreografált jelenetében. Joseph Calleia legalább annyira jó volt, mint Orson Welles.Rajtuk kívül számos érdekes karakter bukkan fel, akik között számtalan nagyon bizarr figura is látható, mint a szexőrült motel manager, a drogdíler az alig illeszkedő parókájával, a fiatal suhancok csoportja, akik terrorizálják a környezetüket, vagy éppen Marlene Dietrich és Gábor Zsa Zsa rövidke szerepükben, mint bordélyház és sztriptízklub vezetők, nem is beszélve Mercedes McCambridgeről, aki egy bőrdzsekit viselő perverz drag kinget alakít, aki nézni akarja, ahogy Susant megerőszakolják.

A film zenéjét Henry Mancini szerezte, állította össze, amiben nagy jelentősége van a történetébe szőtt rock and roll és jazz jellegű zenének.

A gonosz érintése egy tipikus Orson Welles film a rá jellemző erősségekkel és gyengeségekkel, aminek eredménye ez a végtelenül stílusos, újszerű technikai elemeket alkalmazó, kiválóan megkomponált jeleneteket tartalmazó és nagyon erős atmoszférával rendelkező, gyönyörűen fényképezett, ugyanakkor történetvezetésében kissé zavaros és illogikus noir, ami a művészfilm és a kommersz határán mozog. Szintén, mint általában az Orson Welles filmek, ez sem gyakorol túl nagy érzelmi hatást a nézőjére az intenzív és erőszakos jelenetek ellenére sem, aminek legfőbb oka itt a film kissé bizarr, nem realisztikus jellege, ugyanakkor pszichés hatása erős és a feszültséget egészen a végéig meg tudja tartani. A gonosz érintése minden hibája és a stúdió utólagos szerkesztése ellenére nagyon inspirálóan hatott más filmkészítőkre, elsősorban a francia új hullám rendezőire, mint pl. François Truffaut-ra, de Alfred Hitchcock Psychojában is felfedezhető a film hatása. 

Értékelés: 8,5/10

A Susan megerőszakolása és elrablása: