A 4 Oscar-díjra jelölt Psycho talán Alfred Hitchcock legismertebb és legnépszerűbb filmje, amit minden slasher és pszichológia horror film ősének tartanak, és ami alapjaiban határozta meg ezeket a műfajokat. Elképesztő hatása volt a filmiparra nézve, és még felsorolni is nehéz az utókor különböző elismeréseit. 2007-ben a 14. volt a legjobb filmek listáján és első a valaha készült legjobb thrillerekéén. Főszereplője Norman Bates pedig második a legjobb villan karakterek között, híres mondata a "A boy's best friend is his mother" az 56. a filmidézetek között, Bernard Hermann zenéje pedig a 4. legjobb filmzene. A Psycho ikonikussá vált zuhanyzós jelenete a filmtörténet egyik legismertebb jelenete. A Psycho bemutatója 1960-ban hatalmas médiaeseménnyé vált, és az év legnagyobb bevételét hozó film lett, annak ellenére, hogy Hitchcockon kívül nem sokan bíztak a film sikerében, és amire még a pénzt is alig tudta összeszedni. Emiatt még a házára is jelzálogot kellett tetetnie, és ez volt alapvetően az oka, hogy a filmet fekete-fehérben kellett leforgatnia. Ez azonban azonban később tökéletesnek bizonyult, és ma már a Psychot el sem tudnánk színesben képzelni.

Marion Crane (Janet Leigh) phoenixi munkahelyén ellop 40 ezer dollárt azért, hogy szeretőjével Sam Loomisszal (John Gravon) új életet kezdhessenek. Autóval elindul hozzá Kaliforniába, azonban fáradtsága miatt útközben meg kell állnia, hogy megszálljon egy motelban. A Bates Motel vezetője egy félénk és zárkózott fiatalember Norman Bates (Anthony Perkins), akiről Marion azt érzékeli, hogy domináns anyja irányítása alatt áll. Kettejük beszélgetése után úgy dönt, hogy másnap visszaszolgáltatja az ellopott pénzt, lefekvés előtt azonban zuhanyozni megy, amikor is brutálisan megölik. Norman azt gondolván, hogy szellemileg leépült anyja ölte meg a nőt, eltakarítja  a gyilkosság nyomait. Egy héttel később Sam munkahelyére érkezik Marion testvére Lila Crane (Vera Miles), aki nővérét keresi. Marion azonban nincs ott, és a szeretőjének fogalma sincs róla, hogy hol lehet. Kettejük beszélgetésének fültanúja Milton Arbogast (Martin Balsam) magándetektív, akit a nő főnöke bízott meg, hogy találja meg az ellopott pénzt. Ezután együtt kezdik el keresni Mariont, aminek során Arbogast el is jut a Bates Motelbe, ahol beszél Normannel. Tapasztalatairól beszámol Lilanak, azonban a nyomozóról nem hallanak többet. Ezután Lila és Sam is elindulnak a Bates Motelbe...A Psychot már annyian kielemezték az idők folyamán a film minden apró részletére kiterjedően, hogy nem hiszem, hogy bárki újat tudna ehhez hozzátenni, úgyhogy nézzük inkább csak a leglényegesebb részeit. Hitchcock ezt megelőző két hatalmas sikeréhez, a Vertigo 2,5 millió dolláros és a North by Northwest 4,5 milliós költségvetéséhez képest alacsonynak mondható 800 ezres budgetből készült igazán ismert vagy nagy sztár nélkül, ráadásul fekete-fehérben és még a nagyzenekari háttérzenéről is lemondott egy egyszerűbb (és olcsóbb) hegedű zenéért. Hitchcock azonban még az alacsony költségvetésből fakadó hátrányokat is a film előnyére fordította, ugyanis mind a zene, mind a fényképezés jelentősen hozzájárult a sötét és félelmetes atmoszféra megteremtéséhez, ami különösen az éjszakai és esős jeleneteknél. A film merít és felhasználja a régi horror filmek klasszikus eszközeit is ilyenkor, ahogy a villámlás megvilágítja a motel mögött a dombon álló félelmetes, régi kastélyt, ahol mint később kiderül, az igazi rejtély rejtőzik.

A Psycho a mai napig hatásos, azonban a maga idejében kifejezetten merésznek és elképesztően sokkolónak számított, ami segített a cenzúra kötöttségeinek lazításában is. Mindjárt a film elején látható Marion melltartóban, ami ma már nem számít különlegesnek, azonban 1960-ban még elég rizikós volt, főleg annak ismeretében, hogy egy ágyban fekszik egy meztelen felsőtestű férfivel, akivel egyértelmű, hogy éppen túl vannak egy házasságon kívüli szexuális együttléten. A film témája sem olyan volt, ami illeszkedett volna egy akkori mainstream hollywoodi filmbe. Krimiket és gyilkosságokat, vagy akár pszichopatákat is ezernyit lehetett már látni, de pszichopataságnak ez a szintje és foka, a film erőszakossága, főleg a zuhanyzós jelenet brutális gyilkossága - amiben nem látjuk ugyan ahogy a kés a testbe hatol, de nagyon realisztikusan adja ennek illúzióját -, sokkolóan hatott a film akkori közönségére, amit Bernard Hermann ötletes és csikorgó zenéje rendkívül felerősített. Mindez korántsem volt megszokottnak mondható: a Psycho után lettek azok. Egyre több ezután készült film használta a mára már klisének számító elemeket, amelyeknek alapjait a Psycho tette le. Érdekes módon mindezek ellenére az akkoriban még érvényben lévő cenzúrának nem is ezek voltak a legfőbb problémái a filmmel, hanem álszent módon az a jelenet, amikor Marion összetépett papírt öblít le a vécében, ahol mutatják a vécécsészét.A film egy sima thrillerként kezdődik, majd ez átmegy egy pszicho horrorba, aminek a rejtélye és titka csak a film legvégén derül ki. A forgatókönyv, amit az akkoriban nem túl híres Joseph Stefano írt Robert Bloch regényéből, ugyanannyira újító volt, mint Hitchcock rendezése. A forgatókönyv hűen követi a regényt, azonban a karaktereket élesebbé teszi. Ráadásul a történetben a főszereplőnő meghal, mielőtt a film a feléhez érne. A nézőkben, akik hozzászoktak ahhoz, hogy ha egy film főszereplője elbukik valamilyen morális oknál fogva, azért majd a film végén kapja meg az ilyen-olyan büntetését, itt azonban joggal merült fel bennük az a kérdés, hogy "most ezt így hogy?".

Alfred Hitchcock volt olyan bátor, hogy felrúgta ezt a jól bevált sémát azért, hogy fokozza a néző bizonytalanságát és feszültségét, mivel ezután megjósolhatatlan volt, hogy mi fog történni. Nem voltak többé szabályok a filmben, amihez a néző igazodni tudott volna. Ráadásul Hitchcock nagyon jól manipulálja őket azáltal is, hogy számtalan red herringgel, azaz félrevezető jellel és szállal terelte tévútra a nézőt, aminek célja nemcsak a bizonytalanság és feszültség fenntartása és növelése volt, hanem az igazság elrejtése is. Ilyen red herringek Marion kapcsolata Sammel, az ellopott pénz, az autóútja során a az autókereskedővel és a rendőrrel való ideges hangulatú jelenetek. Ezek jelentősége ugyanis egy csapásra megszűnik, amint a Bates Motelbe érkezik. Sőt Marion is megszűnik létezni a zuhanyzós jelenet után, ami üressé teszi a főszereplő és a néző szimpátiájának helyét. Ezt a szerepet innentől kezdve átveszi Norman Bates, a szégyenlős és visszahúzódó fiatalember, akit azonnal megsajnálunk domináns és nem beszámítható anyja miatt, akinek "munkájának" eredményét próbálja lojális fia eltüntetni.Marion morálisan gyengének bizonyult az ellopott pénz miatt, ennek ellenére szimpatikus volt a nézőnek, és drukkolt azért, hogy meghozza a megfelelő döntést a pénzről, ahogy Norman is szimpatikus, annak ellenére, hogy egy szörnyű bűncselekményt igyekszik elpalástolni. Szinte azért aggódunk, hogy időben fel tudja takarítani a vért a fürdőszobában, és el tudja tüntetni Marion autóját a mocsárban. Most már Norman a főszereplő, és azért drukkolunk, hogy valahogy megússza mindezt. A film utolsó harmadában megint csavar a nézők szimpátiáján egyet Hitchcock, amikor Lila és Sam válik a főszereplővé, akik próbálják megtalálni Mariont, és az időközben szintén elhunyt Arbogastot. Norman, akiről már nagyon érezzük, hogy valami hibádzik benne, kiesik a nézők kegyeiből. Az egyetlen probléma Lilával és Sammel, hogy az őket játszó színészek meg sem közelítik Anthony Perkinst és Janet Leight.

Hitchcock nagyon elégedett volt a Bernard Herrmann szerezte zenével, ami szerinte a film feszültségének és drámaiságának harmadát adta. Hermann nem használt nagy zenekart, hanem csakis vonósokra írta meg a zenét, mert úgy gondolta, hogy az egyszerűbb hangszín sokkal hatásosabban járul hozzá a feszültséghez, és egyben jobban illeszkedik a fekete-fehér színvilághoz, aminek látványos megjelenítése John L. Russell operatőr nevéhez fűződik. 

Mindezek közben olyan klasszikus és sokat elemzett jeleneteknek lehetünk a szemtanúi, mint a zuhanyzós, vagy Arbogast megölése, de az autó mocsárba süllyesztése, vagy Marion és Norman beszélgetése vacsora közben is figyelemreméltóak.Korának nézői számára egyértelműen a zuhanyzós jelenet volt a legsokkolóbb, ami szinte a film összes többi részét méltatlanul a háttérbe szorított. A jelenet Hitchcock aprólékosan megtervezte, leforgatta és később megszerkesztette. A rendező itt is szakított a hagyományokkal. A régi horrorokban a gyilkosságok általában valami sötét és kísérteties helyen történnek, mint amilyen a Psychoban a dombtetőn álló régi és kísérteties villa, itt azonban a világos és modern fürdőszobában történik mindez. Annak ellenére, hogy fél percig semmi nem történik azon kívül, hogy Marion zuhanyozik, mégis izgalmas és vágni lehet a levegőben a feszültséget, amihez az is hozzájárult, hogy meztelen, ami még kiszolgáltatottabbá teszi. Benne van a levegőben, hogy valami borzalmas fog történni. A néző hamarabb meglátja a nő végzetét jelentő árnyékot, mint ő, majd Marion arcán a rettegést, amikor a váratlan támadás éri, és az újra és újra lecsapó konyhakést, majd a vért. A jelenetet több, mint 70 vágásból szerkesztették össze, aminek az volt a célja, hogy a néző többet képzeljen a filmvászonra, mint amennyi valójában ott van.

Arbogast megölése ennek a tökéletes kontrasztja, amit láthatunk a jelenet koreográfiájából is: Arbogast végig látja a szemből támadó gyilkost, és a kamera folymatosan az ő arcát mutatja. A jelenetet pedig mindössze pár vágással szerkesztették össze. Ezeknél azonban jobb jelenet (legalábbis mai szemmel nézve) Norman és Marion vacsorája és beszélgetése, ami egyszerre szuggesztív és hátborzongató, ami nagyrészt attól függ, hogy Perkins éppen ijesztő vagy kedves és szerény. A film dialógusai mindenhol nagyon jók, de ebben a jelenetben egészen kiválóak, ahol két magányos ember kapcsolatot teremt, és úgy tűnik, hogy jobban megértetik magukat a másikkal, mint bárki mással. Normanon minden furasága ellenére látható, hogy tetszik neki a lány, míg Mariont meghatja a férfi izolációja és elmebeteg anyja iránti hűsége, áldozatkészsége. A jelenet összes mondatának van valami mélyebb jelentése, sőt - ismerve a film végét - egyes esetekben morbid fekete humora is:

(Itt a híres zuhanyzós jelenet látható)

Innentől kezdve viszont nem igazán lehet úgy írni a filmről, hogy ne fedném fel a benne lévő csavart. Szóval, ha esetleg van olyan ember ezen a világon, aki azt nem ismeri, de meg akarja nézni a filmet, akkor jobb, ha nem olvassa tovább a posztot.

Ebben a jelenetben hallhatjuk a film legjobb mondatait. Többek között az egyik nagy kedvencem a "mother...isn't herself today" "anya.. ma nem igazán önmaga", amit Norman anyja védelmében mond Marionnak. Vagy a nagyon is sokat sejtető "We all go a little mad sometimes" "Néha mindannyian megőrülünk egy kicsit." Ezek a mondatok mind előrevetítik és valódi nyomravezető jelei a - mindezek ellenére - váratlan csavarnak. Hitchcocknak sikerül elhitetnie a közönséggel, hogy anya és fia két különböző - és élő - személy. Annyira ügyesen építi fel ezt, hogy amikor a seriff azt mondja Samnek és Lilának, hogy "Norman Bates anyja meghalt és a Greenlawn temetőben van már tíz éve eltemetve", akkor arra gondolsz, hogy biztos nem halt meg, mert a halála körül van esetleg valami rejtély, és ez lesz majd a film csavara. Na igen, volt rejtély az anya halála körül, csak nem az, amire a néző gondol.

A film leginkább a félelemről szól, annak mindenféle formájáról: félelem az elköteleződéstől, a jövőtől, az őrülettől, az egyedülléttől és lebukástól. A film mindennaposnak és normálisnak mutatja a házasságon kívüli szexet, a lopást, a kukkolást, a hazugságot, amelyek 1960-ban korántsem voltak azok, pontosabban szólva a felszínen nem számítottak annak. Így az az ötlet, hogy egy női ruhába öltözött anyagyilkos és kettős személyiségű pszichopata, aki egy társadalmilag abszolút kívülálló kukkoló és akinek még a hobbija (madár kitömés) is elég perverznek tűnik, legyen a film egyik főszereplője, enyhén szólva is rizikós ötlet volt. Nem véletlenül nem tudta Hitchcok a szükséges mennyiségű pénzt összeszedni rá.Janet Leigh remek Marion szerepében, aki azért lopja el a pénzt, hogy szerelmével új életet kezdhessenek, ugyanakkor folyamatosan lelkiismeret-furdalása van emiatt. Ezért az útja alatt - na meg attól való félelmében, hogy elkapják - végig nagyon idegesen és gyanúsan viselkedik. Úgy tűnik, mintha a Bates motelben nyugodna meg egy kicsit, amihez nagyban hozzájárul Norman. Marion látván a férfi anyja iránti önfeláldozó és elkötelezett életét, arra a döntésre jut, hogy visszaadja pénzt. Kissé igazságtalan a sorstól, hogy ekkor éri utol a végzete. Leigh nemcsak a magányos autóútja során az idegességben, a zuhanyzós jelenetben bemutatott totális rettegésben, hanem Perkinsszel közös jeleneteiben is kiváló, amikor látható rajta, hogy belülről szinte szétfeszíti a lelkiismeret-furdalás.

Anthony Perkins pedig annyira briliáns volt Norman Bates híres, hírhedt karakterében, hogy ez tönkre is tette a pályafutását, ugyanis őt innentől kezdve a közönség csak ilyen szerepekben akarta látni. Tökéletes volt a szerény és szégyenlős fiatalember szerepében, akinek nagyon félelmetes titka van. Először mindenki együtt érez vele, és sajnálja magányosságáért és nehéz helyzetéért, amiért elviselhetetlen és domináns anyja a felelős, különösen akkor, amikor szomorkásan és meggyötörten mondja egyik híres mondatát, hogy " egy fiú legjobb barátja az édesanyja". Először barátságosnak és szimpatikusnak tűnik, azonban már a vacsora közben is érezhető néhány hátborzongató felcsattanásáról, hogy valami nincs rendben vele. Az ilyenek után mindig visszakozik, de a nézőben megmarad a fura és rossz érzés, és ahogy megy előre az este, ez egyre erősödik. "Mindannyian bekattanunk néha". Ami igaz, csak nem mindegy, hogy mennyire. Ő egy kicsit jobban, mint más.Ráadásul a dadogása is furcsa, ugyanis csak néha jön elő, amikor izgatott (volt Hitchcocknak már egy ilyen izgalom hatására dadogó karaktere: Brandon a Ropeban), és idegessége is feltűnő, amikor a csinos nő  közelében van. Ugyanakkor van egyfajta kisfiús bája, és bármennyire is fura, a kezdetben megszerezett szimpátiánkat minden rossz érzésünk ellenére a végén is megtartja. Vagy ha nem is a szimpátiánkat, de a sajnálatunkat mindenképpen. A film utolsó jelenetében egy pszichiáter magyarázza meg a gyilkos indítékait és az ezzel összefüggő kettős személyiséget, ami ma már szájbarágósnak, és akár feleslegesnek is tűnhet, azonban kora közönségének még szüksége volt erre. Anthony Perkins tökéletesen ismeri karakterét, és lebilincselő játéka nagyban hozzájárult a film sikeréhez. Egyszerre ördögi és kisfiús, barátságosan udvarias és mániákus, aki nagyon ravaszul zavarba tudja hozni a nézőt. Kár, hogy neve teljesen összekötődött Norman Bates karakterével, mert ez a későbbiekben megakadályozta, hogy igazán változatos karakterekkel dolgozhasson, és a 80-as évek elején arra kényszerült, hogy a Psycho 2 és 3-ban is játsszon. Mindenesetre a Psycho erősségeibe nem csak a rendezés, a forgatókönyv, az atmoszféra és a zene tartozik, hanem Anthony Perkins és Janet Leigh játéka is.A film többi karaktere nem annyira érdekes, és a színészek sem közelítik meg Janet Leight és Anthony Perkins, esetleg csak Martin Balsam Arbogast magánnyomozó karakterében. Ő először elég ellenszenves, akár olyan érzése is lehet a nézőnek, hogy valójában a pénzt magának akarja megszerezni, később azonban sikerül elnyernie szimpátiánkat, mert hűséges szövetségese lesz Lilának és Samnek. Legalábbis arra a kis időre, amíg meg nem ölik.

A Psycho annak ellenére kortalan, hogy a későbbiekben rengetegszer viszontláthattuk különböző elemeit az őt követő horrorokban, és annak ellenére számtalanszor újranézhető, hogy ismerjük fordulatait, és a végső csavarát. Hitchcock képességeit jól mutatja, hogy az alacsony budgetből fakadó hátrányokat is a film erősségévé tudta varázsolni, és elkészítette leghíresebb/hírhedtebb és legperverzebb filmjét a Psychot. Lehet, hogy vannak jobb  vagy éppen kritikailag elismertebb filmjei, de filmtörténelmet leginkább ezzel írt.

Értékelés: 10/10

Ja igen, Hitchcock cameo feltűnése a filmben 6:37 percnél, amikor Marion munkahelye előtt álldogál: