A Vakmerő pillanat Max Ophüls film noir melodrámája, aminek főszereplője a már jól ismert Joan Bennett, akit már számtalan film noirban láthattunk csábító femme fatale-ként. Ez a film jelentette karrierjének egyik fordulópontját, amely során a szexis és csábító végzet asszonya szerepekből a melegszívű anyafigurák felé fordul. Ebben a filmben még ennek a két karaktertípusnak egy érdekes keverékében látható, amely egy olyan anyáról szól, aki bármit megtenne azért, hogy családját egyben tartsa, miközben közelebbi kapcsolatba kerül egy bűnözővel..

Középosztálybeli háziasszony, Lucia Harper (Joan Bennett) találkozik tinédzser lánya, a 17 éves Bea Harper (Geraldine Brooks) pénzéhes és számító udvarlójával, hogy megakadályozza fülig szerelmes lánya elhamarkodott és rossz házassági tervét. A férfi pénzt kér azért, hogy elhagyja a lányt, de Lucia nemet mond a férfi zsarolására. Amikor mindezt elmondja lányának, Bea nem hisz anyjának és találkozik udvarlójával. A találkozás folyamán a felindult lány ellöki a férfit, aki elesik és beveri fejét. Következő reggel Lucia rátalál a férfi holttestére és kapásból azt feltételezi, hogy Bea ölte meg a szeretőjét. Úgy dönt, hogy lánya és családja védelme érdekében eltünteti garázsukból a hullát, azonban megpróbáltatásai igazából csak ezután kezdődnek. Feltűnik Martin Donelly (James Mason), akiknek birtokában vannak Bea szerelmes levelei, amiket a megölt férfinek írt, és amelyekkel most ő zsarolja meg Luciát. 5000 dollárt akar értük, amit a háziasszony kétségbeesetten próbál előteremteni. Közben Donelly beleszeret a nőbe, azonban társa Nagel (Roy Roberts) mindenáron meg akarja szerezni a pénzt Luciától...Max Ophüls, - aki híres volt vizuális jó ízléséről és eleganciájáról – rendezte ezt a film noir krimi melodrámát, amit a maga korában a „női filmek” közé soroltak. Annak idején Hollywood hajlamos volt minden olyan filmet, aminek női főszereplője volt, és amit az ő szemszögén keresztül láthatunk, a „női filmek” kategóriájába helyezni. Valójában ez a besorolás csak félig-meddig igaz a Vakmerő pillanat esetében, hiszen főszereplője egy olyan háziasszony, aki bármi áron megvédelmezné a családját, és amely során bepillantást nyerhetünk abba, hogy még egy jól szituált és a társadalmi elvárásoknak minden szempontól megfelelő helyzetű nő is milyen szinten kiszolgáltatott volt kora patriarchális társadalmában. Másrészről viszont a Vakmerő pillanat egy izgalmas és szórakoztató noir krimi, jó pár remek csavarral és érdekes karakterrel, akik minden vágya, hogy elérhessék az amerikai álmot.

Nagyon sok domestic noirban (ahol átlag emberek a főszereplők, és nem nyomozók vagy gengszterek) a titokzatos és megkérdőjelezhető erkölcsű független nő a veszély forrása, aki nem csak egy adott házasságot vagy egyedülálló férfit dönt romba, hanem ezzel együtt az egész (patriarchális) társadalomra nézve jelent fenyegetést. Ezzel szemben ebben a filmben teljesen más az alapfelállás. Itt a család egysége valójában soha nem forog veszélyben, ráadásul a megnyilvánuló fenyegetéssel és kiszolgáltatottsággal nem egy férfinek, hanem egy nőnek kell szembenéznie, amit különböző férfiak – és a patriarchális társadalom - okoznak. Az, hogy a család egysége nem forog igazán veszélyben, abból is látható, hogy a film nem is annyira a feltételezett gyilkos –a tinédzser lány – körül forog, aki sokkal inkább tűnik egy szélhámos áldozatának, semmint bűnösnek, hanem a családját védelmező anya körül, aki mindezzel együtt a nagybetűs Amerikai Álmot is védelmezi.A filmben látható Harper család megtestesíti a háború utáni ideális amerikai családot. Egy szerető házaspár egy helyes tinédzser lánnyal, a velük élő nagypapával és egy fekete házvezetőnővel, akik egy tóparti házban laknak, garázzsal, autóval, csónakkal. Harperék életstílusa is megfelel az ideális(nak vélt) amerikai családénak: keményen dolgozó férj, aki munkája miatt elég sok időt tölt távol családjától (ez nem annyira ideális, mintsem inkább szükséges rossz), a szerelmes nagylány, aki egyre jobban vágyik már a függetlenségre, az izgága kisebbik fiúgyerek, aki bár sokszor az ember idegeire megy, de nélküle mégsem lehet teljes egy amerikai család. Az ő kapcsolataik őszinték és realisztikusak, ebből fakadóan nagyon erősek, olyannyira, hogy tulajdonképpen elszakíthatatlanok. Ennek megfelelő az otthonuk is, ami ízlésesen és kényelmesen berendezett minden felesleges csillogás nélkül. Ők is és környezetük is átlagos, ami ez esetben pozitív jelzőként értendő.

A filmben a férj, Mr. Harper soha nem jelenik meg, vele levélben vagy telefonon kommunikál a film főszereplője, a családanya. Mivel a férj szinte állandóan távol van, ezért a nő veszi át otthon a családfői szerepet, azonban ez a státusza csak otthon él, a külvilág felé már nem érvényes, hiszen ott még hitelt sem tud felvenni a férje aláírása nélkül. Bármennyire is megtestesíti az amerikai álom ideális családanyáját és él a társadalmi elvárásoknak megfelelően - totális kontrasztban a noirokban megszokott független és önálló végzet asszonyaival – a családon kívül, a társadalomban nem hozhat önálló döntést. Nem hitelképes a férje nélkül, hiszen nincs önálló jövedelme. Tulajdonképpen ennek a gyilkosságnak és az azzal járó „takarítási munkálatnak” köszönhető az, hogy Lucia ráébred nemcsak a kiszolgáltatottságágra, de saját rejtett erejére és eltökéltségére is. Ezen tevékenysége folyamán, - amikor nem férje oldalán, hanem önállóan cselekszik - megtapasztalja az igazi kockázatvállalást, az önálló döntéshozatalt, és a valódi felelősségtudatot. Bár küzd ezekkel a tapasztalatokkal, és néha elveszve érzi magát, ugyanakkor mégiscsak felszabadítóan hatnak rá.Luciának soha nem jutott volna eszébe, hogy egyedül, férje tudta nélkül döntsön és cselekedjen fontos kérdésekben, azonban a gyilkossági ügy titkos jellege miatt nemcsak hogy feljogosítva érzi magát erre, de kötelezőnek tartja a családja nyugalma érdekében. Mindezzel egy időben a boldog és kiegyensúlyozott családanya látszatát is fenn kell tartania, hiszen nem akarja, hogy a család tagjai bármit is megsejtsenek a problémából. A többiek nem tudnak semmit a zsaroló Donellyről, sem arról, hogy a megölt férfinek bármi köze lett volna a családjukhoz (kivéve persze Beat), és arról sem tudnak, hogy azt Lucia tüntette el a környezetükből és vitte arra a helyre, ahol később megtalálták. Mivel Lucia eddig soha nem titkolózott semmiben előttük, ezért ez a helyzet pszichésen nagyon megviseli. Ebben a szituációban az addigi szabályok, szokások és viselkedési formák értelmüket vesztik, hiszen már nem elég hatékonyak a jelenlegi helyzetének kezelésében. Ekkor realizálja nem csak azt, hogy a társadalomban nem hozhat saját döntést (hitelfelvétel), de még a legelemibb szabadsága sem volt meg ezt megelőzően, ami lehetőséget teremthetett volna arra, hogy könnyebben kezelje ezt az ügyet. Nem volt egyetlen olyan pillanat sem addig az életében, amiről a családja ne tudott volna, és ami ne vont volna maga után ezernyi kérdést. Viselkedésében a legkisebb változás, a titkolózás leghalványabb jele is gyanússá válik az addig minden másodpercéről tudó családtagjainak, akik rögtön ezernyi kérdést tesznek fel. És bár kérdezősködésük nem rosszindulatú vagy elszámoltató, mégis kényelmetlen Lucia számára a megváltozott helyzetben. Az egyik legsokatmondóbb jelenet a filmben, amikor mindezt elmondja Donellynek, akkor a férfi azt válaszolja, hogy „olyan vagy, mint egy fogoly”.A film másik főszereplője Donelly, a szegény ír bevándorló, aki habár már fiatalkorában a bűn útjára lépett, mégsem egy mindenre elszánt bűnöző. Ő, mint a legtöbb ember egy nyugodt és becsületes életre vágyik, magára az amerikai álomra. Beleszeret nemcsak a Luciába, de annak életébe is. Donelly mindig is az amerikai álom része szeretett volna lenni, amit ha csak egy rövid időre is, de Lucián keresztül megvalósít, hiszen része lesz a nő és családjának életének. Egy idő után már nem csak Lucián keresztül, de olyan mindennapi dolgokban is, mint például a bevásárlás. Sőt, még a család tagjaival is találkozik, segít a fiának a motorszerelésben, és elbeszélget az életről Lucia apósával. Mindezt azért teheti meg, függetlenül attól, hogy egy zsaroló bűnöző, mert a családfő nincs jelen. Harperék befogadják a saját világukba, ami Donelly előtt mintha kinyitná a kaput az általa mindig is áhítozott amerikai álom világába. Ennek hatására viselkedése és szándéka is megváltozik, és ahelyett, hogy a zsarolásra összpontosítana, mint egy jó bűnöző, egy idő után Lucia és a család védelmezőjének szerepébe helyezi magát.

Felvetődik a kérdés, hogy Lucia, a középosztálybeli családanya és Donelly, az alsóbb osztályba tartozó piti bűnöző tényleg szerelmesek-e vagy a férfit inkább csak a nő társadalmi státusza és életstílusa, míg a nőt a férfi által megtapasztalt valódi függetlenség okozta izgalom vonzza, na meg egy olyan férfi, aki valóban törődik vele, már csak azért is, mert több időt tölt vele, mint a férje? A kérdésre nem lehet egyértelműen válaszolni. Ők valóban nem a hollywoodi filmekben megszokott tágra nyílt szemű szenvedélyes szerelmespár, hanem inkább érző és figyelmes emberek, akinek a sorsa összefonódott egy extrém és mindkettejük számára szokatlan helyzetben. Őket nem annyira a szenvedélyes vágy, mintsem inkább a kétségbeesés, a tisztelet és egymás társaságának igénye vezérli. Ami a film egyik legnagyobb iróniája, az az, hogy Lucia és Donelly kapcsolata sok mindenben hasonlít Bea és megölt szeretőjének kapcsolatához, azzal a különbséggel, hogy Donelly alapvetően nem gazember, hanem egy olyan ember, aki nem kapta meg az esélyt az amerikai álom elérésére.A forgatókönyvet Mel Dinelli és Robert E. Kent írták Elisabeth Sanxay 1947-es The Blank Wall c. regénye alapján. A szkript karakterkidolgozása nagyszerűen sikerült, amely nemcsak egyedi a noirok között, de amelyeken keresztül remekül átjönnek a már felvázolt társadalmi üzenetek is.

A film operatőre Burnett Guffey volt, aki a tőle megszokott kameramozgással dolgozott ebben a filmben is, amivel az amerikai elfoglaltságot és sürgés-forgást akarja bemutatni: a tömeget az utcán, a gyerekeket a házban, hotelek bárjainak közönségét, na és persze a mindezekből kilógó alacsonyabb osztálybeli elemeket. Ezeket azonban soha nem ismerjük meg igazán, mert ahogy a film, úgy a fényképezése is Lucia karaktere körül forog leginkább, őt követjük nyomon a családi életében és a társadalomban is a különböző nyilvános helyeken. A kameramozgását Guffey mindig a megfelelő pillanatban állítja meg: amikor Lucia valamilyen értelemben vett csapdában találja magát, és amivel nagyszerűen érzékelteti a nő helyzetét.

Lucia, a korábban nyugodt (unalmas?) életet élő háziasszony szerepében Joan Bennett látható, aki mindenáron meg akarja kímélni családját attól a rémálomtól, amin éppen keresztül megy. Joan Bennett számára újdonságot jelentett ez a melegszívű anyafigura szerep - amiben aztán később egyre többször feltűnik – hiszen eddig inkább a noirok rosszra csábító femme fatale-jaként (Scarlet Street, The Woman in the Window) volt látható. A váltást elsősorban kora indokolta, ekkoriban 40 év körül volt, ami 1949-ben már öregnek számított Hollywoodban, főleg a szexis és csábító nő főszerepekhez. Mai szemmel nézve korai volt még ez a váltás, hiszen remek formában volt itt is, hiába öregítették még szemüveggel is, ugyanakkor remekül játszotta a nagy nyomás alatt lévő, és sorsa alakítását saját kezébe vevő melegszívű anyát és nőt.James Mason Donally szerepében már nem volt annyira kiváló, mint Bennett, inkább csak hozta a kötelezőt. Kettejük között a zsaroló és zsarolt kapcsolat jobban és meggyőzőbben működött, mint a romantikus szál, aminek talán az is az oka volt, hogy Donelly a filmben egy kicsit hirtelen szeret bele a nőbe.

A Vakmerő pillanat volt Max Ophüls utolsó amerikai filmje mielőtt visszajött volna Európába, és ami egy remek kereszteződése az alkotói és a stúdiórendszer keretén belül készült filmeknek. Nagyszerűen tette egyedivé nem csak mondanivalójával, de stílusával is ezt az amúgy tipikusan hollywoodi anyagot, amiből aztán kihozott minden érzelmet és empátiát, amit csak ki lehetett belőle, és még az izgalmaknak sem vagyunk híján.

Értékelés: 8,5/10

A rendőrség megtalálja a holttestet: