Későbbi önéletrajzi könyvekben elmondta, hogy az anyja nem volt képes sem arra, hogy szeretetet adjon, sem arra, hogy kapjon, és a vele való negatív tapasztalatai később jelentősen befolyásolták a nőkhöz való viszonyát és kapcsolatait.
Gyerekkori traumái miatt szinte élete végéig hajlamos volt idegeskedésre, és fiatalabb korában nehézségeket okozott számára a társadalomba való beilleszkedés. Gyerekkorában az egyetlen hely, ahol jól érezte magát a színház volt, ahova annyiszor ment, ahányszor csak tudott, amiben egy nagyon fontos motiváció volt az otthonról való menekülés. 10 éves korában megismerkedett egy akrobatikus tánccsoporttal, akikhez mint gólyaláb táncos csatlakozott, miközben egyre többet lógott az iskolából. 13 évesen már a Hippodrome színházban volt világosító az egyik bűvész fellépésénél. Egy évvel később kicsapták az iskolából rossz magaviseletéért és gyenge tanulmányi eredménye miatt, ami után különböző vándor és állandó színházakban, cirkuszokban lépett fel, és 1920-ban, 16 évesen az USA-ba is eljutott az egyik turné során, aminek egyik állomása a Broadway volt. Innen, ha nem is egyenesen, de mégiscsak Hollywoodba vezetett az útja, ahol 1931-ben, 27 évesen megkapta első öt éves szerződését a Paramount Filmstúdiónál.
1941-ben kapta első Oscar-jelölését egy kevésbé jelentős filmért, aminél sokkal fontosabb volt karrierje szempontjából az, amikor megismerkedett Alfred Hitchcock-kal és elkészítették első közös filmjüket, a Suspicion-t még ugyanebben az évben, amit aztán később még három másik, a Notorious 1946, a To Catch a Thief 1955 és legnagyobb közös sikerük, a North by Northwest 1959 követett. Hitchcock csodálta Cary Grantet, és a színészeket általában véve megvető és lenéző rendező mindig úgy gondolt rá, "mint az egyetlen színészre, akivel valaha is szeretett együtt dolgozni."
Az '50-es évek elején volt egy rövidebb ideig tartó kisebb visszaesés, pangás a pályafutásában, amikor kevesebb és kevésbé jelentős filmekben játszott, azonban az 1955-ös To Catch a Thief újra fellendítette karrierjét, ugyanis ennek a filmnek köszönhetően már az egyik legkapósabb romantikus férfiszínész lett, aki a kor leghíresebb és legnépszerűbb színésznőivel játszott különböző romantikus filmekben. Partnerei között volt ebben az időszakban Grace Kelly, Sophia Loren a Houseboat-ban, Deborah Kerr az An Affair to Remember-ben, vagy éppen Audrey Hepburn a Charade-ban. 1966-ban 62 évesen visszavonult a filmezéstől, amikor egyetlen gyereke, Jennifer megszületett negyedik feleségétől, Dyan Cannon színésznőtől.
Cary Grantet életrajzírói Hollywood egyik legagyafúrtabb üzletemberének írják le, akinek üzleti sikereihez nagyban hozzájárult, hogy a '30-as években közeli barátságban állt Howard Hughes üzletemberrel, producerrel, akit Leonardo di Caprio alakított az Aviator c. filmben. Hughes avatta be az üzleti élet fortélyaiba, majd a színészkedésből szerzett pénzét részvényekbe és ingatlanokba fektette. A '40-es években Acapulcoban vásárolt szállodákat, amikor az még nem volt más, mint egy kis lepukkant mexikói halászfalu. Az '50-es években már dúsgazdag volt. Barátja, David Niven színész fogalmazta meg egyszer, hogy Grant mennyire intelligens és okos volt: "a számítógépek megjelenése előtt is volt már egy használatban: Cary agyában."
Mint minden nagy hollywood-i sztárnak neki is volt egy olyan szereptípusa, amivel manapság a leginkább azonosítják, és Cary Grant esetén ez fokozottan igaz, hiszen szinte mindig egy olyan gazdag és valamilyen szempontból kiváltságos karaktert játszott, akinek semmit nem kell azért tennie, dolgoznia, hogy fenn tudja tartani csillogó és hedonista életmódját, valamint elbűvölő stílusát. Ez a karakter nagyon vonzó külsővel rendelkezett, gyors észjárású, szellemes, vicces, könnyed és elegánsan stílusos volt, akibe minden nő anélkül belehabarodott, hogy ő akár a kisujját is mozdította volna.
Cary Grant több, mint három évtizedes pályafutása alatt folyamatosan képes volt népszerűségét a csúcson tartani, és aki minden mozirajongó fejében megtestesítette Hollywood aranykorának legcsillogóbb arcát, és amely kép egy cseppet sem kopott meg 1986-ban bekövetkezett halála óta.
Az Észak-északnyugat egy kém thriller és vígjáték film, amiben Hitchcock inkább a kellemes és könnyedebb szórakoztatásra, semmint a félelemre épített. Aki Psycho vagy Rope jellegű hátborzongatásra vágyik, lehet, hogy csalódik, ugyanakkor a rendező egyik legelismertebb és legnagyobb sikerű filmjeként tartják számon, és amelyet három kategóriákban jelöltek Oscar-díjra. Az Észak-északnyugat az AFI legjobb filmek listájának 40. helyén, a legjobb mystery filmek között pedig a 7. helyen áll, ami egyben felfogható Hitchcock James Bond filmjeként is.
Jó egzisztenciával rendelkező Roger Thornhillt (Cary Grant), Philip Vandamm (James Mason) vezette ellenséges kémek egy csoportja tévesen George Kaplan nevű kémmel azonosít. Thornhill eközben gyilkosság gyanújába keveredik, ami miatt a rendőrség is üldözni kezdi, ráadásul az is kiderül, hogy George Kaplan nem is létezik, csak az amerikai titkosszolgálat találta ki, hogy félrevezesse Vandamm csoportját. Thornhillnek nem csak a kémek, de a rendőrség elől is menekülnie kell, miközben próbálja kideríteni, hogy mibe is keveredett. Ebben segítségére lesz egy titokzatos és szexis szőke nő, Eve Kendall (Eva Marie Saint), akiről egészen a film végéig nem tudható, hogy valójában kinek a pártján is áll....Thornhill gyilkosságba keveredik
Ebben a filmben is megjelenik Hitchcock néhány sokszor használt karaktere, mint a domináns anyja, aki a már lassan őszülő hajú férfit még mindig a kisfiacskájaként kezeli, valamint az ártatlanul vádolt és menekülő főszereplő sémája, aki egyszerre menekül a rendőrség elől és a rossz fickók elől is egy félreértés miatt. A film remekül egyensúlyoz a humor, az akció és a romantika között, miközben pár ikonikus, mesterien felépített, feszültséggel teli jelenetnek is szemtanúi lehetünk. 
Az egy Oscarra jelölt Charade egy könnyed romantikus komédia és egy számtalan holttestet produkáló fekete humorú kém thriller keveréke, amelyet egyrészről Hitchcock North by Northwestje és William Wyler Római vakációja inspirált, és amelyek nyomdokain haladva hatalmas közönségsikert aratott a maga idejében. A film sikeréhez nem csak a két főszereplő Audrey Hepburn és Cary Grant, de az Oscar-díjra jelölt Henry Mancini zenéje is nagymértékben hozzájárult.
Regina Lampert (Audrey Hepburn) éppen a válást fontolgatja, amikor férje gyilkosság áldozata lesz. Egy CIA ügynöktől, Hamilton Bartholomewtól (Walter Matthau) megtudja, hogy férje tagja volt a második világháborúban egy öt emberből álló egységnek, amely ellopta a francia ellenállásnak szánt 250 ezer dollár ellátmányt, amit a kormány most szeretne visszaszerezni. Mivel a pénzt eddig nem találták meg, ezért most Reginán keresik, akinek pedig fogalma sincs az egészről. Még aznap feltűnik Peter Joshua (Cary Grant), akivel a nő egy korábbi vakációján ismerkedett meg, hogy felajánlja a segítségét a pénz keresésében, miközben a hajdani egység három még életben lévő tagja Tex (James Coburn), Herman Scobie (George Kennedy) és Leopold Gideon (Ned Glass) is megjelenik a színen, akik természetesen szintén a pénzt akarják megszerezni. Megkezdődik ezzel a macska-egér játék, amiben senki sem az, aminek látszik. Regina nem tudja, hogy kiben bízhat meg és kiben nem, miközben persze szerelmes is lesz a titokzatos Peterbe...
A Charade tartalmaz minden összetevőt, amitől egy hollywoodi film a ’60-as években sikeressé válhatott, szerelmet, rejtélyt, fekete és némi screwball komédiákra jellemző humort, számtalan holttestet, meglepő és váratlan csavarokat, fordulatokat és persze világhírű színészeket remek alakításokkal. A rendezőnek, Stanley Donennek sikerült egy hitchcocki filmet készítenie Hitchcock nélkül, amely egyáltalán nem vall szégyent a hasonló jellegű North by Northwest mellett. Mindemellett a Római vakáció sikeréhez nagyban hozzájáruló romantikus és érdekes európai helyszínt is alkalmazza ebben a filmjében, ami ez esetben nem Róma, hanem Párizs. A film egyik fontos humor és csavar forrása Cary Grant karakterének identitása, ami számtalanszor változik a történet folyamán. Cinikusabb kritikusok azt mondják, hogy Donennek nem volt túl nehéz dolga, hiszen Grant, Hepburn és Párizs hármasa alapjában garantálják egy romantikus kém komédia sikerét, amivel egyet is érthetünk.
Alfred Hitchcock két Oscar-díjra jelölt kém thrillerét a romantika és cselszövés párosa működteti, amit olyan színészek vittek sikerre, mint Ingrid Bergman, Cary Grant és Claude Rains. A film három főszereplőinek magánélete végzetesen összekapcsolódik egy kémkedési ügy folyamán, aminek a célja, hogy leleplezzenek egy Dél-Amerikában működő náci csoportot. A Forgószél egy jó noirhoz méltóan nem csak az emberi természet, de a szerelem sötétebbik oldalát is bemutatja.
Alicia Huberman (Ingrid Bergman) apját elítélik az USA-ban a náci Németországnak való kémkedés miatt. A fiatal nő úgy érzi, hogy ezáltal őt is megbélyegezték és tönkrement az élete, ami miatt partikba és az alkoholhoz menekül. Az amerikai kormány titkos ügynöke T.R. Devlin (Cary Grant) fel akarja deríteni azt a náci csoportot, amelynek Alicia apja is tagja volt. Felveszi a kapcsolatot a nővel, és meggyőzi róla, hogy a legkönnyebben úgy tudja tisztára mosni a nevét, ha Rio Janeiroba utazik, és elkezd kémkedni apja náci barátai után. Alicia szerelmes lesz Devlinbe, akinek viszont szemmel láthatólag nem tetszik a nő életmódja. Alicia elfogadja a férfi ajánlatát és Brazíliába utazik, ahol megismerkedik a náci csoport egyik kulcsemberével, Alexander Sebastiannal (Claude Rains), aki annyira megkedveli a nőt, hogy feleségül kéri. Alicia a cél érdekében, na meg Devlin elutasító viselkedése miatt bele is megy a házasságba. Ez kezdetben jó döntésnek látszik, hiszen egyre több mindent felderít, azonban Sebastian egy idő után rájön, hogy felesége kettős játékot játszik, és nagyon domináns anyjával (Leopoldine Konstantin) úgy döntenek, hogy megölik a nőt, aminek érdekében elkezdik kisebb adagokban mérgezni Aliciát...A film itt végignézhető
Bár a történet alapvetően elég egyszerű, azonban megjelenésének időzítése, a világháború után nagyon népszerű témája és színészei miatt az 1946-os év egyik legnagyobb közönség és szakmai sikerévé vált ez a nagyszerűen összerakott romantikus kém thriller. A filmet alapvetően három eleméért szokták manapság is isteníteni, ez pedig a Bergman-Grant páros, a nagyszerű fényképezéséért és az állandóan jelenlévő és nem szűnő feszültség miatt. Mindazonáltal bármilyen meglepő (vagy nem meglepő) a Notorious kém vonala jelentősen háttérbe szorul a romantikus szállal szemben, ami tulajdonképpen működteti ezt a filmet. Na meg természetesen Cary Grant és Ingrid Bergman párosa, akik a filmtörténet egyik legerotikusabb csókját produkálták ebben a filmben. (A poszt végi videóban látható.)
A legfontosabb kategóriákban jelölték 6 Oscar-díjra, amiből kettőt meg is nyert ez a screwball jellegű romantikus komédia. A Philadelphiai történet 2007-ben a 44. helyen állt a legjobb amerikai filmek listáján és 15. volt a legjobb vígjátékok között. A filmnek sikerült megőriznie megjelenésekor aratott hatalmas szakmai és közönségsiker, amiben nagyon nagy érdeme van a kor legnagyobb sztárjaiból álló kiváló színészcsapatának, Katharine Hepburnnek, Cary Grantnek és James Stewartnak. A történet főszereplője egy második házasságára készülő felsőosztálybeli nő, aki körül hirtelen feltűnik két másik vőlegényjelölt is.
A gazdag és előkelő családból származó Tracy Lord (Katharine Hepburn) éppen második házasságára készül az újgazdag George Kittredge-dzsel (John Howard), miután elvált első férjétől, a sármos, de kissé léhűtő Dexter Haventől (Cary Grant) a férfi alkoholizmusa miatt. A Spy magazin kiadója, Sidney Kidd megkéri Dextert, hogy vigye magával a gazdagokat gyűlölő riporterét, Mike Connort (James Stewart) és a fényképészét, Liz Imbriet (Ruth Hussey), hogy tudósíthassanak az bulvárlap számára annyira fontos esküvőről. Miután Tracy megtudja, hogy Kidd célozgatott Dexternek Tracy apjának, Seth Lord (John Halliday) titkolt kapcsolatára egy táncosnővel, vonakodva ugyan, de beleegyezik a riporterek jelenlétébe a család jó hírnevének megőrzése érdekében. Tracy legnagyobb bosszúságára anyja és húga nagyon megörülnek a megjelenő Dexternek, miközben neki megtetszik a fanyar dumával rendelkező újságíró, Mike. Ahogy közeledik az esküvő, Tracy hirtelen három férfi között találja magát, és nem igazán tud dönteni az ex-férj, a vőlegény és a riporter között…
A film mindhárom főszereplője remek és akik mindannyian azt játsszák, amitől híresek lettek: Tracy egy sznob és igényes, "szegény" gazdag lány, aki jó dolgában nem tudja, hogy mit csináljon, és akit Katharine Hepburnek sikerül ellenállhatatlanná tennie, Dexter egy playboy, aki mostanra értette meg, hogy mit is vesztett el Tracyvel, és akit Cary Grant a maga sármjával egy kellemes figuraként alakít. Mike pedig az átlag ember a filmben, aki a kissé ironikus vagy akár savanykás szavaival megfelelő ellensúlyt tud adni Tracy szurkálódásaival szemben, és amely karakter pedig James Stewart háború előtti karrierjét határozta meg. Ők hárman már önmagukban is garantálják a film sikerét. 
A Gyanakvó szerelem Alfred Hitchcock noir jellegű romantikus pszichológiai thrillere, amit 3 Oscar-díjra jelöltek: legjobb film, legjobb színésznő és legjobb filmzene, amelyek közül Joan Fontaine nyerni is tudott. Ez volt a rendező negyedik amerikai filmje és az első, aminek nemcsak a rendezője, de a producere is volt. Továbbá első közös filmje Cary Granttel, akivel később három másik nagy sikerű filmben is együtt dolgozott. A Rebecca c. filmjével egyetemben ez a film nyitotta meg a film noirok között nagy népszerűségnek örvendő "ne bízz a férjedben" típusú filmek sorát.
A félénk Lina McLaidlaw (Joan Fontaine) Angliában vonaton utazva megismerkedik a jóképű Johnnie Aysgarthtal (Cary Grant), aki harmadosztályú jeggyel utazik első osztályon. Legközelebb találkozásukkor a férfi meghallja, hogy Lina apja a befolyásos és vagyonos McLaidlaw tábornok (Sir Cedric Hardwicke), ezért elkezdi tenni a szépet a nőnek. Próbálkozása eredményes lesz, mert a nőt annyira elbűvöli Johnnie sármja, hogy apja tiltakozása ellenére férjhez megy hozzá. Amikor hazatérnek a nászútjukról, Lina tudomására jut, hogy Johnnienak nincs munkája, sőt egy vasa sem, mert megrögzött szerencsejátékos, és kölcsönkért pénzen élnek. Lina rábeszéli férjét, hogy keressen állást, aki így unokatestvérénél Captain Melbecknél (Leo Carroll) kezd el dolgozni. Annak ellenére, hogy férje megígérte Linanak, hogy abbahagyja a szerencsejátékot, tovább folytatja, aminek eredményeként már a családi örökség egyes darabjait is pénzzé kell tennie. Beaky (Nigel Bruce) Johnnie régi barátja próbálja védeni Johnniet azonban inkább az ellenkező hatást éri el, főleg amikor Melbeck elmondja Linanak, hogy Johnniet ki kellett rúgnia, mert pénzt sikkasztott munkahelyéről. Johnnie nagyon csalódott lesz, amikor kiderül, hogy apósa halála után a végrendeletében nem hagyott rájuk pénzt. A férfi mindenáron pénzhez szeretne jutni, és rábeszéli Beakyt, hogy lépjenek be ketten egy nagyon kockázatos üzletbe, ami után a két férfi Párizsba utazik. Pár nappal később Lina arról értesül, hogy Beaky meghalt egy balesetben, Johnnie pedig azt hazudja a nyomozónak, hogy ő Londonban maradt. Lina egyre gyanakvóbbá válik férjével szemben, és azt gondolja, hogy a férje meg akarja őt (is) ölni a biztosítási pénzért. Egyik alkalommal Johnnie az egyik közös barátjuktól, egy híres krimi írótól a nem kimutatható mérgek iránt érdeklődik. Aznap este egy pohár tejet visz feleségének a szobába...
A filmben a történet kibontásának és az izgalmak növekedésének van egy lassú, de határozott üteme, amivel együtt láthatjuk Lina mentális állapotának változását is, ahogy egyre gyanakvóbb és paranoidabb lesz. Ebben a filmben nincsenek annyira intenzív jelenetek, mint sok más híres Hitchcock filmben, ez inkább apróbb részletekből áll össze és egyenletesen fokozódik a feszültség egészen a végéig. A film kezdetben egy romantikus történetnek indul, némi vígjáték beütéssel, aztán szép lassan szinte láthatatlanul átmegy egy hitchcocki pszichológiai thrillerbe.
Hat Oscar-díjra jelölték a The Awful Truth-t, amit nem véletlenül tartanak a '30-as évek screwball komédia műfajának kvintesszenciájának, amiben a műfaj minden fontosabb eleme megtalálható: az állandóan civakodó szerelmespár, a nemek közötti harc, a szájkarate jellegű és általában gyors ütemű, sokszor ironikus szócsaták és a helyenként jelenlévő fizikai humor. Nem mellesleg pedig ez a film alapozta meg Cary Grant karrierjét, és azt a karakter típust, ami meghatározta a pályafutását: a szellemes, kedélyes, elegánsan könnyed, vagy könnyedén elegáns és jóképű férfi, aki a végén mindig elnyeri a női főszereplő kegyét, és amely karaktert aztán a világ a későbbiekben összekapcsolt az ő nevével.
A Warriner házaspár, Lucy (Irene Dunne) és Jerry (Cary Grant) azt gondolják, hogy megcsalják egymást, ezért annak ellenére a válás mellett döntenek, hogy érzéseik még nem múltak el teljesen a másik iránt. A bíróság előtt egy pontban képtelenek megegyezni, mégpedig abban, hogy melyiküké lesz kiskutyájuk, Mr. Smith. A bíró átmenetileg a feleségnek ítéli a kutyust, a férj pedig láthatási jogot kap. A vita miatt a válás csak 90 nap múlva lép érvénybe, ami igazából egyiküknek sem sürgős. Lucy közben megismerkedik Dan Leeson (Ralph Bellamy) gazdag oklahomai fiatalemberrel, aki nem mellesleg imádja szigorú anyját, és akivel nagyon gyorsan már az esküvőt kezdik tervezgetni. Lucy leginkább azért egyezik bele a házasságba, mert szeretné Jerryt féltékennyé tenni, aki kicsit bosszúból is megismerkedik egy gazdag és sznob örökösnővel Barbara Vance-szel (Molly Lamont), és el is jegyzik magukat. Ugyanakkor Lucy és Jerry is egyszerre realizálja magában, hogy valójában még egymást szeretik, ezért mindketten elhatározzák, hogy visszaszerzik a másikat, anélkül hogy ezt kimondanák egymásnak, és aminek érdekében megpróbálják tönkretenni a másik új kapcsolatát. Minderre már csak annyi idejük maradt, amíg a válásuk hivatalossá nem válik...
A film legnagyobb ereje a két főszereplő játékából és a köztük levő tökéletes összhangból adódik. Mindketten végtelenül viccesek voltak ebben az egyébként is remek dialógusokkal rendelkező filmben. Manapság a screwball komédiák többsége már elég öregnek hathat, és a mai néző számára már általában nem tűnnek túl viccesnek, azonban ez a film szerintem még mindig meg tudja mosolyogtatni a nézőjét, ami bármilyen hihetetlen, de 80 éves. 
Ezt a 4 Oscar-díjra jelölt filmet minden idők egyik legromantikusabb filmjének tartják, amit már az a tény is mutat, hogy jelenleg ötödik helyen áll az American Film Institute legjobb romantikus filmjeinek listáján, amelynek főszereplői a kor legnagyobb sztárjai közé tartozó Cary Grant és Deborah Kerr voltak, és mi másról szólhatna, mint a szerelem erejéről?
Nickie Ferrante (Cary Grant) közismert playboy éppen New Yorkba tart egy óceánjáró fedélzetén, hogy feleségül vegyen egy gazdag örökösnőt, amikor összetalálkozik Terry McKay énekesnővel (Deborah Kerr). Pár nap és gyakori találkozások után azon kapják magukat, hogy egymásba szerettek, annak ellenére, hogy mindketten házasságra készülnek - valaki mással- és mindkettejüket várja otthon a saját életük. Az út végén megegyeznek abban, hogy időt és lehetőséget adnak egymásnak arra, hogy lezárják mostani életüket, és fél év múlva találkoznak az Empire State Building tetején, amikor már egymáséi lehetnek. Nickie tehetséges festő, de eddig nem sokat foglalkozott karrierjével, most megkomolyodik, és sikeres művész lesz, aki mindezt Terryért és jövőbeli közös életükért teszi. Fél év múlva el is megy a randevúra, azonban hiába várja Terryt, a nő nem jön, mert miközben a randira siet elüti egy autó. Nickie azt hiszi, hogy Terry továbblépett és már nem érdekli a férfi, a valóság azonban az, hogy a nő a baleset következtében lerokkan, és azért nem találkozik a férfivel vagy ad magáról hírt, mert nem akarja így magához láncolni…
A félévente randevú vastagon romantikus atmoszférája a mai napig elbűvöli a klasszikus csillogó hollywoodi romantikára vágyókat. A két főszereplő kapcsolata végigjárja azt az útvonalat, amit a hasonló típusú filmekben szokás: a játékos kezdeti flörtölésen, a szerelembe esésen át a drámai elszakadásig majd végül a szerelem beteljesüléséig. Az ilyen típusú filmek sikere alapvetően a két főszereplő színész teljesítményén nyugszik, és ebből a szempontból indokolt és érthető a hatalmas siker, hiszen Grant és Kerr minden jelenetükben azt nyújtják, amire a közönség vágyott. Szóval klasszikus romantikára vágyóknak mindenképpen ajánlható.
Sokan Howard Hawks komédiáját tartják az "egyik legtökéletesebb screwball komédiának", aminek "mind a forgatókönyve, mind a színészi alakítása tökéletes." Ennek megfelelően A pénteki barátnő a legjobb amerikai vígjátékok listájának a 19. helyén áll, aminek legemlékezetesebb és kritikusok által felmagasztalt része a párbeszédek jellege, sebessége, üteme, ami nagyszerűen visszaadja egy korabeli újságszerkesztőség hangulatát.
Amikor Walter Burns (Cary Grant) újságszerkesztő megtudja, hogy volt felesége, és egyben legjobb riportere Hildy Johnson (Rosalind Russell) fel akar mondani, hogy hozzámehessen új szerelméhez Bruce Baldwinhoz (Ralph Bellamy), minden trükköt bevet, hogy ezt megakadályozza. Mivel az újság már tudósított korábban egy halálraítélt bűnöző, Earl Williamsról, akit azzal vádolnak, hogy megölt egy rendőrt, Walter rábeszéli Hildyt, hogy készítsen vele egy riportot és írja meg a cikket. Amíg Hildy a sztorin dolgozik, addig Walter egy csomószor mindenféle bűncselekménybe keveri Brucet, akit ezért számos alkalommal letartóztatnak. Williams kivégzésének éjjelén megszökik a börtönből, ami jó lehetőséget teremt Hildynek, hogy végiggondolja mit is akar az életétől...
A történet nagyon "beszédes" és dialógus központú, amelyek sebessége és üteme meghatározza a film sebességét és ütemét is. Ebben az állandóan sürgő-forgó újságírói környezetben az emberek sokszor egymás mondataiba vágva beszélnek, miközben az is előfordul, hogy egy mondatot nem az fejez be, mint aki elkezdte. Az esetenkénti cinikus felhangok mellett a lényeg természetesen Grant és Russell játéka illetve karaktereik közötti romantikus kapcsolat, ami le kell, hogy győzzön pár olyan akadályt, mint mondjuk egy új vőlegény.Ennek hiteles és vicces életre keltéséhez kiváló színészekre volt szükség, és amit meg is kapunk Rosalind Russelltől és Cary Granttől. 
Henry Koster rendezte ez a végtelenül könnyed és szórakoztató filmet, amiben kiváló színészi alakítások láthatóak. A film létrejöttének egyetlen oka, hogy a néző jól érezze magát és melegséggel töltse el, amire már csak a témájánál fogva is a legalkalmasabb a karácsony este. A film szinte meglepő módon manapság is szórakoztató, annak ellenére, hogy általában sem a vígjátékok, sem a vallási témájú filmek nem tartoznak az időtálló darabok közé. A püspök felesége igen.
Henry Brougham (David Niven) tiszteletest püspöknek nevezik ki, akinek új helyén a legnagyobb kihívása az, hogy hogyan gyűjtsön össze megfelelő mennyiségű adományt az épülő új katedrálishoz. Felesége Julia (Loretta Young) magányosnak és kicsit elhagyatottnak érzi magát a munkájába temetkező férje mellett, ráadásul régi otthonuk és környezete is hiányzik neki. Egyik este a tiszteletes az imájában az égiek segítségét kéri nehéz feladatának sikeres elvégzéséhez, amikor is váratlanul egy idegen férfi jelenik meg dolgozószobájában. Ez a férfi pedig nem más, mint Dudley (Cary Grant) a laza és könnyed angyal, aki el is mondja a püspöknek, hogy ő a válasz az imáira. A püspök kissé kételkedve fogadja a jó hírt, majd a későbbiekben egyre féltékenyebbé válik, mivel a sármos és jóképű Dudley egyre több időt tölt a tiszteletes kissé elhanyagolt feleségével. Henrynek a munkájával is meggyűlik a baja, hiszen a lehetséges legnagyobb adományozó Mrs. Hamilton (Gladys Cooper) számos nem vagy csak nehezen teljesíthető feltételt szab adományához, amelyekbe a püspök csak úgy egyezhet bele, ha megtagadja saját elveit. De szerencséjére - amivel ő nincs egészen tisztában - Dudleynak is meg van a maga terve a pénz megszerzéséhez...
Manapság már talán kissé nevetségesnek ható története ellenére is szinte sugározza magából a melegséget, és szórakoztató képességéből sem vesztett szinte semmit, amit legfőképpen remek színészeinek, az őket játszani engedő rendezésnek, és a kiváló fényképezésnek köszönhet. Lehet olyan kritikával élni, hogy egy kicsit talán még műfaján belül is túl könnyű, és az üzenete is végtelenül egyszerű, amit számtalanszor filmre vittek már, ami nagyjából annyit takar, hogy legyünk "jók", na de végül is nem világmegváltást kell várni egy Cary Grant filmtől, hanem kellemes szórakozást, ami viszont a mai napig is nyújtani tud ez a 70 éves film.
Három Oscar-díjra jelölték ezt az Alfred Hitchcock rendezte mystery romantikus komédiát, ami azonban sokkal inkább romantikus, mint bármi egyéb. Mindehhez nagyban hozzájárult az elegánsan szép mediterrán, monacói Cote d'Azur-i helyszín, ahol a története játszódik. A film nem véletlenül a klasszikus és hollywoodian csillogó romantikára vágyók egyik első számú kedvence, hiszen itt minden és mindenki gyönyörű, mintha a híres rendezőnél egy kicsit túlcsordult volna a drága francia pezsgő, aminek az is az oka lehet, hogy két kedvenc színészével forgathatott végre. Mindazonáltal a filmhez egy végzetszerű baljós érzet is kapcsolódott az idők folyamán, hiszen Grace Kelly, a film női főszereplője az egyik jelenetben nagy sebességgel és veszélyesen autózik egy kanyarokkal teli úton, pontosan ott, ahol később Monaco hercegnőjeként majd a halálos balesetet szenvedi 1982-ben.
A francia Riviérán elkövetett nagyértékű ékszer lopás után a rendőrség a már visszavonult nagystílű ékszertolvajt, John "The Cat" Robiet (Cary Grant) gyanúsítja. John meggyőzi a Lloyds biztosítási ügynökét H.H.Hughsont (John Williams), hogy a mostani bűncselekményeket valaki más követi el, aki rá akarja terelni a gyanút. John tudja, hogy magának kell elkapnia a tolvajt, ha be akarja bizonyítani ártatlanságát. Közben összebarátkozik egy gazdag amerikai özveggyel Jessie Stevens-szel (Jessie Royce Landis) és legfőképpen annak csinos és kissé elkényeztetett lányával, Frances-szel (Grace Kelly), aki beleszeret a sármos ex-tolvajba. Amikor Jessie ékszerei eltűnnek, Frances Johnt vádolja, de az anyja hisz a férfi ártatlanságában, és elhatározza, hogy segít a férfinek elkapni az igazi tolvajt...
A film forgatókönyve kicsit karcsú, és nem is annyira az események és fordulatok mozgatják a filmet, mintsem inkább a karakterek, ami meglehetősen furcsa Hitchcocknál. A film lényege ennél fogva nem is a története és a rejtély megoldása, hanem sokkal inkább Cary Grant és Grace Kelly románca, amire amúgy is leginkább kíváncsi volt kora közönsége, és ami a siker nagyságát is meghatározta. A film romantikáját a gyönyörű és látványos fényképezése tovább erősítette, nem véletlenül nyerte el a legjobb színes fényképezés Oscar-díját.
A Notorious c. Hitchcock filmjében látható a filmtörténelem egyik "legerotikusabb és intimebb csókja", ami nem mellesleg közel 3 perces. A Hays code, Hollywood korabeli cenzúrája kimondta, hogy egy csók nem lehet hosszabb, mint három másodperc, amit Hitchcock nagyon ügyesen úgy játszott ki, hogy minden harmadik másodpercben megszakíttatta a csókot, a szereplők váltottak pár szót, de oly módon, hogy szájuk teljes közelségben maradt, majd újra csókolóztak. A film 23 perc 15 másodpercénél kezdődik ez a jelenet:
