Ha lazán is, de valódi eseményeken alapul ez a noir, amelyek 1952 szeptember 11-12.-én játszódtak le egy öttagú család otthonában, akiket börtönből szökött bűnözők túszként tartottak fogva. Az eredeti 1955-ös verzió Humphrey Bogart és Frederic March főszereplésével, valamint William Wyler rendezésében látható, aminek aztán Michael Cimino, a Szarvasvadász rendezője készítette el neo-noir remake-jét 1990-ben Mickey Rourke és Anthony Hopkins főszereplésével Desperate Hours címmel.

Mindenre elszánt kegyetlen gyilkos Glenn Griffin (Humphrey Bogart) megszökik a börtönből és kirabol egy bankot két társával, a nála kicsit puhább öccsével, Hal-lal (Dewey Martin) és a szellemileg kissé visszamaradott brutális óriással Kobish-sal (Robert Middleton). Menekülés közben kiválasztják a Hillard család házát, és őket túszul ejtvén próbálják kivárni, míg a rendőrség  a nyomukat veszti és Glenn barátnője megérkezik a rabolt pénzzel. Hillardék egy tipikus középosztálybeli amerikai család: az apa Dan (Frederic March) egy sikeres vállalati vezető, a férjét mindenben támogató felesége Eleanor (Martha Scott), valamint két gyerekük, tinédzser lányuk Cindy (Mary Murphy) és a 10 éves kisfiúk Ralphie (Richard Eyer). Glenn, hogy minden gyanút elkerüljön, elengedi az apát dolgozni és lány randizni, mivel tudja, hogy többi családtagjuk testi épségéért aggódván nem fogják elárulni a szökött bűnözőket, és azt ígéri nekik, hogy még aznap éjjel elmennek a házból. A család megpróbáltatásai azonban elhúzódnak...A félelem órái William Wyler 14-szeres Oscar jelölt rendező noir thrillere, amiben az '50-es évek amerikai félelme tükröződik vissza, miszerint az amerikai álomban nem hívő idegenek megpróbálják azt tönkretenni. A filmben azonban mindenkit megnyugtat a rendező, hogy ez nem történhet meg, hiszen az amerikai középosztálybeli család van annyira erős, hogy minden rá leselkedő veszélyen felül tud kerekedni. A család már első ránézésre is nagyon idealizált, ahol mindenki tiszteli és szereti egymást, és akik pontosan azokkal a tulajdonságokkal rendelkeznek, ami megfelelt az akkori társadalmi elvárásoknak, és amit a kor közönsége is elvárt Amerikában.

Az apa nem csak a munkájában sikeres vezető, de a családjában is, ahol tisztelik és szeretik. Felesége az '50-es évek amerikai háziasszonya, aki neveli a gyerekeket, és biztosítja sikeres férje kényelmes és kellemes családi hátterét és boldogságát, úgy, hogy közben egyenlő partnere férjének. A már randizgató tinédzser lány is a saját családját helyezi előtérbe az udvarlójával szemben, és még csak véletlenül sem látható rajta semmiféle tinédzserekre jellemző lázadás vagy kiszámíthatatlan viselkedés. A kis Ralphien pedig már most látszik, hogy milyen karakán és bátor férfi is lesz majd felnőttkorában, hiszen ösztönösen tiltakozik minden megaláztatás ellen. A családban csak egy pillanatra bomlik meg az összhang és a tisztelet egymás iránt, amikor a tíz éves Ralphie, aki valószínűleg western filmeken nőtt eddig fel, nem érti, hogy az apja, akire olyannyira felnézett mindig is, miért nem hívja ki és győzi le a bűnözők vezetőjét valamiféle párbajban.Ennek a lázadásnak meg is lesz a negatív eredménye, hiszen emiatt el is szúrja a család szökési tervét, azzal, hogy nem tartja be az instrukciókat és nem a megfelelő időben mászik ki az ablakon. Ralphie megmutatta, hogy tökös amerikai srác, de a film végére azt is belátja, hogy az apja elleni lázadás veszélyezteti a család egységét és életét.

A bűnözők azért választják Hillardék házát, mert meglátják Ralphie udvaron hagyott biciklijét, amiből rögtön tudják, hogy van gyerek a háznál. Ebből le is vonják azt a következtetést, hogy ezt a családot sokkal könnyebben kézben tarthatják majd, hiszen a gyerekei életéért aggódó szülők nagy valószínűséggel kevesebb problémát fognak okozni számukra és jobban beletörődnek majd átmeneti helyzetükbe, mint egy gyerektelen pár. Látható, hogy Ralphie nem fogadott szót szüleinek, amikor a biciklijét kint hagyta az udvaron, és ezzel a fegyelmezetlenségével szinte beinvitálta ideális amerikai családi házukba és életükbe a gonoszt. (Mindig fogadjatok szót szüleiteknek, és pakoljátok el a játékot magatok után.) Azonban a bűnözők, tehát az amerikai társadalom kívülállói azonban tehetnek amit csak akarnak, fenyegetőzhetnek bármivel, ezt a betonalapokon álló családot (és az amerikai társadalmat) nem zúzhatják szét. Szóval itt most talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a film happy enddel ér véget. A film a feszültséget és izgalmat arra építi, ahogy a család kétségbeejtő és veszélyes helyzetük ellenére is megpróbál megszökni, vagy valamilyen formában megszabadulni a bűnözőktől, miközben természetesen félnek és aggódnak szeretteikért. Úgy kell összeszedni bátorságukat, hogy közben a veszélyt ne növeljék a fejük felett. Mindazonáltal a film legjobb eleme inkább abban áll, ahogy bemutatja a családtagok rettegésével kontrasztban álló házon kívüli emberek gondtalan mindennapi életét, amikor az apával és a lánnyal együtt a néző is kimozdul a házból. A házon kívüli, szokásos életüket élő emberek azért nem félnek, mert nem érzékelik a veszélyt, és még nem találkoztak élesben a gonosszal, mindazonáltal az ott van közöttük. Ebben a kontrasztban remekül érzékelhető az '50-es évek kissé paranoid érzete.

A szinte már-már meseszerűen idealizált család és a végső happy endes kimenetel miatt én nem is feltétlenül sorolnám a film noir műfajába, ami esetleg mégis odaköti, az inkább a filmben egyébként láthatatlan barátnő karaktere és a helyenkénti noiros fényképezése.

A forgatókönyvet Joseph Hayes írta saját regénye és színpadi műve alapján, amely színpadiassága egy kicsit érződik is a filmen. A történet nagy része egy helyszínen, a család házában játszódik. Ez volt az egyik legfontosabb eszköz  a film klausztrofóbiás atmoszférájának megteremtésének, ami egy idő után legalább annyira frusztráló lesz a bűnözők számára, mint a családnak. A történet folyamán a ház szinte minden helyiségét bejárjuk, és szinte mindegyikben lesz egy-egy fontosabb jelenet.Az eredeti Broadway produkcióban a fiatal Paul Newman alakította Glenn Griffith karakterét, amit a filmben Humphrey Bogart játszik. Mivel Bogart sokkal idősebb volt Newmannél, ezért a forgatókönyvben Glenn karakterét egy kicsit megöregítették, hogy jobban passzoljon a számára. A félelem óráit nem véletlenül szoktak a The Petrified Forest c. 1936-os filmhez hasonlítani, hiszen a két darabot szorosan összeköti nem csak a tartalma, de a főszereplő Humphrey Bogart személye is, aki a Megkövült erdővel lett ismert hollywoodi színész. Ezzel a szerepével kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy Glenn Griffith-re úgy tekintett, mint korábbi film főszereplőjének, Duke Mantee gengszter felnőtt, idősebb, kiábrándultabb alakjára.

Ez volt Bogart utolsó előtti filmje és utolsó villain szerepe, amiben karakterének megfelelően fáradt és nyúzott. Ez a kezdetben mindenre elszánt, a későbbiekben pedig már kétségbeesett bűnöző gyűlöli a tisztességes családapákat, és mindent amit a társadalomban képviselnek. Glenn Griffin szimbolizálja az amerikai társadalom ellenségét a nyers brutalitásával, szívtelenségével, aki senkit és semmit nem sajnál, és nem érdekli mások joga. Már a film legelején is érezhető volt karakterének vadsága, rosszindulata és veszélyessége, amit remekül érzékeltetett arrogáns gúnyossággal, rekedt hangjával, fenyegető testbeszédével. Nagyon hasonlót csinál, mit amit a Megkövült erdőben próbált, de itt sokkal természetesebb és kiforrottabb a játéka.Frederic March játszotta a családfő szerepét, amit eredetileg Spencer Tracynek szántak volna, azonban a budget csak egy sztár fizetést engedhetett meg magának, amit Bogart kapott, ezért Tracy ki is szállt a produkcióból. Dan Hillard vezető beosztású, felelős és szerető családapa figurája nem csak a társadalom hasznos tagja, de élete nem más, mint maga a megvalósult amerikai álom. March karakterének dilemmája nagyon egyszerű: ha a rendőrség feltűnik a ház előtt, akkor a szökevények lelövik a családját, ugyanakkor ha nem tesz semmit ellenük, az sem garancia arra nézve, hogy nem lövik ugyanúgy le őket. Természetesen karaktere nemessége miatt egy pillanatig sem kétséges, hogy le fogja győzni a "csak addig bátor Glennt, amíg a pisztoly nála van". Nem valószínű, hogy a valóságban egyetlen családapa is olyan bátor lett volna, mint Dan Hillard ebben a filmben, de ez nem von le semmit Frederic March remek alakításából.

Bogart és March nagyszerű párost alkottak, akik egymás kontrasztjait játszották. Mindketten erős kisugárzással rendelkező színészek voltak, akik itt szintén erős személyiségű karaktert alakítottak oly módon, hogy minden egyes szót és mondatot a legnagyobb hatásfokkal tudtak mondani.

Lee Garmes operatőr nagyszerűen adta vissza állandóan kereső, kutató kamerájával a család tehetetlenségét és érzékeltette a túszok szinte levegő után kapkodó klausztrofóbiás félelmét.

A The Desperate Hours egyike William Wyler legkonzervatívabb filmjeinek, amiben nyilvánvalóan meg akart felelni a kor ízlésének és elvárásainak, és emiatt talán kevésbé érdekes, mint legjobb filmjei. Mindazonáltal egy feszes és feszültséggel teli thriller, amiben kiváló színészi alakításokat is láthatunk a két főszereplőtől.Az 1990-es remake rendezője, a tavaly elhunyt Michael Cimino mindig is híres-hírhedt volt extravagáns személyiségéről és forgatási módszereiről, aminek hatalmas sikerek (Szarvasvadász) vagy éppen hatalmas bukások lettek az eredményei. Ez a filmje egyike volt ez utóbbinak, aminek főszereplőjét Mickey Rourke-t nem véletlenül jelölték Razzie Awardra.

Michael Bosworth (Mickey Rourke) megszökik a börtönből ügyvédnője és szeretője, Nancy Brayers (Kelly Lynch) segítségével. Testvérével Wallyval (Elias Koteas) és egy másik bűnözővel, Alberttel (David Morse) elfoglalják a Cornell család házát, hogy átmenetileg elrejtőzzenek. A család válófélben lévő tagjai Tim (Anthony Hopkins) és tőle elidegenedett felesége Nora (Mimi Rogers), a válásuk oka pedig Tim félrelépése volt, aki egy fiatalabb nővel csalta meg feleségét, és akinek ezzel elveszítette a bizalmát. Tim azonban nem hagyott fel azzal a reménnyel, hogy rendezheti kapcsolatát feleségével és két gyerekével, a 15 éves May-jel (Shawnee Smith) és a 8 éves Zackkel (Danny Gerard). Tim éppen meglátogatja őket a családi házukban, amikor őt is túszul ejtik a bűnözők, családja többi tagjával együtt. Norának meg kell tanulnia újra megbíznia férjében...Cimino jól érezte, hogy az első film gyenge pontja a túlságosan is tökéletes, életszerűtlenül ideális amerikai család volt, ami mesterkéltté és műanyaggá tette Wyler filmjét az erősebb összetevők ellenére is. A remake fókuszában ezért már nem a tökéletes amerikai család áll, hiszen az eredeti filmmel szemben ez a család már közel sem tökéletes, azonban tagjai emiatt sokkal emberibbnek tűnnek a saját kis hibáikkal, gyengeségeikkel, mint kifogástalan elődeik. Ebben a filmben a felállás megfordul és a figyelem középpontjában nem a család, hanem a mindent kontroll alatt tartani akaró bűnöző áll a fókuszban.

A film feszültségét sem a klausztrofóbiás érzetre alapozza a rendező, hanem leginkább Rourke karakterére, aki mindent és mindenkit szinte mániákusan ellenőrizni és irányítani akar, és ebből fakadnak a nézeteltérései még a többi bűnözővel szemben is. A feszültség megteremtésének másik eszköze pedig a feleség karakterének dilemmájára, aki nem tudja eldönteni, hogy megbízzon-e az őt megcsaló férjében vagy sem. Mivel ebben a filmben a klausztrofóbiának már jóval kisebb jelentősége van, ezért elég sok jelenet játszódik a házon kívül, többek között Utah hegyes és sivatagos vidékein, ami oldja az előd kicsit színpadias hatását. Ugyanakkor ez összességében még sem lett jó itt - még a szép tájak látványos fényképezése ellenére sem -, mivel olyan érzésünk lehet, mintha két különböző filmet látnánk (egyet a házban, egyet pedig azon kívül), amelyek sem atmoszférájukban, sem tónusukban nem igazán vegyülnek egymással. 

Douglas Milsome operatőr alapvetően nem végzett rossz munkát, és kapunk is pár szépnek mondható képet a külső helyszíneken, ugyanakkor ezenkívül más extrát nem fedeztem fel benne.A színészi játék viszont sokkal rosszabb, mint mint az 1955-ös verzióban, amit Mickey Rourke Razzie Awardja is mutat. Annyira magas hőfokúra vette karaktere alakítását, hogy nem vette észre sem ő, sem a rendező, hogy mennyire átlépi a ripacsság határait, mégpedig olyannyira, hogy néha fizikai fájdalommal figyeltem játékát, és helyenként én éreztem kényelmetlenül magam az alakítása miatt. Bogart kiváló fenyegető gúnyosságának, a mindig jelenlévő veszélyességének érzetét itt Rourke felváltotta valami extraripacs viselkedéssel, mintha karaktere valamilyen személyiség zavarral rendelkező, mentálisan nem teljesen kiegyensúlyozott alak lenne, amivel gondolom veszélyességét próbálta növelni, de inkább csak irritáló lett, amivel nagymértékben rontott az amúgy is elég gyenge filmen.

Vele szemben állt Anthony Hopkins, aki bár nem annyira mintaférj és apa, mint Fredeic March karaktere volt, de azért mégiscsak a családjáért aggódó és felesége bocsánatában reménykedő férfi. Hopkins alakítása sem tartozik a legjobbjai közé, de legalább nem volt irritáló. Mimi Rogers, a feleség legfontosabb dilemmája, hogy kiben bízzon, a férjében, aki megcsalta, vagy az őrült szökevény bűnözőben. Ez akár még egy jó elem is lehetett volna a filmben, ha Rourke karaktere normálisabb, de így ebben a formában elhibázott volt.Sajnos a mellékszereplők sem voltak jobbak:

Kelly Lynch Rourke méltóan ripacs partnere volt az ügyvédnő szerepében, ami nem csak a forgatókönyv rossz karakter kidolgozásából fakadt, és emitt abszolút érthetetlen, hogy egy ügyvéd miért is dobja oda életét, szakmáját egy bűnözőért azzal, hogy segít neki megszökni a börtönből, hanem mert ő sem tesz semmit, hogy akár csak egy kicsit is megértsük motivációt, érzéseit.

Lindsay Crouse egy déli kiejtéssel beszélő FBI ügynököt alakított, aminél nem egészen értem, hogy miért is volt szükség erre a déli kiejtésre, hacsak annyi nem, hogy ezzel próbálták egyedibbnek látszatni ezt a karaktert. De nem feküdt jól ez a filmben, és ez is inkább csak a film esetenként nevetséges voltát erősítette. 

Elias Koteas és David Morse sem tűntek túl meggyőzőnek karaktereikben, bár egy fokkal jobbak voltak az előzőeknél. Még szerencse, hogy egy apróbb szerepben ebben a filmben is láthattuk James Rebhornt, aki itt is hozta a tőle elvárt remek alakítást.

A remake annak ellenére, hogy javított az elődjének teljesen irreális családképén és valóságszerűbbé tette azt, ugyanakkor szinte minden más elemében gyengébb 1955-ös elődjénél, sőt helyenként kifejezetten rossz, akár a nevetséges kategóriába is átcsúszott egy-két színészi alakítás miatt, ráadásul se ütemének feszessége, se lapos atmoszférája nem érhet fel elődjéhez.

Értékelés: 1955: 6,5/10 1990: 4/10

Jelenet az 1955-ös verzióból: