A The Women szinte forradalmian új filmnek számított a maga idejében, aminek az volt a legfőbb oka, hogy kizárólag női karakterekkel dolgozik. Olyannyira vigyáztak a férfi nem kiszűrésére, hogy még a filmben látható állatok is nőstények. A nőkben több, mint 130 szöveggel is rendelkező karakter látható, hallható, lényegében az MGM stúdió összes színésznője megjelenik, a főszerepekben természetesen a kor legnépszerűbbjeivel. Az idők folyamán több remake is készült belőle, azonban sem az 1977-es Women in New York, sem az 2008-as azonos c. film nem keltett túl nagy feltűnést ellentétben ezzel az 1939-es verzióval, ami a hollywoodi filmtörténelem részévé vált mára.

A new yorki felső tízezer feleségei között jelenleg az az első számú pletyka, hogy Stephen Haines megcsalja feleségét, a családjának élő Mary Hainest (Norma Shearer) egy eladó lánnyal, a szexi és kissé közönséges Crystallal (Joan Crawford), aki egyébként csak a férfi pénzére hajt. A pletyka első számú terjesztője Sylvia Fowler (Rosalind Russell), az a típusú nő, aki képtelen bármilyen titkot is magában tartani. Ahogy lenni szokott, most is a feleség tud meg mindent utoljára, akinek mindenki azt ajánlja, hogy nézze el férje hűtlenségét, mivel ez szinte természetes dolognak számít az ő köreikben. Mary azonban úgy gondolja, hogy konfrontálódik Crystallal, és ezzel esetleg elijesztheti versenytársát. Az alacsonyabb sorból származó Crystal azonban nem a felső tízezer része, így nem is érdekli annak álszent moralitása, ezért Mary próbálkozása csúfos kudarcba torkollik, aki ennek hatására elhatározza, hogy elválik férjétől. Ezután eltelik két év, amely során Mary éli független életét, amely során egy csomó új emberrel (társaságbeli nőkkel) találkozik, akik közül nagyon sokan hasonló helyzetben vannak, mint ő. Ilyen például a fiatal és naiv Peggy (Joan Fontaine), a négyszeresen elvált idősebb grófnő (Mary Boland), a szexis Miriam (Paulette Goddard), akik hatására Mary is átértékeli addigi életét...A maga idejében nagyon modernnek számított ez a műfaját tekintve camp dramedy és szatíra az alapötlete miatt, miszerint csak nők szerepelnek benne, abban a korban, amikor a filmek sikerét csak nagyon ritka esetben alapozták színésznőkre, főleg a 2. vh előtt. Persze voltak azért már a 30-as években is olyan üdítő kivételek - elsősorban női drámáknak nevezett filmekben - , ahol  színésznővel adták el a filmet (pl. Stella Dallas Barbara Stanwyckkel a főszerepben, vagy néhány Bette Davis film pl. Marked Women), azonban még ezek sikerei sem győzték meg a stúdió vezetőit, hogy érdemes korábbi szemléletüket megváltoztatni.

Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a The Women nem aratott a maga idejében igazán nagy közönség sikert, azonban ennek nem az volt az oka, hogy csak nők szerepeltek benne, hanem inkább az, hogy tartalma és végső következtetése ütötte az film eredeti célját, amit nevezhetünk valamiféle protofeminizmusnak is. A maga idejében talán észre sem vették, de mai szemmel nézve végtelenül sztereotipikus, hiszen a filmben látható gazdag nők - vagy még inkább feleségek, akiket a férjük tart el - egész napjukat rosszindulatú pletykálással és szépítkezéssel töltik, miközben folyamatosan versengenek egymással, ami miatt nemcsak simán, de örömmel  hátba szúrják egymást, ha úgy hozza az élet. Sőt, mintha keresnék ezeket a lehetőségeket. Ha a film camp szatíra jellege nem törne meg, akkor akár azt is gondolhatnánk, hogy mindez szándékos volt a film készítőitől, azon belül is elsősorban a nők rendezőjének mondott George Cukortól, mivel ezzel parodizálja azt a széles körben elfogadott és hangoztatott sztereotipikus véleményt miszerint a nők már csak ilyenek. Azonban a film műfaji következetlensége nemcsak erősen rontotta az összhatást, a film stílusosságát, de az üzenete alatt is elvágta a fát. Szóval végeredményben az jön le a nézőnk, hogy hát igen, a nők már csak ilyenek.Egy film camp jellege általában arról ismerszik meg, hogy minden erősen eltúlozva, szatirikusan, esetleg groteszkül jelenik meg, ami nyilván akkor működik jól, ha annak minden egyes eleme ilyen. Ezt láthattuk pl. az 1962-es Whatever Happaned to Baby Janeben is sokkal stílusosabban, mint itt, bár még azt is érte némi kritika ezzel kapcsolatban, azonban ehhez képest mégis sokkal egységesebb és stílusosabb volt. Itt a legnagyobb probléma a főszereplő Mary karakterével van. A film szinte minden jelenetében azt láthatjuk, hogy nők barátságosan, hatalmas mosollyal az arcukon üdvözlik, ölelgetik egymást, miközben sokszor meg tudnák fojtani a másikat egy kanál vízben. A film szövege is hasonló, még a leggonoszabb, legrosszindulatúbb szurkálódást is mosollyal a szájukon mondanak a másiknak, amivel a film camp és szatíra jellege megfelelően kidomborodik. Mary karaktere és az őt alakító Norma Shearer színésznő játéka viszont egyszerűen kilóg a filmből. Mary ugyanis csak egy szokásos női melodráma karakter, amit Norma Sherer is a kor női melodrámáinak szentimentalizmusával alakít, ami által karaktere "komollyá" válik, és ez lényegében a film tönkretételével egyenlő.

A filmben látható nők mindegyikének életét, személyét, társadalmi státuszát a férje határozza meg, amivel együtt azonban életük olyannyira külön vágányon fut férjeikétől, hogy - azok meg sem jelennek a filmben. A nők és a férfiak két külön zárt világot alkotnak. Mindezzel együtt életük központi gondolatát mégiscsak a a férfiak és az a vágy tölti ki, hogy meg tudják őket tartani. Ez a felállás eddig remek alapot adott a kor szexizmusának és a nők függő helyzetének bemutatására, azonban a sztereotipikus, ugyanakkor nem mindig camp jellegű karaktereik miatt a film eredeti üzenete elvész, sőt mintha az ellenkezőjére fordulna. Mert hát milyenek is ezek a felső tízezerbeli, unatkozó, pletykáló és esetenként rosszindulatú nők, akiknek nem kell aggódni semmi miatt - egészen addig, amíg házasok?Nekik nem gond a csekkek befizetése, de még a háztartással vagy gyerekneveléssel sem kell igazán foglalkozniuk, vagy legalábbis nem annak fárasztó részével, hiszen erre vannak a szolgálók. Az egyetlen dolguk az, hogy szépek és kívánatosak legyenek annak érdekében, hogy ki tudják elégíteni férjeik szexuális igényeit, ami házasságuk miatt (elviekben) kizárólag az ő dolguk. Norma nem véletlenül esik annyira kétségbe, amikor tudomást szerez férje hűtlenségéről, hiszen ezzel egyetlen feladata is semmivé válik. Azzal kell szembesülnie, hogy élete teljesen felesleges.

Válása után kipróbál mindenféle újdonságot, nem nőiesnek gondolt dolgokat, amelyek eszébe se jutottak volna megboldogult házas korában, és amelyekkel úgy tűnik, mintha rátalálna valami új, önmegvalósítás lehetőségét megcsillantó életre. Mary öntudatosabbá is válik, ahogy jobban megérti a körülötte lévő világot is. Aztán a végén visszamegy férjéhez, mert mindezekből a forgatókönyvírók és George Cukor azt a következtetést vonták le, hogy jobb, ha feladja a büszkeségét, és inkább boldog gazdag feleség lesz, így aztán Mary a "A büszkeség egy olyan luxus, amit egy szerelmes nő nem engedhet meg magának" felkiáltással újra összeházasodik ex-férjével, akinek már amúgy is megromlott Crystallal kötött házassága. Nem tudom, hogy a cenzúra mennyire szólt bele a film végébe, de még ha ez is történt, azért némi kreativitással lehetett volna ennél jobb véget is találni a filmnek. Mert bármi más ennél csak jobb lehetett volna.

A forgatókönyvet Anita Loos és Jane Murfin írták Clare Boothe Luce azonos című színdarabjából, akiknek az is a feladataik közé tartozott, hogy meg kellett az eredeti történetet szelídíteni egy kicsit, annak érdekében, hogy átmenjen a cenzúrán. Mint ahogy már kiderült, ez sajnos túl jól sikerült.A film és a forgatókönyv egyik központi és nagyon fontos eleme a szöveg, hiszen ezeknek a nőknek be nem áll a szája, ez esetben jó értelemben, hiszen a sokszor géppuska-ropogásszerű, gyors, pattogós, sokszor nagyon szarkasztikus dialógusok adják a film és a karakterek sava-borsát. Bár a szöveg helyenként kissé öregnek hat, még így is számtalan remek sor hallható a filmben főleg Russell vagy Crawford karakterének szájából. 

A legfontosabb karaktereket az MGM filmstúdió legnagyobb nevű színésznői alakították és a film egyik legszórakoztatóbb része az, hogy azok a színésznők, akik között jó páran a valóságban is nagyon utálták egymást, most itt jókat odamondogathattak a másiknak teljesen nyíltan. Talán mondanom sem kell, hogy a rivalizáló páros egyik tagja Joan Crawford volt, aki sokat panaszkodott arról, hogy az MGM-nél soha nem ő kapta a legjobb szerepeket, mivel Norma Shearer első férje az MGM stúdió egyik alapítója, Irving Thalbert volt, és neki csak az jutott, ami Normának nem kellett. Mindenesetre a film szereplői közül Joan Crawford és Rosalind Russell értette meg és játszotta el legjobban karakterüket, tehát a legszatirikusabban és campszerűen, ennek megfelelően ők voltak a legszórakoztatóbbak. (A színésznők direkt játszották túl karaktereiket, a film szatirikus jellegének megfelelően.)Norma Shearer a stúdió első számú színésznője valóban inkább férje miatt kapta a főszerepeket, és nem annyira tehetsége révén, ez ebből a filmből is kiderült. Alapjaiban értette félre a filmet és Mary karakterét is, bár ez esetben talán a rendező és forgatókönyvírók a leghibásabbak.

Rosalind Russell karaktere, a társaság legpletykásabb tagja, az orrát mindenbe beleütő, kétszínű Sylvia. Karakterének kotnyelességére, ugyanakkor végtelenül felületes és érzéketlen ostobaságára jellemző, amikor valakinek az öngyilkosságáról beszél, ami nagy valószínűséggel egy olyan pletyka miatt történt, mint amilyeneket ő szokott útnak indítani a társaságban: "Oh, emlékszel arra a szörnyű dologra, amit arról a na hogyishívjákról mondtak, mielőtt kiugrott az ablakon? á, még a nevére sem emlékszem, szóval kit érdekel." Rosalind Russell energikus játéka, méreggel átitatott kedveskedő, de valójában rosszindulatú dumáival és remek fizikai humorával, testbeszédével hívta fel magára a figyelmet. A film minden camp jelleg ellenére néha olyan érzésem volt, mintha már túl sok is lett volna belőle és a játékából, de ennek ellenére a film egyik legszínesebb eleme. És hát ne feledkezzünk meg a film legjobb színésznőjéről, Joan Crawfordról se, aki bár nem sok időt tölt a színen, mégis messze elviszi a pálmát mindenki elől. Karaktere Crystal nem tartozik a felső tízezerbe, ő a nép egyszerű gyermeke, olyan, akinek dolgoznia kell azért, hogy megéljen. Ebbe nála az is beletartozik, hogy gazdag férfiakat próbál meg elcsábítani annak érdekében, hogy a jövőben már neki se kelljen dolgoznia, és a felső tízezer része lehessen. Aztán a későbbiekben, amikor már része ennek, Crystal rájön, hogy ez nem neki, az egész életében szabad nőnek való közeg. " You noble wives and mothers bore the brains outta me" "Tőletek, nemes asszonyok és anyák, elunom az agyamat." Joan Crawford Crystalja szexi, szellemes, semmiféle lelkiismeret-furdalást nem érző manipulatív ribanc, akinek mindennek ellenére tökéletesen igaza van, amikor közli a "társasággal", hogy mit gondol róluk: "There is a name for you, ladies. But it isn't used in high society... outside of a kennel." "Van rátok egy szó, hölgyeim. De ezt nem használják magas örökben...falkán kívül." Crawford azért is volt sokkal jobb Norma Shearernél, mert ő mert "csúnya" karaktert játszani, fontosabb volt számára az, hogy jól alakítsa ezt a szatirikus ribancot, mint az, hogy az olcsó népszerűséget keresse, mint Shearer. Bár karrierje folyamán azért vele is előfordult ez utóbbi, de itt szerencsére nem, ami azt is jelentette, hogy a film legjobb része lett.

Az operatőr Oliver T. Marsh volt, és bár a film fekete-fehér, látható benne egy tíz perces színes divatbemutató. Mert hát enélkül egy női filmet nem lehet elkészíteni. Kár volt ezért, mert nagyon unalmas és nagyon nem illik a filmbe, de 1939-ben a színes film még nagy varázsnak számított, és ennek megfelelően az volt az egyetlen célja, hogy még több nézőt - főleg nőt - csábítson a moziba. Cukor is utálta, és ki akarta vágatni a filmből, de a stúdió nem engedte.

A képen a rendező a film főszereplőnőivel:George Cukor hatalmas energiákat mozgat meg ebben a forradalminak szánt filmben, ami azonban nem egészen úgy sült el, mint ahogy  szerintem eredetileg tervezte. Nem tudom megítélni, hogy a film félrecsúszása mennyiben köszönhető a cenzúrának, a stúdiónak, és a rendezőnek magának, de nem egészen az lett, mint ami lehetett volna. Mindenesetre ettől függetlenül nagyon egyedi film, ami bizonyos szempontból messze megelőzte korát, bizonyos szempontokból pedig nagyon elöregedett már, ugyanakkor egy remek szatirikus társadalmi pillanatkép a nők helyzetéről 1939-ből, ami a végeredmény kettőssége és ellentmondásossága ellenére is felfogható az első feminista filmek egyikének. Vagy legalábbis egy próbálkozásnak.

Értékelés: 1939-ben: 9/10 2017-ben: 7/10

Mary konfrontálódik Crytallal, Norma Shearer és Joan Crawford remek jelenete: