A legjobb történet Oscar-díját nyerte el Elia Kazan noir thrillere, ami több dologról is híres mindemellett. Egyrészről egyike a halálos vírus okozta járvány kitörős filmek úttörőinek, másrészről pedig a korban szokatlanul a jelenetek nagy részét a történet helyszínén, New Orleansban forgatták, és számos helyi lakos kapott kisebb szöveges vagy nem szöveges szerepet benne. A film főszereplője az Amerikai Egészségügyi Szolgálat, azaz régies magyaros nevén a Köjál egyik orvos tisztje, akinek pár napja van arra, hogy megakadályozzon egy gyorsan terjedő végzetes járvány kitörését. A film fontosabb szerepeiben több híres noir színész is látható, többek között Richard Widmark, Jack Palance, valamint a későbbi Dallas Ellie-je, Barbara Bel Geddes.

New Orleans kikötői dokkjában egy olyan hullát találnak, aki szemmel láthatóan gyilkosság áldozata lett, mivel lövések okozta sérülések vannak a testén. Az áldozatot egy Blackie (Jack Palance) nevű gengszter ölte meg, azonban a rendőrség nem csak a gyilkos személyét, de még az áldozat személyazonosságát sem ismeri. A rendőrségi boncorvos észreveszi, hogy a hullán a halálos lövések előtt már egy ismeretlen betegség tünetei is elkezdtek megmutatkozni. Clinton Reed őrnagy (Richard Widmark) az Egészségügyi Szolgálattól egy nagyon fertőző és halálos pestishez hasonló betegségként azonosítja a titokzatos vírust és megpróbálja meggyőzni a helyi hatóságokat a helyzet súlyosságáról. A rendőrség kezdetben nem érzékeli a veszély mértékét és vonakodik teljesíteni Reed követelését, hogy állítsanak rá minden épkézláb rendőrt erre az ügyre és kutassanak fel mindenkit, akivel az ismeretlen személyazonosságú hulla halála előtt kapcsolatba léphetett. Kezdetben nagyon kevés információval vagy nyommal rendelkeznek, amin egyáltalán elindulhatnának, azonban Reed szerint mindössze 48 órájuk van, hogy megakadályozzák a járvány további terjedését. Tom Warren rendőrkapitány (Paul Douglas) végül együttműködik Reeddel, és megindul a a harc az idő ellen, valamint hajsza a gyilkos és egyéb lehetséges fertőzött emberek felkutatására…A Pánik az utcán volt Elia Kazan rendezői karrierjének első felében az egyik olyan filmje, amivel megalapozta hírnevét. Jól érzékelte ekkoriban, hogy a femme fatale és antihős karakterekkel működő noiroknak lassanként  leáldozóban van, ezért szeretett volna egy újfajta noirt készíteni, ami annyira realisztikus, amennyire ez lehetséges Hollywoodban. Ennek a törekvésének volt része nem csak a film dokumentarista stílusa, de a korban szokatlan helyszíni forgatás is, amiben még a helyi lakosok is szerepet kaptak. A Pánik az utcán ezen tulajdonságainál, na és persze a különböző állami szervek nyomozásának, munkájának nyomon követésénél fogva illeszkedik a ’40-es évek legvégén népszerű rendőrségi procedúrás noirok sorába, azonban a halálos vírus okozta járvány kitörés témáját tekintve teljesen új volt. Mégpedig annyira új, hogy emiatt egy kicsit erőlködni is kell, hogy ezt a filmet noirnak nevezzük, azonban az atmoszférája, fényképezése és egyes karakterei alapján mégiscsak besorolható kedvenc műfajunkba.

A film egyik legjobb eleme a történet újszerűségén túl az, ahogy érzékelteti és megjeleníti a hidegháborús korszak egyik legfontosabb érzetét, a paranoiát, anélkül, hogy akár egy másodpernyi politika is lenne a történetben. A sztori alapvetően arról szól, hogy egy olyan  bűnözőt kell elkapni, aki tudtán kívül járványt terjeszt. Szó szerint és annak átvitt értelmében. Így aztán a film ezen szála egy nagyon erős metaforának is felfogható, amit előszeretettel alkalmaztak a hidegháború korában készült amerikai produkciókban. A halálos vírus – aminek a terjedését bármi áron és nagyon gyorsan meg kell akadályozni - pedig lehet a kommunizmus (pl. A testrablók támadása 1956) vagy a bűnözés, mint ebben a filmben, esetleg a kettő együtt (A rakparton 1954), ugyanis mindkettő halálos veszélyt jelent a civilizált nyugati társadalmakra, amelyeket egy pillanat alatt képesek elpusztítani. A filmben Dr. Reed képviseli a középosztálybeli amerikait, akire hárul az a feladat, hogy megvédje családját, vagyis az amerikai társadalmat a bűnözés, a törvényszegés ragályától, ami ellen senki nincs védve. A bűnözés kategóriájába ugyanis nem csak a legelvetemültebb gyilkos gengszterek tartoznak, hanem az olyan egyébként dolgozó átlagemberek is, akik nem működik együtt a hatóságokkal, és amivel veszélyeztetik mindenki életét. Jellemzően ezek alsóbb osztálybeli, szegényebb rétegek közül kerül ki, mint pl. a lepukkant kifőzdét üzemeltető házaspár.Ennek a témának van egy olyan adaléka, ami nagyon érdekes – és aktuális – manapság is. Ez pedig mi más lehetne, mint a migránsok. A történetben látható, hogy a - főleg kelet-európai – bevándorlók nem működnek együtt a hatóságokkal, ez esetben Dr. Reeddel és annak ellenére bizalmatlansággal tekintenek rá, hogy a javukat akarja. Meggyógyítani és megvédeni őket a ragály, azaz átvitt értelemben a bűnözés fertőzése ellen. Mint mindig, akkoriban is nagyobb volt a bűnözés a bevándorlók között, mint a társadalom egészében, aminek az is az egyik oka (manapság is), hogy nagyon zárt közösséget alkottak, alkotnak.

A másik olyan elem, ami alapvetően határozza meg ezt a noirt, az a különleges helyszíne, New Orelans. Annyi los angelesi és néhány new yorki, san franciscoi noir után jó egy kicsit kimozdulni ebből a „noir szentháromságból” és egy olyan városba menni, aminek atoszférája kicsit különbözik az előzőektől. A film operatőre Joseph MacDonald remekül adja vissza a déli, louisiana-i New Orleanst a maga franciás, jazzes és fülledt hangulatának amolyan noirosan kopott, bűzlő verzióját a sötét rakpartjával, dokkjaival, lepukkant bárjaival, éttermeivel, olcsó hoteljeivel és árnyékos sikátoraival. A Pánik az utcán ennél fogva egyike azon filmeknek, amelyekben a helyszín és annak hangulata annyira erős, hogy szinte önálló karakterként működik a maga rejtélyes, egyszerre sötét és fenyegető, ugyanakkor mégis gyönyörű és vonzó atmoszférájával.

A forgatókönyvet Richard Murphy és Daniel Fuchs írták Edna Anhalt és Edward Anhalt Oscar-díjas történetéből, ami alapvetően két szálon fut, amely szálak között ide-oda ugrál. Egyrészről láthatjuk Dr. Reed kezdetben magányos küzdelmét, egyrészről azért, hogy meggyőzze a többi hatóság képviselőjét a járvány nagyságáról és veszélyességéről, másrészről pedig a járvány kitörésének magakadályozásáért. A történet noirosabb fele pedig Blackie gengszter karaktere körül forog, aki bizonyos értelemben szintén egyfajta nyomozóvá válik idővel, ugyanis ki akarja deríteni, hogy a rendőrség miért szentel akkora figyelmet az általa meggyilkolt egyébként jelentéktelen áldozatnak és fektet akkora energiát gyilkosának elkapásába.1950 óta már számos járványos filmet készítettek, és szinte mindegyikben jelen van az a történet elem, hogy a hatóságok megpróbálják kideríteni és felkeresni azokat, akik érintkezésbe léphettek vírussal. Ez a feladat hárul dr. Reedre, a nyomok felkutatásában pedig a segítségére lesz egy kezdetben meglehetősen szkeptikus nyomozó is, Warren kapitány. Talán már ennyiből is sejthető, hogy párosuk egy idő után már a buddy cop filmekre jellemző nyomozó párossá alakul, annak minden klasszikus jellemzőjével. Két eltérő egyéniségű, kezdetben egymást nem kedvelő nyomozó kénytelen lesz együttműködni egy bűncselekmény felderítése érdekében, amely során megtanulják tisztelni a másikat és a végére egymásért akár tűzbemenő párossá alakulnak. Ezen jellemzőjénél fogva a Pánik az utcán nem csak a járványkitöréses, de a boddy cop filmek egyik ősének is tekinthető a The Naked Cityvel 1948 egyetemben.

Elia Kazan mindig is híres volt arról, hogy színészeiből kihozza a legjobbat, így talán nem meglepő, ha ez erről a filmről is elmondható.

Dr. Clint Reedet Richard Widmark alakítja, ami tőle szokatlanul egy jó fiú szerep volt. Ő első filmjével a Kiss of Death c. noirjával szerzett hírnevet magának a pszichopata gyilkos szerepében, aki egy tolószékes nőt gyilkol meg vigyorogva. És bár itt az amerikai társadalmat megvédő hős doktor szerepében látható, karaktere mégis elég közel áll a noir antihős karakterekhez. A stresszes, fáradt, viharvert arcú orvos szemében nagyon hasonló kétségbeesés látható, mint a klasszikus noirok antihőseiében, amikor megtudják, hogy nincs esélyük kikeveredni a csávából, amibe keveredtek, azonban minden hasonlóság ellenére ő mégis inkább hős, semmint antihős karakter, annak ellenére, hogy hozzájuk hasonló közegben (is) mozog, mint pl. rendőrségi kihallgatószobák, lepukkant bárok, sötét és fenyegető sikátorok, kikötői dokkok, társadalom peremén álló bevándorló közösség, azonban morálisan erősebb és tisztább az antihősöknél, amit jelez világos színű egyenruhája is. „Fehérségét” erősíti az a tény is, hogy ő a legtöbb antihőssel ellentétben nem egy magányos kívülálló, hanem egy középosztálybeli családfő rendes feleséggel és gyerekkel, aki rájuk is gondolván sokkal elszántabban akarja megállítani a járványt, mint az özvegy gyerektelen nyomozó társa, akinek lakonikussága egy kicsit a gyerektelen "utánam a vízözön" jellegű közömbösségéből is fakad. nem is beszélve a gyilkos bűnözőről, Blackieről, akinek "rosszaságát" az is jelzi, hogy a házasságnak, vagy családnak még a gondolatától is kiütéseket kap. Dr. Reed partnerét, a kissé ingerlékeny Tom Warren rendőrkapitányt Paul Douglas játszotta, aki a boddy cop filmek karakterizálásának megfelelően kiegészíti Dr. Reed karakterét. Warren attitűdje kezdetben nagyon távol áll a motivált nyomozótól, akinek egyetlen célja, hogy megoldja az ügyet. Ő sokkal inkább a kiábrándult, cinikus hardbolied detektív, aki inkább csak muszájból kezd el dolgozni az ügyön felsőbb nyomásra.

Reed feleségét, a mindig kedves, szerető, támogató és türelmes Nancyt a Dallas későbbi sztárja, Barbara Bel Geddes alakítja, aki a lestrapált orvos ellentéte, aki megtestesíti az ideális ’50-es évekbeli amerikai háziasszonyt. Geddes, mint mindig régi filmek esetén remekül hozza karakterét, az egyetlen baj, hogy az ideális feleség karaktere egész egyszerűen nem elég érdekes. 

Az őt övező félelem ellenére kispályás gengszterfőnöknek nevezhető Blackiet az a Jack Palance alakította első filmszerepében, aki a későbbiekben is számos rossz arcú, kegyetlen, de karizmatikus gyilkost vagy egyéb rossz fiút alakított. Mindez persze nem véletlen, hiszen baltával faragott arca szinte predesztinálta az ilyen típusú szerepekre, és inkább csak karrierje második felében tudott ebből a skatulyából kilépni. Ő már fizikai megjelenésénél fogva is sugárzott magából egyfajta kiszámíthatatlan fenyegetést, ami nagyon jól jött számára Blackie karaktere megformálásakor. Tulajdonképpen már ebben az első filmjében is ő volt a legjobb, már csak azért is, mert nem sokat kellett játszania ahhoz, hogy igazán félelmetes tudjon lenni.A zenét az az Alfred Newman szerezte, akit 1938 és 1957 között minden évben egyszer vagy többször, összesen 45-ször (!!!) Oscar-díjra jelöltek. Bár ezért a munkájáért nem szerzett jelölést, aminek valószínűleg az volt az oka, hogy a zene nem tartozik a film meghatározó elemei közé, annak ellenére, hogy jazzes jellege nagyszerűen illeszkedik a történet helyszínéhez, a jazz szülővárosához, New Orleanshoz.

Elia Kazan filmjének egyik hibája, hogy a történet két-harmada felé kicsit elvonja a fókuszt a járványról, a nyomozásáról és Reed családi életére helyezi, amivel nem csak az ütemet, de az izgalmakat is megtöri, hogy aztán a történet végére helyre álljon a természet rendje. Másik hibája pedig az, hogy a sztori egyik fontos eleme, a sürgető időből fakadó nyomás nem jön át a filmben. Hiába áll egyre kevesebb, nem is napokban, hanem órákban mérhető idő a rendelkezésre, hogy egy ekkora jelentőségű ügyet megoldjanak, valahogy senki nem rohan, pánikol és kapkod, elég kényelmesen jönnek-mennek, beszélgetnek. Mindezek ellenére a Pánik az utcán egy atmoszférikus, kiválóan fényképezett, és jól eljátszott noir, aminek jelentőségét erősíti újszerűsége és az a tény, hogy kijelölte az utat a modern vírus okozta járvány kitöréses filmek számára.

Értékelés: 8/10