Audrey Kathleen Ruston néven született Brüsszelben, angol állampolgárságú szülei angol, osztrák és holland (köztük arisztokrata) felmenőkkel rendelkeztek. Gyerekkorát Belgiumban, Angliában és a Hollandiában töltötte, ezért kiválóan beszélt öt nyelven: angolul, franciául, hollandul, olaszul és németül. Szülei a ’30-as évek közepén fasiszta szimpatizánsok és a British Union of Fascists nevű szervezet tagjai voltak, azonban ekkoriban el is váltak. Apja később igazi nácivá vált, míg édesanyja, akivel a háborút Hollandiában sokszor éhezve vészelte át, számos németek által kivégzett antifasiszta rokon következtében oldalt váltott.
Öt éves korától balettozni tanult, azonban a hábrú alatt annyira legyengült az amúgy is vékony lány, hogy emiatt később alkalmatlannak találták prima balerinának. 1948-ban tűnt fel először egy holland filmben, amit pár másik követett, majd egy amerikai ügynök segítségével a Broadwayn kezdett el játszani a nagy sikerű Gigi c. színdarabban. Innen már egyenes út vezetett Hollywoodba, ahol mindjárt első filmjéért, a Római vakációért Oscar-díjat nyert 1953-ban. Második filmje, a Sabrina szintén hatalmas sikert aratott, így karrierjét, sztárstátuszát nagyon gyorsan megalapozta és megerősítette ezekkel a romantikus komédiákkal.
1952-ben még felbontotta eljegyzését James Hanson későbbi gazdag üzletemberrel, mert úgy érezte, hogy a házasság akkor még nem összeegyeztethető karrierjével. Hanson után következett William Holden színész (Alkony sugárút, Híd a Kwai folyón), akivel a Sabrina forgatása során ismerkedtek meg 1954-ben és lettek szerelmesek. William Holden nős volt ekkor, aki hajlandó lett volna elválni, azonban már nem lehetett több gyereke vaszektómia műtéte miatt, ezért Audrey Hepburn bármennyire is szerelmes volt, mégis szakított vele, mert nem akart a gyerekekről lemondani, kapcsolatukról bővebben ebben a posztban.
Még ugyanebben az évben férjhez ment Mel Ferrer színészhez, akitől megszületett első fia, Sean. A házasság 14 évig tartott annak ellenére, hogy Ferrer közismert volt temperamentumáról, és hirtelen fellobbanásairól. Még fiúk, Sean is azt nyilatkozta később, hogy „anya túl sokáig maradt ebben a házasságban” célzott itt Ferrer agresszív viselkedésére. Bár részletek nem kerültek nyilvánosságra, de úgy tűnik, hogy lelkileg bántalmazta Audrey Hepburnt.
1980-ban ismerkedett meg Robert Wolders holland színésszel, akivel aztán élete végéig együtt élt.
Filmes karrierje után az Unicef elkötelezett utazó nagyköveteként dolgozott Azsiában, Afrikában. többek között Etiópiában, és humanitárius munkájáért George H.W. Bush a presidental Medal of Freedom kitüntetésben részesítette. Hepburn egy hónappal később rák egy ritka fajtájában halt meg sváci otthonában 63 évesen, 1993-ban.
Audrey Hepburn példátlanul erős kisugárzással rendelkezett a filmvásznon, és annak ellenére, hogy színészi repertoárja nem volt szélesnek nevezhető, és leginkább csak romantikus komédiákban szerepelt, ami a legjobban illeszkedett egyéniségéhez, mégsem vált soha unalmassá filmjeiben. Végtelenül ártatlan, szinte kislányos kisugárzása és játékossága balettosok kecsességével keveredve a világ legbájosabb színésznőjét eredményezték személyében. Bár filmes pályafutása 1948-tól 1988-ig tartott, azonban a filmjei döntő többségét 1951 és 1967 között forgatta, így pályája jóval rövidebb volt, mint a hozzá hasonló sztárok karrierje. Ennek azonban nem az volt az oka, hogy senki sem volt már kiíváncsi rá egy idő után, hanem ő sokkal kevésbé ragaszkodott sztár státuszához és jobban vágyott családi életre, mint a legtöbb hollywoodi sztár.
A Sabrina egy 6 Oscar-díjra jelölt romantikus komédia némi társadalmi szatírával keverve, Humphrey Bogarttal, Audrey Hepburnnel és William Holdennel a főszerepekben. A Sabrina egy igazi hollywoodi tündérmese, olyan, ami miatt az emberek anno moziba jártak, hogy két órára megfeledkezzenek a valóságról. A film a forgatás alatti problémákról, összetűzésekről és pletykákról is híres volt, azonban ennek ellenére - az amúgy nagyon erős 1954-es év egyik legnagyobb sikere lett.
Linus (Humphrey Bogart) és David Larrabee (William Holden) egy gazdag család sarjai. A középkorú, racionális, mindig a földön járó Linus életét teljes egészében a családi vállalat irányítása tölti ki, míg fiatalabb öccse David ennek pont az ellenkezője, már háromszor volt nős és háromszor vált el, akit a munka soha nem érdekelt, ő a figyelmét mindig is a partiknak és a csinos a nőknek szentelte. Sabrina Fairchild (Audrey Hepburn) a család sofőrének szégyenlős, esetlen lánya, aki amióta a fejét tudja szerelmes Davidbe. David azonban észre sem veszi, és Sabrina édesapja, hogy lányát megkímélje a szenvedéstől, Párizsba küldi, hogy séfnek tanuljon és elfelejtse Davidet. Pár év múlva Sabrina kifinomult, csinos nőként tér vissza, és így már azonnal megakad rajta David szeme. Idősebb Larrabee (Walter Hampden) aggódik, hogy bolondos és megbízhatatlan fia esetleg megint felelőtlenül megnősül, ráadásul a sofőr lányával, ezért Linus-szal elhatározzák, hogy megpróbálják a lányt eltávolítani David közeléből. A feladat Linusra vár, akivel az események alatt váratlan dolog történik: szerelmes lesz Sabrinába. Közben a lány is azon kapja magát, hogy egyre inkább Linus társaságára vágyik Davidé helyett..
A Sabrina egy igazi old school romantikus komédia, éppen megfelelő mennyiségű drámával és társadalmi mondanivalóval. A film alapsztorija nem nevezhető egyedinek vagy különlegesnek, azonban műfajának egyik legstílusosabb és legbájosabb darabja. A történet számos klasszikus romantikus elemet tartalmaz: a rút kiskacsából fehér hattyú lesz, aminek hatására a férfi, aki addig tudomást sem vett róla, hirtelen felfigyel rá. Később pedig kialakul egy érdekes szerelmi háromszög, miközben egy darabig a nő vacillál a két férfi között, majd a végén természetesen boldog happy endet láthatunk. A film emellett egyike az utolsó hollywoodi filmeknek, ami a nagyon gazdagok világát és életét figurázza ki. Billy Wilder rendező a Sabrinával nyitotta meg jobbnál-jobb vígjátékainak sorát, amikor a film noir korszaka leáldozott, és nrm véletlenül ennek a filmnek is az ő szellemessége és humora a legnagyobb ereje a színészek mellett.
A Római vakáció egy 10 Oscar-díjra jelölt romantikus komédia, ami a maga korában szintén hatalmas sikert aratott 1934-es It Happened One Night c. film remakeje. Ellentétben a legtöbb feldolgozással a Római vakáció nem csak megáll a saját lábán, de méltó utódja neves elődjének és nem véletlenül nevezik az egyik legjobb valaha elkészült klasszikus romantikus komédiának. Azonban a hatalmas közönség siker mellett a műfaj szinte kötelező teljes happy endes végződéséhez szokott közönség egy része kifogásolta, hogy ez ennél a filmnél nem áll fenn. Szerencsére. Mert ez így volt tökéletes.
Ann hercegnő (Audrey Hepburn), egy meg nevezett királyi család sarja, különböző fővárosokat látogat meg európai útja során, azonban mire Rómába érnek, már elege van a sok hivatalos eseményből és fellázad. Egyik éjjel kisurran a szobájából, azonban elalszik a város egyik padján, mert szökése előtt még beleerőltettek egy altatót. Ekkor veszi észre a lányt Joe Bradley (Gregory Peck) amerikai újságíró, aki nem ismeri fel a hercegnőt, és azt gondolván, hogy a lány részeg, a biztonsága érdekében a lakására viszi, hogy ott töltse az éjszakát. Joe csak másnap jön rá a lány valódi személyazonosságára, és ekkor fogadást köt a szerkesztőjével (nem elárulván azt, hogy a hercegnő éppen a lakásában alszik), hogy exkluzív interjút készít 5000 dollárért Ann hercegnővel. A lány előtt eltitkolja foglalkozását, és felhívja fényképész barátját Irving Radovichot (Eddie Albert), hogy titokban készítsen Annről fotókat. Ann és Joe együtt töltenek egy vidám napot Rómában, ami alatt egymásba szeretnek, azonban másnap életük visszatér a szokásos medrébe, és az újságírónak el kell döntenie, hogy megírja-e a cikket, és megjelenteti-e a titokban készített fényképeket...Részlet a filmből.
A Római vakációban a remek forgatókönyv a szellemes dialógusaival és romantikus jeleneteivel, lenyűgöző helyszíneivel és kiváló színészeivel egy nagyszerű, könnyed és nagyon szórakoztató filmet eredményezett. A történet szerencsére nem teljes happy enddel ér véget, mert az még a romantikus komédiák műfaján belül is roppant meseszerűvé tette volna, így viszont a műfaj egyik legjobb klasszikus filmjévé vált, amire mindennek ellenére leginkább a két főszereplő: Audrey Hepburn és Gregory Peck miatt emlékezünk. 
A Charade egy könnyed romantikus komédia és egy számtalan holttestet produkáló kém thriller keveréke, amelyet egyrészről Hitchcock North by Northwestje és a William Wyler Római vakációja inspirált, és amelyek nyomdokain haladva hatalmas közönségsikert aratott a maga idejében. A film sikeréhez nem csak a két főszereplő Audrey Hepburn és Cary Grant, de az Oscar-díjra jelölt Henry Mancini zenéje is nagymértékben hozzájárult.
Regina Lampert (Audrey Hepburn) éppen a válást fontolgatja, amikor férje gyilkosság áldozata lesz. Egy CIA ügynöktől, Hamilton Bartholomewtól (Walter Matthau) megtudja, hogy férje tagja volt a második világháborúban egy öt emberből álló egységnek, amely ellopta a francia ellenállásnak szánt 250 ezer dollárt ellátmányt, amit a kormány most szeretne visszaszerezni. Mivel a pénzt eddig nem találták meg, ezért most Reginán keresik, akinek pedig fogalma sincs az egészről. Még aznap feltűnik Peter Joshua (Cary Grant), akivel a nő egy korábbi vakációján ismerkedett meg, hogy felajánlja a segítségét a pénz keresésében, miközben a hajdani egység három életben lévő tagja Tex (James Coburn), Herman Scobie (George Kennedy) és Leopold Gideon (Ned Glass) is megjelenik a színen, akik természetesen szintén a pénzt akarják megszerezni, és amivel megkezdődik a macska-egér játék, amiben senki sem az, aminek látszik. Regina nem tudja, hogy kiben bízhat meg és kiben nem, miközben persze szerelmes is lesz...A film angolul itt végignézhető.
A Charade tartalmaz minden összetevőt, amitől egy hollywoodi film a ’60-as években sikeressé válhatott, szerelmet, rejtélyt, fekete (és némi screwball comedy) humort, számtalan holttestet, meglepő és váratlan csavarokat, fordulatokat és persze világhírű színészeket remek alakításokkal. A rendezőnek, Stanley Donennek sikerült egy hitchcocki filmet készítenie Hitchcock nélkül, amely egyáltalán nem vall szégyent a North by Northwest mellett, sőt. Mindemmellett a Római vakáció sikeréhez nagyban hozzájáruló romantikus és érdekes európai helyszínt is alkalmazza ebben a filmjében, ami ez esetben nem Róma, hanem Párizs. Cinikusabb kritikusok azt mondják, hogy Donennek nem volt túl nehéz dolga, hiszen Grant, Hepburn és Párizs hármasa alapjában garantálják egy romantikus kém komédia sikerét, amivel egyet is érthetünk.
Ebben az 5 Oscarra jelölt édesbús romantikus komédiában Hepburn egy excentrikus lányt játszik, aki nagyon szomorú háttérrel rendelkezik és aki anyagi biztonsága érdekében mindenáron egy gazdag férjet akar szerezni magának, miközben beleszeret egy szegénybe íróba. Talán ez az a film és szerep, amivel Hepburnt leginkább azonosítják, ugyanis az Álom luxuskivitelben korántsem annyira könnyed és vidám, mint amilyen kép kialakult Audrey Hepburnről a nyilvánosság előtt.
Író válságban szenvedő Paul Varjak (George Peppard) beköltözik új lakásába, így a csinos és fura Holly Golightly (Audrey Hepburn) szomszédjává válik, akivel hamar összebarátkoznak. A lány előkelő partik kedvelt alakja, aki szexisséget, magabiztosságot és kifinomultságot áraszt magából, azonban amikor kettesben vannak Paullal, rögtön kidomborodik Holly sérülékenysége, és neurózisa. A lány életstílusa egyszerre lenyűgözi és összezavarja Pault, aki a lányhoz hasonlóan szintén megnyerő külsejét használja fel ahhoz, hogy megéljen...
A film egyszerre vidám és szomorú, amiben Audrey Hepbun kiválóan játszik. Játékában benne van a szokásos gyermeki lelkesedése és arcai, ugyankkor emellett szomorú, ijedt és magányos is. Audrey Hepburn egyik legjobb alakítását láthatjuk itt, ami miatt számtalanszor újranézhető a film. Sajnos ugyanez nem mondható el partneréről George Peppardról, mert nála sokkal jobb színésznek kellett volna a férfi főszerepet játszania, hogy méltó párja lehessen Audrey Hepburnek. A film betétdala, a Moon River a legjobb filmes betétdalok listájának negyedik helyén áll jelenleg.
Hepburn utolsó, ötödik Oscar-jelölését szerezte ebben a suspense thrillerben. Karrierje második felében már próbált kitörni a szokásos romantikus komédiákból, és ennek egyik eredménye lett ez a remek film, aminek nagyrésze egy lakásban játszódik.
Susy (Audrey Hepburn) nemrégen vakult meg egy autóbalesetben, és ment férjhez Samhez (Efrem Zimbalist Jr.), akit egyik utazása során egy nő megkért arra, hogy vigyázzon játékbabájára. A nőt azonban később holtan találja két kisstílű bűnöző társa Mike (Richard Crenna) és Carlino (Jack Weston) Suzy lakásában, amit Harry Roat (Alan Arkin), a megölt nő új partnere szervezett meg a házaspár távollétében, azt gondolván, hogy a két másik férfinél van a baba. A baba jelentőségét az adja, hogy nagy mennyiségű csempészett drogot tartalmaz. Mike és Carlito a későbbiekben visszatérnek, hogy folytassák a lakás átkutatását annak ellenére, hogy már a vak Suzy is hazatért. Sam távollétében Mike azzal kopogtat be a nőhöz, hogy a férje régi ismerőse, és segíteni szeretne Samnek, akit utitársa, a holtan talált nő megölésével gyanúsítják. Azzal próbálja meg Suzyt a baba átadására rávenni, hogy csak az segíthet férje ártatlanságának bizonyításában. Mike teljesen elnyeri Suzy bizalmát, akinek közben vakságából fakadó bizonytalansága és kétségbeesettsége tovább növekszik...
A forgatókönyv minden hihetetlensége ellenére érdekes, és a belőle készült film is egy remek thriller lett, ami remekül visszaadja a vakság okozta tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzését. Mindemellett remek karaktereket és színészi alakításokat is láthatunk: Hepburn karaktere Suzy, még nem tudott igazán alkalmazkodni vakságához, aki ezért bátortalan és bizonytalan, ráadásul kicsit az önsajnálatban is elmerül, Mellette Arkin is remek volt a hűvösen és ravaszul kegyetlen karakterében.
Ez a 12 Oscar-díjra jelölt film (8 nyert), George Bernard Shaw Pygmalionjának, illetve az abból készült 1938-as Pygmalion című film musical változata. Annak ellenére, hogy nem kedvelem a korszak musiceljeit, mert általában sziruposnak és unalmasnak tartom őket, amiben ráadásul még a zene sem túl jó, legalábbis nem a mai zenei ízlésnek megfelelő, azért a My Fair Ladyt nem lehet lehagyni Audrey Hepburn – vagy akárki más, aki részt vett a film elkészítésében - legjobb filmjeinek listájáról, mert a musical műfajának egyik legelismertebb darabjáról van szó.
A nőgyűlölő és sznobnyelvész professzor Henry Higgins (Rex Harrison) fogadást köt Pickering ezredessel (Wilfrid Hyde-White), hogy a tanulatlan, koszos és nagyon erős akcentussal rendelkező utcai virágáruslányból, Eliza Doolittleből (Audrey Hepburn) társasági hölgyet farag, aki viselkedésével és beszédével az előkelő társaság legfinnyásabb és legkifinomultabb tagjait is meg tudja majd téveszteni, akik azt fogják gondolni, hogy ez a lány közülük való. Miközben a lányt tanítja, egy fiatal arisztokrata, Freddy beleszeret Elizába. A tanítás eredményes lesz, amit Higgins professzor kizárólag a saját érdemeinek tud be, és elfelejtkezik a lány erőfeszítéseiről. Eliza mérgesen otthagyja, és elmegy Freddyvel, amikor Higgins hirtelen realizálja, hogy az addig tárgyként kezelt (és lekezelt) nő mennyire fontos neki...
Shaw Pygmalionja eredetileg leginkább egy társadalmi szatíra, ami arról szól, hogy az egyén társadalmi státusza nem annyira attól függ, hogy ki is az az adott személy, vagy hova született, hanem sokkal inkább attól, hogy a társadalom többi tagja kinek látja az embert, vagyis ki minek tűnik a többi ember szemében és ez határozza meg azt, hogy hogyan kezelik. Annak ellenére, hogy Shaw darabjának társadalom kritikáját sokkal jobban visszaadja az 1938-as filmváltozat, ez azért megjelenik ebben a musicalben is, bár ez a verzió inkább Higgins és Eliza kapcsolatára összpontosít.
Billy Wilder ezzel a romantikus komédiával tisztelgett barátja, az 1947-ben elhunyt Ernst Lubitsch (Ninotchka, The Shop Around the Corner) rendező, író előtt, aki számtalan remek filmet készített ebben a műfajban. Wilder ezzel a kifinomult, szellemes, stílusos és bájos romantikus vígjátékban megpróbálja Ernst Lubitsch filmjeinek világát és atmoszféráját újrateremteni. Szerintem sikerült neki, annak ellenére, hogy a film nem aratott túl nagy sikert a maga idejében, mert a nézők többsége túl nagynak találta a két főszereplő közötti majd’ 30 év korkülönbséget
A történet Párizsban játszódik, ahol Claude Chavasse (Maurice Chevalier) magándetektívet felfogadja egy férfi, hogy kövesse hűtlen feleségét. A nyomozása alatt kiderül, hogy a nő egy Frank Flannagan (Gary Cooper) nevű gazdag amerikaival csalja meg a férjét, aki emiatt elhatározza, hogy lelövi Flannagant. Beszélgetésüknek fültanúja a detektív nagy fantáziával rendelkező lánya Ariane (Audrey Hepburn), aki elhatározza, hogy megmenti Flannagan életét. Bemászik a férfi hotelszobájába, ahol figyelmezteti a párt, hogy a nő férje mire készül, majd amikor betoppan a férj pisztolyal a kezében, eljátssza Flannagan szeretőjének szerepét. Persze szerelmes lesz a férfibe annak ellenére, hogy nagyon jól ismeri a természetét apja aktáiból, akinek számtalan olyan ügyfele volt, akinek hűtlen felesége Flannagannel csalta férjét. Amikor Flannagan legközelebb visszatér Párizsba, Ariane felveszi vele a kapcsolatot, és azért, hogy a férfi érdeklődését – hosszútávon – is felkeltse és ne csak egy legyen a férfi sok-sok hódítása között, megpróbálja féltékennyé tenni azzal, hogy mindenféle szeretőket és sztorikat talál ki magának. Ezek többségét apjától hallotta korábban, aki mindig megosztja vele munkája részleteit , és amivel a lány állandóan eteti Flannagant, aki valóban rákattan emiatt a titokzatos nőre, akiről azonban azon kívül, hogy hány szeretője volt, nem tud semmit. Flannagan végül felfogadja Chavasse-t, hogy derítse ki, hogy ki ez a titokzatos nőszemély, aki az őrületbe kergeti...
A forgatókönyvírók mindent megtettek, hogy a színészek közötti korkülönbség ne a film gyenge, hanem erős pontjai közé tartozzon. Romantikus komédiákban nagyon gyakori, hogy a későbbi szerelmesek előtt mindenféle akadály tornyosul, amit le kell győzniük szerelmükért. Ez az akadály legtöbbször társadalmi különbség volt Hollywood klasszikus romantikus vígjátékaiban (pl Sabrina), itt pedig a korkülönbség az, amit le kell győzniük. Ráadásul a Charadehoz hasonlóan ebben a filmben is a fiatal nő az, aki mindenáron be akarja cserkészni az idősebb férfit, tompítván és elkerülvén a „vén kecske is megnyalja sót” típusú érzetet. A film remek zenéje nagyon meghatározó, amiben klasszikus zenei részleteken túl a magyaros cigányzene dominál. Frank Flannagan karakterének ad egyfajta magyar nábobi jelleget az a tulajdonsága, hogy szerelmi bánatát piába és cigányzenébe fojtja.
Ez a maga korában merésznek számító dráma 5 Oscar jelölést szerzett, ami Lillian Hellman 1934-es Broadway színművén alapul. Ennek a darabnak A gyerekek órája már a második filmes feldolgozása, és amely első verzióját is William Wyler rendezte 1936-ban These Three címmel. Mivel a színdarab témája a leszbikusság volt, és bár magát a leszbikus szót nem mondták ki a Broadway sem, azonban a darab átcsúszott a cenzúrán. Ez azonban nem mondható el a ’36-os filmről, amihez át kellett írni a történetet, így az már arról szólt, hogy két nő szerelmes ugyanabba a férfiba. A film sikeres lett, azonban Wyler úgy érezte, hogy a cenzúra miatt elvesztette a lényegét és erejét, azonban a ’60-as évek elején úgy gondolta, hogy elérkezett az idő, hogy végre elkészítse azt a filmet, amit már 1934-ben is tervezett. A cenzúra hivatalosan még érvényben volt ugyan, azonban az idők változásai már azt is jelentősen meggyengítették.
Régi főiskolás osztálytársak Karen Wright (Audrey Hepburn) és Martha Dobie (Shirley MacLaine) lány magániskolát nyitnak, ahol Martha nagynénje Lilly is tanít. Karen két évi jegyesség után végre igen mond Joe Cardinnak (James Garner) és kitűzik az esküvő időpontját. Joe rokona a gazdag Amelia Tilford (Fay Bainter), akinek unokája, a végtelenül elkényeztetett és hazudós Mary is az iskola tanulója. Maryt egy hazugsága miatt Karen eltilja egy hajóversenytől, mire a lány bosszúból kitalálja, hogy Karen és Martha leszbikusok. Ezt elhiteti nagyanyjával, aki rögtön kiveszi Maryt az iskolából. A hír elterjed, és a még mit sem sejtő nők tehetetlenül nézik, ahogy minden tanulót hazavisznek a szüleik. Amikor megtudják, hogy mi áll ennek hátterében, akkor hárman, Karen, Martha és Joe dühösen számon kérik a történteket Mrs. Tilfordon. Az idős nő azonban nem visszakozik, miután Mary újra előadja hazugságait. Karen és Martha beperlik rágalmazásért, azonban elvesztik a pert, és amikor már a média is felkapja az eseményeket, a két nő jó hírneve teljesen megsemmisül. Bár Joe hisz Karennek, azért mégis megkérdezi, hogy igazak-e a pletykák, ami veszekedéshez vezet, és ami miatt felbontják az eljegyzésüket. Amikor Martha ezt meghallja, szerelmet vall Karennek, azonban a meglepett nő visszautasítja a közeledését. Közben Mrs. Tilford is rájön, hogy Mary hazudott, és pénzt ajánl Karennek. Ezután Karen megpróbálja meggyőzni Marthat, hogy költözzenek jó messzire és kezdjenek új életet, mint barátok. Martha gondolkodási időt kér, azonban mire Karen hazaér a sétájából Martha felakasztja magát. A film itt angolul végignézhető.
A film annak ellenére, hogy néha kicsit színpadias, és az alakítások is túlzónak tűnnek (főleg a gyerek szereplőké), valamint mai szemmel nézve Karen és Martha karaktereit sztereotipikusnak mondanánk, mégis jelentős darab. A ’60-as évek filmjeiben a nőket többször láthattuk bikiniben, mint felöltözve, ezzel szemben itt a két főszereplő okos, intelligens és önálló nő, akik a legnagyobb problémák közepette is kitartanak egymás mellett. Igaz, hogy azok közé a korai leszbikus témájú filmek közé tartozik, amelyikben a leszbikus – tehát a keményebb - nő meghal, míg a másik, a sokkal nőiesebb karakter lesz a hetero, akit azért Audrey Hepburn játszott, hogy az ő bájos feminim kisugárzása miatt még csak fel se vetődjön senkiben, hogy nem hetero. De hát mindig el kell kezdeni valahol.
Ez a heist romantikus komédia egy különösebb mélységekkel nem rendelkező, mindazonáltal szórakoztató film, amit igazából a két főszereplő Audrey Hepburn és Peter O'Toole emel a műfaj átlagos darabjai fölé.
Charles Bonnet (Hugh Griffith) egy festményhamisító zseni, aki legjobb munkáját, Cellini Venusaként éppen eladta egy párizsi múzeumnak a lánya Nicole (Audrey Hepburn) tiltakozása ellenére. A lány később egy elegáns betörőt csíp el apja dolgozószobájában. Nem hívhatja a rendőrséget, mert akkor apja lebukna, ezért aztán kettejük találkozása azzal végződik, hogy hazafuvarozza a betörőt, Simon Dermottot (Peter O’Toole) a szállodájába. Dermott azonban nem bűnöző, hanem egy nyomozó, aki bizonyítékokat akart gyűjteni Bonnet ellen. A férfi persze beleszeret a nőbe, és ez egy kicsit megbonyolítja feladata végrehajtását. Nicole közben megtudja, hogy a múzeum biztosítási okok miatt meg akarja vizsgáltatni apja hamisítványát. A lány mindenképpen meg akarja menteni szeretett apját a hosszú börtönévektől, ezért elhatározza, hogy ellopja a festményt a múzeumból, és megkéri Simont – nem ismervén a férfi valódi személyazonosságát – , akit betörőnek gondol, hogy segítsen neki ebben. A nyomozó igent mond a „szakmai felkérésre”. ..
A Hogyan kell egymillliót lopni egy tipikus hatvanas évekbeli könnyed caper romantikus komédia, aminek a legnagyobb erőssége karizmatikus színészei, akik különlegessé teszik ezt az amúgy tucatfilmet. Kettejük interakcióinak köszönhetően válik a film végtelenül szórakoztatóvá, ami ugyan soha nem éri el az igazán izzó szintet, de mégis csak miattuk érdemes ezt a filmet megnézni.
Ezt a mára már elfeledett filmet 8 Oscarra jelölték, aminek nagyrészét a történet helyszínén, Belga-Kongóban forgatták. A film egy apáca életéről, illetve annak egy nehéz szakaszáról szól, amikor számtalan nehéz döntést kell meghoznia. A történet Marie Louise Habets nevű apáca életén alapul.
1930-ban Belgiumban él a makacs Gabrielle van der Mal (Audrey Hepburn), aki egy prominens orvos lánya. Ő azonban búcsút mond családjának és maga mögött hagyja felsőosztálybeli életét, hogy apácának álljon, és felveszi a Luke nővér nevet. Abban a reményben veti alá magát a szigorú szabályoknak, a túlzott alázatnak és sokszor megaláztatásnak, hogy Congóban dolgozhasson majd áplónőként és mindenféle exotikus betegségekben szenvedőkön segítsen. Először azonban hosszú ideig egy pszichiátriai intézetben kell dolgoznia, mielőtt Congóba mehetne. Itt aztán a cinikus, ateista és egyben briliáns orvossal dr. Fortunatival (Peter Finch) kell együttműködnie. Évekkel később visszarendelik Belgiumba, és a második világháború idején országát a németek lerohanják. Szeretett apját a németek lelövik, amikor az ellenállás sebesültjeit látta el, és Luke nővér hite megrendül...
A film megpróbálja egy vallásos, önzetlen és jámbor ember belső küszködéseit visszaadni, ami nem egyszerű feladat egy hollywoodi filmnek, ugyanakkor Fred Zinnemann rendezőnek sikerül ezt megtennie anélkül, hogy túlságosan fényezné vagy alábecsülné főszereplője karakterét és tevékenységét, aki a háború hatására jön rá, hogy nincs meg benne a kellő alázat ahhoz, hogy apáca legyen. Ha eltekintünk a kissé émelyítő zenétől, és a manapság már nem túl aktuális témától, rájövünk, hogy nem véletlenül jelölték a filmet 8 Oscar-díjra. A The Nun's Sory - a maga korában még szokatlanul - nem félt attól, hogy a katolikus egyház sötétebb oldalát is bemutassa az autokratikus, ugyanakkor mégsem sztereotipikus egyházi karaktereken keresztül.
Részlet a Sabrinából, ahol Humphrey Bogart a partnere:
