Hat Oscar-díjra jelölték Billy Wilder klasszikus, fekete-fehér komédiáját, amit nem csak az amerikai vígjátékok legjobbjának, de egyben a 22. legjobb amerikai filmnek is tartanak jelenleg. A Valaki forrón szereti egy könnyed és fergeteges vígjáték két olyan férfi főszereplővel, aki arra kényszerül, hogy a gengszterek elől menekülvén női ruhába bújjanak, miközben emiatt mindenféle bonyodalomba, na és persze szerelembe keverednek. A film három főszerepében olyan sztárokat láthatunk, mint Tony Curtis, Jack Lemmon és Marilyn Monroe.

A történet a 20-as években, az alkoholtilalom, a gengszterek és a jazz térhódítása idején játszódik, amikor két pénztelen zenész, Joe (Tony Curtis), a felelőtlen szerencsejátékos és nők kedvence, valamint Jerry (Jack Lemmon), az érzékeny és kicsit szerencsétlen nagybőgős szemtanúja lesz egy maffia gyilkosságnak, amit Spats Colombo (George Raft) és bandája követ el. A gengszterek üldözőbe veszik a két zenészt, akiknek azonban sikerül időt nyerve elmenekülniük a helyszínről. Ezután nőnek öltözvén, Joe Josephin és Jerry Daphne néven csatlakoznak egy női együtteshez, akik éppen Miamiba tartanak. Mindkettőjüknek megtetszik az együttes szexi énekesnője, Sugar Kane (Marilyn Monroe), és elkezdenek érte egymással versenyezni, miközben női álcájukat nem fedhetik fel. Sugar Kane azonban nem az a nő, aki nők, vagy akár szegényebb férfiak kegyeit keresné, ő biztonságot és egy milliomos férfit szeretne magának. Miközben a lánybanda tagjai befogadják őket a csapatba, és Sugar Kane bizalmas barátnőivé válnak, Joe más módját eszel ki a szexi énekesnő kegyeinek elnyerésére. Kitalál egy másik álcát magának: Juniornak, a Shell Oil milliomos örökösének kiadva magát elnyeri a nő érdeklődését. Eközben Jerrybe, pontosabban szólva Daphne-ba szerelmes lesz egy igazi milliomos, Osgood Fielding III (Joe Brown), aki még a kezét is megkéri. A szintén anyagi biztonságra vágyó Jerry/Daphne el is gondolkodik az ajánlaton...A Van, aki forrón szereti nagyszerűen vegyíti a '20-as évek fizikai jellegű humoron alapuló slapstick komédiáit, a '30-as évek népszerű műfaját, a screwball komédiát, amelynek az egyik lényeges eleme volt a nemi szerepek felcserélődése és az éles szövegeken alapuló modern vígjátékokat. Bármilyen hihetetlen, de ez a végtelenül könnyed vígjáték volt az egyik olyan film, amelyik a legnagyobb szöget ütötte a megjelenésekor még meglévő és 1968-ig fennálló hollywoodi cenzúra koporsójába. Mindezek előtt azonban Billy Wilder írónak, rendezőnek és producernek nagyon nagy harcot kellett vívnia filmje megjelenése érdekében, ami a kor standardje szerint szexuálisan rendkívül túlfűtött. Itt minden és mindenki a szex körül forog valamilyen módon, ráadásul nem csak Marilyn Monroe futkározik kissé átlátszó, vagy legalábbis átlátszónak ható hálóingben és kombinéban föl és alá, hanem egy csapatnyi nő hosszú pucér lábakkal. Nem is beszélve a nőnek öltözött férfiakról, amely elemen keresztül, ha bolondozva is, de megjelenik a homoszexualitás és transzvesztitaság témája is, olyan nyíltsággal és lazasággal, ami eddig elképzelhetetlen volt. Nem csodálom, hogy kiverte a cenzúránál a biztosítékot annak idején, mivel még manapság - amikor a szex témában lényegében bármit lehet - is átjön a szabad szexualitást játékosan és bolondozva hirdető film pajkossága.

A film megjelenésekor, 1959-ben az USA az ’50-es évekre jellemző konzervatív társadalom szemlélet és a ’60-as évek szexuális forradalmának határán állt, aminek szele ekkor már megcsapta a társadalmat, ugyanakkor a hollywoodi cenzúra még megpróbált nem tudomást venni róla, de az ellenállása már érezhetően gyengült az utolsó évtizedében, ennek eredménye lett ez a mélységekkel ugyan nem rendelkező, de szexuálisan túlfűtött és tabutémákat megjelenítő vígjáték megjelenése.A forgatókönyvet a rendező Billy Wilder és gyakori szerzőtársa, I.A.L. Diamond írták Robert Thoeren and Michael Logan történetéből. A sztoriban van minden, ami kellett a maga korában egy népszerű és gyors ütemű komédiába. Gengszterek, menekülés, női álruha, szexis nők tömkelege, mindenféle bonyodalom, szexualitás és az erre nagymértékben ráerősítő szexis jazz zene, dalok, amelyeket ráadásul Hollywood egyik legnagyobb - ha nem a legnagyobb - szexszimbóluma, a filmben kombinéban flangáló Marilyn Monroe énekel. És nem mellesleg remek szövegek, amelyek többsége még manapság üt, köszönhetően az író párosnak és ezeket a sorokat előadó színészeknek, közülük is elsősorban Jack Lemmonnak. Az ő karaktere szájából hangzik el ugyanis a legtöbb szellemes sor, függetlenül attól, hogy Tony Curtis a férfi főszereplő kettejük közül. Lemmon volt azonban a bátrabb, ő vállalta be a film legmerészebb karakterét, a nőnek öltözött férfit, aki komolyan elgondolkodik azon, hogy hozzámegy egy másik férfihoz.  

Minden olyan filmben, amiben valamilyen álruhába öltözött, vagy fedett módon dolgozó karakter szerepel, megjelenik az identitás témája a szó szerinti és átvitt értelmében is, amit a film a műfajától függően kezelhet halál komolyan vagy végtelenül játékosan. Mivel ez egy vígjáték, ezért az utóbbiról van szó, az identitás alatt ez esetben pedig elsősorban a szexuális identitást kell érteni. Joe és Jerry két (hetero) fickó, akiknek valódi identitásuk elrejtése érdekében álruhát kell ölteni, miközben menekülnek a gengszterek elől. Először mindegyikük roppant kényelmetlennek és cikisnek érzik ezt, Jerry meg is jegyzi, hogy „ha azok a gengszterek megölnek minket ebben a ruhában és így visznek be minket a hullaházba, én meghalok szégyenemben.” A két férfinek ráadásul nem csak a maffiózók miatt kell arra figyelnie, hogy megőrizzék rejtett identitásukat, hanem a nők miatt is. Joe nagyon rákattan Sugarra, de nem árulhatja el magáról, hogy férfi, ami nyilvánvalóan teljesen lehetetlenné teszi hódítását. Joe tehetetlennek érzi magát női álruhájában, ezért beöltözik egy másikba, a gazdag milliomos férfiébe, ami már megfelel valódi - szexuális - identitásának, ellentétben a női jelmezzel. Magyarán Joe egy hetero férfi.Jerrynél azonban kicsit más a helyzet. Először neki is Sugar, a szexi nő közelsége okoz nehézséget abban, hogy megmaradjon női karakterében, azonban egy idő után ez a küzdelme már Osgood, a felhevült milliomos férfi udvarlója miatt zajlik benne. Kezdetben ez legalább annyira nehéz számára, mint Sugar mellett nőnek maradnia, mivel legszívesebben megütné az őt fogdosó férfi zaklatóját. Aztán egy idő után belesimul új, női identitásába, aminek először anyagi okai vannak. Jerry ugyanis nem csak amiatt aggódik, hogy mit fognak róla gondolni a boncasztalon, hanem a pénztelensége és állandó éhsége miatt is, ezért aztán, amikor Osgood megkéri a kezét, a biztonság iránti vágya legyőzi a szégyenét, és halál komolyan – amennyire csak lehet egy könnyed vígjáték esetén ez lehetséges – elgondolkodik a házasságon, miközben kezd megbarátkozni új identitásával, és már korántsem érzi annyira cikisnek a női ruhát.

Jerry:  „Képzeld, eljegyeztek!”

Joe: „Gratulálok, és ki a szerencsés lány?”

Jerry: „Én!”

Sőt, Jerry nem csak megbarátkozik a gondolattal és új identitásával, de bele is éli magát egy idő után, olyannyira, hogy már a nászutat tervezgeti, teljesen elfeledkezvén a fizikai valóságról.

Joe: „És mi lesz a nászúton?”

Jerry: „Ő a Riviérára akar menni, de engem inkább a Niagara vízeséshez húz a szívem.”

Már a film ezen pontján olyan történt, ami eddig elképzelhetetlen volt a cenzúra időszakában készült filmek esetén, ugyanis Jerry egy olyan karakter, akinek mindegy, hogy nővel vagy férfivel randizik és ő ezt ekkor már lazán és szégyenérzet nélkül érzékelteti is, miközben jó menyasszonyhoz illően csak az jár a fejében, az az egyetlen gondja, hogy hova is mennek nászútra. És ha ez nem elég, a film végén jön az utolsó mondat, „nobody is perfect”, azaz „senki sem tökéletes”, ami majdhogynem felért akkoriban egy coming outtal.

A színészi játék igazodik a film hármas eredetéhez, a slapstick, a screwball és modern vígjátékoknál megszokotthoz, ezért manapság már talán kissé túlzónak tűnhet, azonban ettől függetlenül nagyon szórakoztató. 

Nem csak azért, mert Jack Lemmon játssza a legszórakoztatóbb karaktert a filmben, de kiváló játéka miatt is ő lopja el a showt az (ekkor még) nagyobb sztárok, Tony Curtis és Marilyn Monroe elől. De nem csak ő volt kiváló, hanem mindannyian, mivel mindhárom színész nevetésre készteti a nézőt még akár anélkül is, hogy egy szó is elhagyná a szájukat.

Tony Curtis a szerencsejátékos és nőcsábász szaxofonost, Joet alakítja, akinek karaktere korántsem annyira érdekes vagy vicces, mint Jerryé. Tony Curtis játékának érdekessége, hogy Junior álruhájában Cary Grantet utánozza, pontosabban szólva parodizálja, nem csak mert ez egy olyan karakter, amilyenhez hasonlót Grant több tucatszor játszott pályafutása során különböző screwball komédiákban, hanem egyfajta tiszteletadásból, mivel Grantre, mint példaképére tekintett. A filmet már csak azért is angolul kell nézni, hogy mindezt felfedezhessük, mivel Curtis a filmnek ezen jeleneteiben a legjobb. De persze mindez persze csak akkor jön át, ha ismerjük Cary Grant szövegmondását, arcjátékát, testbeszédét a ’30-as évek screwball komédiáiból. 

Marilyn Monroe legfontosabb feladata, hogy szexis legyen, aminek teljes egészében meg is felelt, sőt ebben a filmjében még színésznőnek sem volt rossz, olyannyira, hogy itt produkálta színésznői pályafutásának legjobb játékát. De a legjobb – és legszexisebb - akkor, amikor az I wanna be loved by you c. számot adja elő Sugar karakterében, akit nem csak a szerelem mozgat, de az is, hogy végre a „nyalóka jobbik oldalán találja magát”.Visszaemlékezések és korabeli interjúk szerint Monroe és a stáb, beleértve Billy Wilder rendezőt is, nem jöttek ki túl jól, aminek az volt az oka, hogy Monroe akkori férje, Arthur Miller, valamint színjátszás tanára, Paula Strasberg állandóan jelen voltak a forgatáson és minden eszközt bevetettek, hogy azt Monroe számára kedvező módon befolyásolják. Wilder azt nyilatkozta, amikor megkérdezték tőle, hogy dolgozna-e megint a színésznővel, hogy „ezt megbeszéltem már a pszichiáteremmel és az orvosommal, és ők azt mondták, hogy túl öreg és túl gazdag vagyok ahhoz, hogy ezen még egyszer keresztülmenjek.” Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy „Minnie nénikém mindig pontos és soha nem tart fel egy produkciót sem, na de ki fizetne azért, hogy lássák Minnie nénit?”

Két mellékszereplőt még meg kell említeni. George Raft, a ’30-40-es évek gengszterfilmjeinek egyik gyakori főszereplője, aki itt lényegében ezen szerepeinek karikatúráját játssza. A másik pedig Joe E. Brown az idős, de gyerekes milliomos agglegény, Osgood, akit még mindig anyukája irányít, és aki rákattan Jerryre. (Régi filmekben az „agglegény” szót előszeretettel használták a meleg szinonimájaként.) Ő volt talán az, akinél esetenként már zavaró volt a ripacsság. A Van, aki forrón szereti esetén nagyon nagy szerepe van a zenének. Nem csak azért, mert a legfontosabb karakterek zenészek, ezért aztán a filmben számos zenei betétszám hangzik el, hanem mert ezzel az összetevővel (is) jelentősen hozzájárultak a film általános szexuális túlfűtöttségének kihangsúlyozásához a legszexisebb zenei műfajnak tartott jazz-zel. A film ’20-as évekre jellemző autentikus jazz háttérzenéjét Adolph Deutsch írta, leghíresebb betétdalát, az I wanna be loved by you-t pedig Herbert Stothart and Harry Ruby szerezték korábban. Charles Lang operatőr fényképezte a filmet, és az eredeti tervekkel ellentétben azért fekete-fehérben, mert színesben a két férfi főszereplő nagyon rosszul, már-már groteszken nézett ki az erős sminkben nőnek öltözve. És bár Monroenak olyan szerződése volt, hogy csak színes filmben játszik, végül belement a fekete-fehérbe azután, hogy meglátta Curtist és Lemmont kisminkelve.

Billy Wilder filmje egy hatalmas energiával rendelkező, gyors ütemű, (megjelenésekor) nagyon modern komédia, ami szinte szikrázik színészeinek köszönhetően. A rendező ütős és szellemes humora soha nem csalja meg az embert, függetlenül attól, hogy egy 60 éves vígjátékról beszélünk, aminek nyilvánvalóan vannak már elöregedett elemei, amelyek alatt elsősorban a slapstick komédiákra jellemző esetenként jelen lévő fizikai humort értem. Ettől függetlenül, a Van, aki forrón szereti több szempontból nézve is jelentős mérföldkő volt a hollywoodi filmtörténelemben, ami nem csak a cenzúrának mutatott fityiszt, miközben játszi könnyedséggel csempészett be egy addig tabunak számító témát, de egyben a „férfiak női ruhában”-típusú vígjátékok és filmek legjobbja is lett. Végtelenül könnyedén, minden erőlködés nélkül játszik ezzel a témával, miközben mindez annyira erőltetettnek tűnik más filmekben. Senki se gondolta volna, hogy 1959-ben, az USÁban egy ilyen témájú film lesz az év 3. legnagyobb bevételét termelő film a Ben-Hur és ironikus módon egy Cary Grant – Tony Curtis vígjáték, az Operation Petticoat mögött.

Értékelés: 10/10

A film utolsó jelenete, "nobody is perfect":