A Perfect Sense egy olyan low budget független sci-fi thriller, amely egy apokaliptikus, vírus okozta járvány katasztrófa és egy romantikus film különleges hibride. A filmbeli rejtélyes vírus az emberek érzékszerveit támadja meg, aminek eredményeképpen az emberiség szép sorban egymás után elveszti az érzékelőképességét, a szaglással kezdve. A főszerepekben Ewan McGregor és Eva Green látható, akik egy olyan párt játszanak, akik ebben a nehéz helyzetben kerülnek egyre közelebb egymáshoz.
Michael (Ewan McGregor) séfként dolgozik egy étteremben, Susan (Eva Green) pedig járványügyi szakértő, kutató orvos. Akkor ismerkednek meg és jönnek össze, amikor kitör egy olyan járvány, amely során a fertőzött emberek először egy mély szomorúságon mennek át, majd rövidesen elvesztik a szaglóképességüket. Susan munkatársaival együtt megpróbálják felvenni a harcot ezzel az új rejtélyes vírussal, azonban munkájuk elég kilátástalannak tűnik, már csak azért is, mert őket sem kíméli az új betegség. Michael munkahelyén, az étteremben innentől kezdve sokkal fűszeresebben főznek, mint addig, hogy a szaglás elvesztését az ízérzékelés fokozottabb működésével ellensúlyozzák. A járvány második fokozatában az emberekre egy iszonyatosan erős éhségérzet tör, ami után elvesztik az ízérzékelésüket. Michael és munkatársai azonban dolgoznak tovább az étteremben, ugyanis az emberek megpróbálnak alkalmazkodni ehhez is, és az ízek hiányában az ételek állagát, hőmérsékletét, külsejét, és nem utolsósorban egymás társaságát élvezik. Jön azonban a vírus okozta problémák harmadik hulláma, amikor egy dühroham után az emberek elvesztik a hallásukat. Michael is átmegy ezen a dühkitörésen, aminek eredményeképpen Susan szakít vele. A világ azonban még ekkor sem omlik össze teljesen, a fertőzött emberek koncertekre járnak, hogy élvezzék a hangfalakból jövő rezgéseket. Michael és Susan is szeretne kibékülni, de vajon egymásra találnak-e mielőtt elvesztik utolsó, legfontosabb érzékszervüket, a látásukat és ezzel együtt az utolsó kapcsolatukat is a külvilággal?
David Mackenzie rendezte ezt a low budget sci-fit, amiben a költségvetésénél fogva nincsenek hatalmas tömegjelenetek, ugyanis két fő és néhány mellékszereplővel, valamint pár statisztával oldja meg a dolgot, azonban rendelkezik egy rendkívül ígéretes és izgalmas alapötlettel. A film tartalmaz sok olyan összetevőt, mint amit általában a járvány katasztrófafilmek tartalmaznak, azonban mégis más. Kevésbé kiszámítható, sokkal filozofikusabb és elgondolkodtatóbb. A Perfect Sense elég nagy kihívás elé állítja a nézőjét, akinek a film nézése közben el kell töprengenie azon, hogy tényleg annyira és úgy használja-e az érzékszerveit, hogy elmondhatja magáról azt, hogy teljes életet él? A teljes élet alatt az emberek általában a munkahely, a család és az egzisztencia szentháromságát értik, azonban a válasz már sokkal bonyolultabbá válik, ha ez alatt a soha vissza nem térő, adott pillanat - azaz az élet - maximális érzékelését értjük.
A Perfect Sense nem azt a szokásos lepusztult világot mutatja a járvány kitörése után, amiben az emberek megvadult állatokká válnak és csak egyetlenegy dolog, a fizikai túlélő ösztön vezérli őket, miközben minden morál, jog és társadalmi szabály, vagyis a civilizáltság eltűnik a földről. Ebben a filmben az emberiségnek az az oldala domborodik ki egy ilyen apokaliptikus helyzetben, ami elősegítette az evolúció során a faj fennmaradását: az eszméletlenül nagyfokú alkalmazkodóképesség.
Itt a járvány nem öli meg a civilizációt, vagy legalábbis nem azonnal, mivel az emberiség alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. Mindez persze azért is lehetséges, mert ez a rejtélyes vírus nem semmisíti meg az embert, „csak” az érzékelőképességét támadja, és azt sem egyszerre, így hagy egy kis időt az alkalmazkodásnak. Az érzékszervek működésének elvesztése során az ember egyre nagyobb lépésenként veszti el a kapcsolatát az őt körülvevő világgal, amivel egyre kisebb hatékonysággal tud kommunikálni. A történetben először a kevésbé „fontos" érzékelőképességeket vesztik el a szereplők, mint a szaglás és ízérzékelés, utána jön a hallás és látás, így az elszakadás egyre drasztikusabb. Persze nyilván relatív, hogy kinek melyik érzékelés a legfontosabb, de a film készítőihez hasonlóan én is azt gondolnám, hogy a legtöbb ember sokkal inkább mondana le a szaglásról, mint mondjuk a látásról, és annak kiesését kevésbé sínylené meg életvitele, mivel a szaglás elvesztése kisebb alkalmazkodóképességet követel. De a lényeg, hogy az élet megy tovább minden egyes lépcsőfok után, mint ahogy évmilliók, évmilliárdok óta. (A tapintásról nem esik szó a történetben, ennek bemutatását gondolom nehéz lett volna megoldani egy film keretében.) 
A forgatókönyvet Kim Fupz Aakeson írta, aminek azonban a kiváló alapötlete mellett van néhány gyengesége is. A történet két szálon fut, az egyik az apokaliptikus járvány, a másik pedig Michael és Susan szerelmi kapcsolata. A film sokkal jobb az elsőben, míg a romantika szála kissé halovány, aminek az elsődleges oka a gyenge karakterizálás. Michaelről és Susanről sem tudunk meg túl sokat, van ugyan egy-egy jellemző tulajdonságuk, azonban ez nem elégséges ahhoz, hogy a néző igazán szívén viselje a sorsukat, ami meglehetősen lecsökkenti a film drámai hatását. A dialógus sem igazán eredeti, amelyekhez párosul egy meglehetősen furcsa stílusú narrálás, amit elviekben Susan karakterétől hallunk. Ez a narrálás megpróbál nagyon lírai lenni, de sokkal inkább lett művészieskedő, semmint igazán költői, és egy kicsit feleslegesnek is éreztem itt.
Susan: „Először jött a rettegés. Aztán az éhség pillanatai. Így tűnt el az ízérzékelés a világunkból. Még arra sem volt idő, hogy nevet adjanak a ragálynak.”
A film apokaliptikus vonalában az étterem, ahol Michael dolgozik, mutatja azt, hogy mi történik szerte a nagyvilágban. Az is látható, hogy az érzékelőképesség elvesztését a történet mindig összekapcsol valamilyen felfokozott, előzetes érzelem kitöréssel, ami a szinesztézia elméletén alapul. (A szinesztézia egy olyan jelenség, amelyben az egyik érzékszerv által keltett benyomás automatikusan aktivál egy másik érzetet, ahogy például színekhez hőmérsékletet társítunk.)
A filmben a szaglás elvesztését egy nagyon mély szomorúság előzi meg. Nem véletlenül. A szaglás nagyon erősen kapcsolódik az ember pszichéjében az emlékekhez. „A gyerekkor illata”, ahogy mondani szokták, amire kapásból eszünkbe jut nagymamánk forró meggyes pitéjének illata. A szaglás elvesztésével ezeket az emlékeinket, a múltunkat, a gyökereinket veszítjük el, ami végtelenül szomorú. Az emberiség megpróbál úgy alkalmazkodni, hogy fűszeresebben főz, de a veszteség nyilvánvaló.
Az ízérzékelés elvesztése előtt paranoiás halálfélelem, majd végtelen éhségérzet és falási vágy lesz úrrá az emberen (poszt végi videóban látható ez a jelenet), amely kapcsolat nem kíván túl sok magyarázni valót. De még ehhez is alkalmazkodik az emberiség, és továbbra is éttermekbe jár, aminek a legfőbb oka, hogy nem akarják elveszíteni a korábban megszokott civilizált világot, közösséget. Az ízek és szagok helyett pedig azt élvezik, ahogy például reccsen egy ropogós étel. És persze egyre fontosabb lesz az ételek külseje. Michael és kollégái egyre nagyobb, szinte művészi figyelmet szentelnek a tálalásnak, már csak azért is, mert az ételek színei jelzik az étel ízét.
Az embereken egy vad dühroham vesz erőt, mielőtt megsüketülnek. Ez a kapcsolat sem véletlen, hiszen általában verbális kommunikáció, azaz a hallás útján szerzett információk után szoktunk méregbe gurulni, mivel a rossz hírt általában szóban közlik velünk, legyen szó akár egy felmondásról, akár egy szakításról, akár valamilyen sértésről, vagy esetleg ha egy általunk utált politikus mondd valami nekünk nem tetsző dolgot. De az emberiség még ekkor sem adja fel, és még süketen is koncertre megy, hogy élvezze a hangfalakból áradó rezgést és megtanulják a jelbeszédet, hogy megmaradjon a kommunikációs képességük.
Az emberi alkalmazkodás ezen folyamatnak ábrázolása a filmben egyszerre abszurd és mégis teljesen reális.
A Perfect Sense szerelmi szála már kevésbé érdekes, és több sebből is vérzik. Az emberi kapcsolatokat ebben a filmben nem a közösség felbomlása és az egyén fizikai túlélő ösztönei által motivált cselekedetek határozzák meg, hanem pont ellenkező irányú folyamat játszódik le, amiben egyre fontosabb a szereplőknek az emberi kapcsolat, hiszen az fűzi őket a világhoz az érzékelés mellett. A korábban szoros párkapcsolat kialakítására képtelen Michael és a szerelem terén csalódott és ezért óvatos Susan egyre szorosabb és jelentőségteljesebb kapcsolata mutatja azt, hogy az egyetlen dolog, amibe az ember menekülhet, amikor már minden más elveszett, az egy másik emberrel való szoros érzelmi összetartozás, azaz a szerelem (vagy szeretet), aminek fenntartásához nem feltétlenül kellenek az érzékszervek működése. (Sőt, a járvány nélkül kettejük között valószínűleg nem is alakulhatott volna ki komoly, hosszútávú kapcsolat.) Ugyanakkor Susan karakterének meddősége jelzi azt, hogy a párnak - azaz ez emberiségnek - nincs jövője. A probléma az ebben a szálban, hogy a karakterizálás gyengesége miatt nem igazán érdekelnek ők ketten minket, és így az sem érdekli a nézőt, hogy mi lesz a sorsuk, összejönnek-e vagy sem, meggyógyulnak-e vagy sem.
Michael, aki Susanig még arra sem volt képes, hogy szeretkezés után egy ágyban aludjon egy nővel, megtanulja majd mindezt értékelni, miközben megtanítja Susant arra, hogy újra megbízzon valakiben. Ezen tulajdonságaikon túl nem igazán rendelkeznek személyiséggel, bár Ewan McGregor vitt egyfajta sármot szerepébe, azonban Eva Green inkább csak semmilyen, így a romantikus szál érzelmileg elég sivár, ami nem fogja meg különösebben a nézőt.
A film zenéjét Max Richter szerezte, aki megpróbálta érzékeltetni a szerelmes pár és az emberiség kilátástalan jövőjét. A Perfect Sense esetén azonban a zenénél fontosabbnak éreztem a hangokat, mint a (háttérben hallható) sírás, nevetés, sikoltozás hangjait, amelyek az emberiség válaszreakciója egy ilyen szituációban. Nem is beszélve az étteremben az evés hangjairól, a roppanásokról, a pohárba töltött folyadék hangjáról, a hangfalból áradó rezgésről, amelyek nagyon sokat hozzátettek a film atmoszférájához és nem utolsó sorban felerősítették a nézők egyes érzékszerveit - hasonlóan a szereplőkéhez, akik előtte elveszítettek néhányat - egyszóval a film hangcsapata remek munkát végzett. Giles Nuttgens operatőr látványos fényképezése is erőteljesen hozzájárult az atmoszféra kialakításához. Színei és kameramozgatása ugyanis remekül érzékelteti a félelmet, pánikot és így a film kap egyfajta végzetérzetet. Jellemző mindemellett az, hogy a belső terekben a fémes fények vegyülnek lágyabb sugárzással, míg a külső felvételeknél a kézi kamera folyamatos mozgása a meghatározó.
David Mackenzie rendező megtalálta a megfelelő tónust, dinamikát a film különböző történetszálainak, az apokaliptikus járvány katasztrófafilm és a romantikus dráma számára, azonban ettől függetlenül a második sokkal kevésbé működik jól, mivel érzelmileg nem igazán tudunk összekapcsolódni a két főszereplővel. A Perfect Sense így egy tökéletlen, de érdekes és különleges apokaliptikus járvány katasztrófa film lett, ami elég komplex és intelligens ahhoz, hogy elgondolkoztassa nézőjét.
Értékelés: 8/10
A pánik, majd az éhségroham az ízérzékelés elvesztése előtt:
