A sok apokaliptikus járványfilm közepette néha nem árt egy kicsit lazítani és könnyedebb témák felé evezni, ezért most egy olyan szatírát és vígjátékot mutatnék be, ami egy roppant felszínes életformát és életstílust parodizál: a konditermekben tricepszüket méregető és éjszakai klubokban, diszkókban önmegvalósító diszkópatkényokét. A film a ’90-es évek világába visz, amely a Saturday Night Live c. humoros skeccseket bemutató és hosszú időn keresztül sugárzott tévé műsor egyes karakterein és epizódjain alapul. A film két főszerepében Will Ferrell és Chris Kattan látható, mellékszerepekben is számos nagy név is feltűnik, mint például Dan Hedaya, Chezz Palminteri, Richard Grieco vagy éppen Eva Mendes.

Steve (Will Ferrell) és Doug Butabi (Chris Kattan) még felnőtt korukban is a szüleik házában élő, két meglehetősen mihaszna, kissé félkegyelmű és lúzer fivér, akiknek a legfőbb szórakozása, hogy éjszakánként apjuk, Kamehl Butabi (Dan Hedaya) BMW-jével autókáznak disco zenét bömböltetve, és megpróbálnak bejutni különböző zenés szórakozóhelyekre. Egyetlen életcéljuk az, hogy saját klubot nyissanak, azonban addig is kénytelenek apjuk művirágboltjában dolgozni, amiben nincs túl sok köszönet senki számára. A klubnyitás már csak azért sem lenne hülyeség, mert más klubjaiba nem nagyon jutnak be. Ha esetleg mégis, akkor hamarosan kidobják őket, mivel a srácok nem csak táncolni nem tudnak, de mintha a nőkre is olyan hatással lennének, mint a fokhagyma a vámpírokra. Egyik éjjel azonban rájuk mosolyog a szerencse és összeütköznek Richard Grieco autójával, aki egy pertől való félelme miatt inkább megígéri a srácoknak, hogy beviszi őket a város legmenőbb szórakozóhelyére, a Roxburybe, ahova eddig nem tudtak bejutni. A bratyók itt megismerkednek a hely tulajdonosával, Benny Zadirral (Chazz Palminteri), akinek Doug elmondja egy új klub ötletét. Az éjszaka folyamán két „aranyásó” diszkóribanc, Cambi és Vivica azt hiszi, hogy a testvérek Zadir üzlettársai, és őket gazdagnak gondolván felszedik a még szűz srácokat, azonban azonnal dobják őket, amikor rájönnek az igazságra. Közben az apjuk egyre nagyobb nyomás alá teszi Steve-t, hogy vegye feleségül a családi művirágbolt melletti lámpa szaküzlet tulajdonosának lányát, Emilyt, hogy egyesíthessék a boltokat, ami azonban azt is jelentené, hogy a srácoknak fel kellene adni álmukat a saját klubról…A filmet John Fortenberry rendezte, a forgatókönyvet pedig Will Ferrell, Chris Kattan és Steve Koren írták a Saturday Night Live alapján. Olyan forgatókönyvi elemeken, mint a történet, a narratíva vagy a karakterizálás nem igazán érdemes végigmenni, mert ilyet nem tartalmaz, vagy csak nyomokban, hiszen ez egy szatíra, ami a társadalom egy csoportjának életformáját, az ún. diszkópatkányok életstílusát hivatott parodizálni.

Szerintem senkinek nem kell bemutatni ezt a társadalmi réteget, amelynek a külseje koronként változott ugyan, de a lényegük nem. Felszínesek, mesterkéltek, műveletlenek és szeretik az ízléstelen és gagyi dolgokat, főleg ha az drága és menő, vagy legalábbis annak látszik, mert ezek megszerzése által érzik magukat sikeres embernek, miközben mindezzel pont az ellenkezőjét bizonyítják: ők a világ legnagyobb lúzerei.

A 80-as években szintetizátoros popzenére bólogattak a színes répanadrágokban és öltönyökben, a 90-es években a pedig a filmben is felhangzó Haddaway és Ace of Base különböző számaira rázták a fejüket a fényes selyemöltönyökben és makkos cipőkben, hogy aztán ezek helyét a következő évtizedben átvegye a techno, és a többi, de a lényeg, a felszínes és mesterkélt életstílus, az állandó. Persze ennek a társadalmi rétegnek is meg van a maga közép-kelet-európai és nyugati változata. Ebben az amerikai filmben nyilvánvalóan a nyugati tűnik fel, ahol az lehet csak igazán menő, akinek sok pénze van, és aki ebből nyilván többet tud arra áldozni, hogy lehetőség szerint minél mesterkéltebb és műanyagabb legyen, akár külső, akár belső tulajdonságot értve ez alatt. Ezt a műanyagságot nem csak a Butabi család művirág boltja, hanem családfő szőke és szemmel láthatólag számtalan plasztikai műtéten átesett felesége szemlélteti a legjobban. A kelet-európai verzió, ha lehet még rosszabb, mivel ott a röhejességi faktor még súlyosabb, mivel az anyagi gazdagság sokszor csak amolyan balkáni sufnituning jelleggel bíró látszat gazdagság, a felszerelés többségét meg nagy valószínűséggel a kínai piacon szerezték be. Tehát az ő esetükben még az anyagi jólét is fake, viszont az ehhez társuló bunkóság általában valódi. Velük szemben a nyugati társaikra talán inkább az ostoba jelző a megfelelőbb. De érdekes módon a garbón kívül hordott vastag fuksz és a tricepsz vastagságáért való aggódás közös jellemző, mint ahogy az is, hogy a haj minden egyes szálának tökéletesen kell állnia, még ha az egy nevetséges frizura része is.   A film különböző skeccsei változó minőségűek, vannak köztük egészen jók és nagyon gyengék is, a kedvencem a konditeremben játszódó véresen komoly jelenet, ahol az edző a Butabi fivérek tricepsze miatt aggódik.(A poszt végi videóban látható). A Diszkópatkányok humor forrása alapvetően a karakterek és szituációk szatíra jellegéből fakad és nem annyira a szövegből, bár azért ott is akad pár gyöngyszem. A dialógusoktól azonban nem azt a fajta intelligens cinizmust és szellemességet kell várni, mint mondjuk egy Woody Allen filmtől, hanem jó értelemben vett ostobaságot, mivel ostoba embereket és életstílust parodizál.

A kissé félkegyelmű Butabi testvérek szimpatikus lúzerek, és annyira ostobák, hogy aggódunk értük mi lesz velük ebben a kegyetlen világban. Ők azonban mit sem éreznek ebből, hiszen végtelenül menőnek gondolják magukat a vékony műselyem cuccaikban, röhejes frizurájukkal és márkás napszemüvegükben, ami természetesen elmaradhatatlan egy igazi diszkópatkány kelléktárából. Az is jellemző, hogy bár a fivérek rutinos diszkópatkányok, táncolni vagy normálisan viselkedni még sem tudnak a klubban. Vagy akárhol máshol. Minden egyes próbálkozásuk az életben – legyen szó bármiről – kudarcba fullad idétlen tinédzserekre jellemző gyerekes viselkedésük miatt, pedig már felnőtt emberek. Mintha a szellemi fejlődésükben megálltak volna valahol 15-16 év körül. Ugyanez jellemző a nőkkel való kapcsolatukra is. Egész életükben csak elutasításban volt részük, és ők maguk lepődnek meg a legjobban, amikor két nő összejön velük. Még ha tévedésből is. De végre áteshetnek a tűzkeresztségen, ami soha nem történet volna meg, ha a nők nem a pénzre hajtottak volna annyira görcsösen. Na de ez legyen az ő problémájuk.

A testvérek legszimpatikusabb tulajdonsága, hogy életkedvüket sosem vesztik el, optimistán néznek minden egyes újabb elutasítás elé, ami soha nem szegi kedvüket. Felemelt fejjel mennek tovább. Bár az is lehet, hogy ez a pozitív attitűd abból is fakad, hogy már teljesen hozzászoktak az elutasításokhoz, ami olyannyira életük része, mint a falat kenyér, amit lenyelnek. És kitartásuk meghozza gyümölcsét, elérik céljukat, és megvalósítják a Nagybetűs Amerikai Álmot, ami ez esetben azt jelenti, hogy élhetik a felszínes és műanyag életmódot egész életükben.   Kettejük közül Doug az „agy”, általában neki vannak ilyen-olyan ötletei, és egyben ő a lázadóbb természetű is, akit az apja az ebből fakadó engedetlenség miatt állandóan korhol. Idősebb Butabi jobban szereti a butább, de engedelmesebb Steve-t, ezért az ő jövőjét próbálja az általa erőltetett házassággal is egyengetni. Dougot (az anyai ágról magyar származású) Chris Kattan alakította, a melák és mégis törékenyebb testvérét pedig Will Ferrell. Mind a ketten hozzák a szatírák által megkövetelt kissé túlzó színészi játékot.

Apjukat, a kiöregedett playboynak tűnő Khamelt, Dan Hedaya alakította kiválóan, aki mintha a diszkópatkányok eggyel előző generációjából, a 80-as évekből csöppent volna a filmbe, akit azonban kegyetlenül irritál és frusztrál a diszkópatkányok újabb, 90-es évekbeli verziói: a fiai. De a fukszot ő is szereti, csak ő nem a fekete pólón kívül hordja, hanem az előző generáció ízlésének megfelelően a szőrös mellkasán csillog az elmaradhatatlan ékszer. 

Doug: „Tegnap éjjel (a klubban) remek üzleti kapcsolatokat létesítettünk.”

Apja: „Igen? Miközben mit csináltatok? Makarénát táncoltatok Donald Trumppal?”

(Trump már ekkor is híres és gazdag üzletember volt, és nem mellesleg trófea puncivadász az éjszakai életben.)

A film érdekes színfoltja Richard Grieco, a 90-es évek elejének egyik olyan sztárja, akinek nagyon hamar leáldozott a színészi karrierje, és ami után egyfajta éjszakai életbeli celebként működött tovább. A filmben szó szerint és átvitt értelemben is saját magát játssza. Az egyik visszatérő mondta, hogy „csak nem akarom, hogy bepereljenek.” (Nem ismerem részleteiben a pályafutását, de gondolom volt pár perrel végződő botránya.)A többi mellékszerepben is volt néhány kiváló alakítás, a kedvencem Lochlyn Munro volt a testvérek konditerem edzőjeként, akinél mindig van pár proteinszelet és aki nagyon komolyan aggódik Butabiék tricepszei miatt. De jó volt látni a sajnos már elhunyt Michael Clarke Duncant is a Roxbury kidobóembereként, akin hőseink mindig fennakadnak. De itt van Chazz Palminteri is Zadir szerepében, aki mindig azon aggódik, hogy valaki rámarkol a seggére.  

A zenét David Kitay írta, illetve állította össze a korszak, a 90-es évek nagy slágereiből, amit minden klubban játszottak annak idején. A legfontosabb Haddawaytől a What is Love? c. szám, ami többször is felhangzik a film folyamán. De hallhatjuk az Ace of Baset, a The Bee Geestől a Stayin’ Alive-t, ez utóbbi segítségével megidézik John Travolta egyik ikonikus jelenetét, menését a Szombat esti lázból, amely film a 70-es évek klasszikus diszkópatkányairól szól, de felhangzik az Everybody Hurts is '90-es évek talán legnépszerűbb együttesétől, az R.E.M.-től stb. Az operatőr, Francis Kenny is produkált pár figyelemre méltó jelenetet.

John Fortenberry rendező filmjét a kritikusok nagyon lehúzták, véleményem szerint igazságtalanul, hiszen egy nagyon szórakoztató és nem utolsó sorban tanulságos szatíráról van szó. A rossz kritikák miatt negatív előítéletekkel ültem le megnézni, azonban sokkal jobban szórakoztam rajta, mint ahogy azt előzetesen vártam. A film azért tűnhet gagyinak egyeseknek, mert a gagyit parodizálja. Persze a szórakozás mértékét erősen megnöveli, ha a nézőnek van ilyen típusú közeli ismerőse. Nos, mivel a Butabi fivérekben egy pillanat alatt kisebbik unokaöcsémre és legjobb haverjára ismertem, különös tekintettel az aggodalomra okot adó tricepsz méret, a proteinszelet és a minden időben tökéletesen álló hajszálakról. Ha rendelkezünk ilyen ismerősökkel – és ki ne mondhatná el ezt magáról bárki akármelyik generációban – akkor egész biztos, hogy jól szórakozunk majd a filmen.

Értékelés: 8/10

Az a már sokszor emlegetett fránya, aggodalomra okot adó tricepsz méret: