Time Goes By

Hatosfogat (Stagecoach) 1939

2020. november 13. 19:06 - Time Goes By

stagecoach_poster.jpgA western műfajának egyik legfontosabb darabja John Ford 7 Oscar-díjra jelölt Hatosfogata, amit jelenleg a 9. legjobb amerikai westernfilmként rangsorol az Amerikai Filmintézet. Sokáig megtalálható volt a legjobb 100 film listáján is, azonban 2007-ben lekerült róla annak ellenére, hogy a mai napig is úgy tekintenek rá, mint a modern westernfilmek atyjára. A Hatosfogatnak ráadásul John Wayne pályafutásában is hatalmas szerepe volt, hiszen ez a western jelentette számára a nagy kiugrást, ami után Amerika egyik legbefolyásosabb és legnépszerűbb színészévé vált. A történet egy kisebb csapatnyi, egymás számára idegen ember postakocsis utazását követi nyomon Arizona vad tájain, ahol az éppen hadiösvényre lépett harcias apacsok földjén keresztül kell eljutniuk a céljukig. 

1880-ban járunk a vadnyugaton egy határvidéki kisvárosban, ahol utasok szállnak fel az Arizona és New Mexico között járó postakocsira. A kocsin a hajtón, Buckon (Andy Devine) és a védőfeladatot ellátó Curley Wilcox US Marshalon (George Bancroft) kívül 7 utas utazik: Dallas (Claire Trevor), egy aranyszívű prostituált, akit éppen elűznek a kisváros erkölcsös matrónái, Lucy Mallory (Louise Platt) egy köztiszteletben álló várandós nő, aki katonatiszt férjéhez utazik, Hatfield (John Carradine) a Déli hadsereg korábbi tisztje, jelenleg szerencsekártyás, Samuel Peacock (Donald Meek), egy puha és félős whisky kereskedő Kansasből, Doc Boone (Thomas Mitchell) részeges orvos, aki korábban az Északi seregben szolgált, Henry Gatewood (Berton Churchill) bankár, aki éppen egy csomó sikkasztott pénzzel próbál menekülni. A kocsira utoljára Ringo Kid (John Wayne) száll fel, aki a törvény elől menekül éppen. A Marshal felismeri Ringot, ezért azonnal le is tartóztatja, azonban amikor a hadsereg fiatal tisztje, Blanchard hadnagy (Tim Holt) közli velük, hogy a veszélyes apacs földön a Lovasság védelme nélkül kell keresztülvágniuk, rájön, hogy nagyobb hasznát veszi Ringonak, ha nem bilincseli össze a kezét. Az utazás során szemtanúi leszünk az utasok közötti kapcsolatok alakulásának, nézeteltéréseinek, miközben folyamatosan érzékelhetjük a környezetből áradó veszélyt, és azt is sejtjük, hogy az apacsok támadása sem marad el…stagecoach_7.jpgAz amerikai western műfajának egyik, ha nem éppen a legfontosabb rendezője volt John Ford, aki számtalan klasszikus és meghatározó vadnyugati filmet készített a Hatosfogaton kívül is, mint pl. a The Searchers 1956 vagy a The Man Who Shot Liberty Valance 1962, miközben 20. századi klasszikus amerikai regényeket is előszeretettel vitt filmvászonra, amelyek közül a legjelentősebb John Steinbeck The Grapes of Wrath c. társadalmi, szociológiai drámájának filmadaptációja volt.

Mindezeket azonban megelőzte a Stagecoach, amire manapság úgy emlékeznek, mint a film, ami megalkotta és lefektette a modern amerikai western műfajának sémáit és kliséit.  Ezek az elemek a bemutatókor még természetesen nem számítottak kliséknek, hiszen újszerűek voltak, azonban az azóta eltelt 81 évben nem nagyon született olyan western film, akár amerikai, akár nem, ami ne alkalmazta volna a Stagecoachban látható összetevőket vagy egyenesen ne ezekre épült volna. A film annyira sikeresnek bizonyult, hogy nem csak John Wayne karrierjét indította be, de a western műfaját is a figyelem középpontjába helyezte, ami bár népszerűnek számított a némafilmek korszakában, azonban a hangosfilmek beköszöntével a háttérbe szorult. Egészen a Hatosfogat megjelenéséig inkább csak olcsó, alacsony minőségű és nem túl érdekes műfajként tekintettek rá a filmesek és a nézők is, azonban John Ford ezzel az alkotásával presztízst adott az eddig lekezelt vadnyugati filmeknek, és egyben el is indította az amerikai westernek ’40-50-es évekbeli hatalmas népszerűségét, amikor is a zsáner a csúcskorszakát élte.

A Hatosfogatban megalkotott modern westernfilm elemek (a későbbiekben pedig klisék) egy része a látványvilághoz, másik része az akciójelenetekhez, harmadrészt pedig a karakterizáláshoz köthető. Ez utóbbiban Dudley Nicholsnak is nagy szerepe volt, aki Ernest Haycox 1937-es The Stage to Lordsburg c. novellája alapján írta meg a film forgatókönyvét. stagecoach_2.jpgA Stagecoach volt az első olyan vadnyugati film, amiben látható volt a Monument Valley nevű kopár sziklákból és kietlen sivatagból álló gyönyörű hely Arizona és Utah állam határán, ami eredetileg navajo törzsi területnek számított. És ami számtalan western filmben tűnik majd fel a későbbiekben. Kis túlzással szinte mindegyikben.

A film egyik legjobban fényképezett jelenetében a főhős egyedül áll ezen a kietlen helyen egy winchesterrel a kezében, majd a kamera gyorsan ráközelít, amely fajta stagecoach_gif.gifzoomolás a western műfajnak egyik legjellemzőbb operatőri eszköze lett a későbbiekben. Sőt, a Stagecoach óta nincs western gyors zoomolás nélkül.

A modern westernekben látható akciójelenetek és azok kompozíciója, illetve koreográfiája is nagy többségben a Hatosfogatból eredeztethető, és amelyeket aztán tényleg milliószor láthattunk a későbbiekben amerikai vadnyugati filmekben. Először is ilyen az, amikor egy kis csapatnyi (és általában nem sok harci tapasztalattal rendelkező) fehér telepes, közte nők és gyerekek, a hatalmas túlerő ellenében győzni tud a harcban úgy, hogy már-már minden veszni látszik, mivel kilőtték az utolsó töltényeket is, amikor megérkezik a valamilyen fajta felmentő sereg, általában a Lovasság. Az ilyen típusú fegyveres összecsapások döntő többsége remekül megkoreografált, gyors ütemű, általában lovas üldözéses jelenet, amelyekben indiánok lovasok (a későbbiekben inkább mexikói, manapság pedig szinte kizárólag fehér rablók) üldöznek egy postakocsit vagy szekeret. (És ahelyett, hogy kilőnék a kocsit vagy a szekeret húzó lovat, inkább elveszítenek több tucatnyi harcost, mert azok a nagyméretű állatok helyett inkább a fedezékekbe húzódó vagy lelapuló emberekre lövöldöznek száguldás közben lóhátról. Na, de akkor jóval rövidebbek lennének ezek az akciójelenetek, azért pedig kár lenne.) Ezeknek a jeleneteknek a döntő többsége azzal kezdődik, hogy a békésen utazó emberek közé vagy a kocsiba egyszer csak bevágódik egy surrogó nyílvessző, eltalálván a legkönnyebben feláldozható szereplőt. Esetleg két fontos szereplő között csapódik be a kocsi fájába. Na és persze ott van a westernek végéről elmaradhatatlan pisztolypárbaj, amely során a főhős jogosan leszámol a leghalálosabb ellenségével. Erre a végső összecsapások szinte mindig egy isten háta mögötti vadnyugati városka kihalt poros utcáján kerül sor, esetleg a fal mellé húzódó nézőkkel, miközben a szél port és gazcsomót görget maga előtt.  stagecoach_5.jpgA Stagecoach karakterizálása is örökre velünk maradt, hiszen megalkotta a westernek szinte állandónak mondható figuráit, karaktertípusait, amelyek aztán újra és újra megjelentek későbbi vadnyugati filmekben valamilyen formában. A történet szinte megtévesztően egyszerű, egy postakocsi egy csapatnyi utassal keresztülvág az ellenséges indiánok földjén. Ami ennél sokkal komplexebbé teszi ezt a westernt, az a karakterek összetettsége és a közöttük lévő kapcsolatokon és interakciókon keresztül felvillanó társadalomkritika, ugyanis ez korántsem volt jellemző a ’30-as években, főleg nem az olcsó westernekre. Sőt, szinte egyáltalán nem volt megszokott ebben az időszakban, hogy a karakterek nem fekete-fehérek, azaz nem oszthatóak élesen „jóra” és „rosszra”. 1939-ben még egy olyan korban járunk, amit az Errol Flynn főszereplésével készült, és ma már inkább csak mese és gyerekfilmeknek aposztrofálható Robin Hood (1938) jellegű kalandfilmek és Óz, a nagy varázsló 1939 típusú musicalek uraltak. A Stagecoach minden elemében maga volt a modernség és „komolyság” ezekhez képest, amelynek minden karaktere valahol a „szürke zónában” mozgott (főleg a kor erkölcsei alapján), és a legtöbbjének volt valami takargatnivalója.

Ebben a filmben ezek a kezdetben egymás számára ismeretlen szereplők nemcsak a szokásos vadnyugati bizalmatlanság miatt méregetik egymást gyanakvóan, hanem a nagyon eltérő társadalmi hátterük miatt is. Az utazás során azonban jobban megismerik egymást, előítéleteiket leküzdik, miközben néhányan összemelegednek, összebarátkoznak, még olyanok is, akik eleinte nem bíztak egymásban akár társadalmi helyzetük, akár személyes problémák miatt. A közös kalandok során a kis csapat idővel összetartóbb lesz, ugyanakkor mindig van valaki, aki önzése miatt kilóg közülük. És mindig lesz olyan is, aki kezdetben gyávának tűnik, hogy aztán a történet végére „jó amerikaivá” váljon és felmutasson némi bátorságot. A film és a karakterizálás további erőssége, hogy a kocsi utasai között nem feltétlenül lehet megmondani, hogy ki is a főszereplő, mivel körülbelül azonos mennyiségű játékidőt kapnak a karakterek, azonban talán mégis kijelenthető, hogy Ringo Kid a férfi, Dallas pedig a női főszereplő. A karakterek mindegyikének, de legalábbis a többségének van valamiféle háttértörténete, amelyeket az út során a többi szereplővel együtt mi nézők is megismerünk.stagecoach_8.pngItt van mindjárt a „jó fickó”, a főhős Ringo Kid, akit valamilyen igazságtalanság ért a múltban, de addig nem nyugszik, amíg ezért (jogosan) meg nem fizet. Ő természetesen bátor, lovagias és nagylelkű, és még olyanokkal is empatikus, akiket a társadalom valamilyen oknál fogva kiközösít. Ő még a prostituáltban sem egy alacsony erkölcsű szexuális tárgyat lát, hanem Dallas személyiségébe szeret bele, úgy hogy közben megbocsátja a múltbeli foglalkozását is.

Dallas: „De nem ismersz engem. Nem tudod, hogy ki vagyok.”

Ringo: „Mindent tudok, amit tudni akarok.”

A becsület, a nagylelkűség és bátorság fizikai megtestesülését, Ringo Kidet természetesen John Wayne alakítja, akinek a célja, hogy leszámoljon bátyja gyilkosával. John Wayne hozza azt a fajta rá jellemző maszkulinitást Ringoként, amit ezután vagy harminc éven keresztül a többi western karakterében is, és aki legalább annyira hozzájárult a western népszerűségéhez az elkövetkező két évtizedben, mint maga John Ford. John Wayne úgy tudott férfias lenni, hogy azt senki nem vonta kétségbe (még a férfiak sem), és neki ehhez nem kellett semmi "férfiasnak" tekintett dolgot csinálnia a filmvásznon ehhez, nem kellett szexelnie, innia vagy akár verekednie. Elég volt kiállnia a préri közepére egy ismétlőpuskával a kezében. Ennyi. Manapság ő a radikál baloldali tisztogatás egyik célpontja, mivel közismerten elkötelezett antikommunista republikánus volt, ezért színészi munkásságát és karrierjét is megpróbálják eljelentékteleníteni, vagy akár filmjeit is betiltani. Persze lehet vitatkozni színészi kvalitásain - de nem ideológiai alapon-, a jelentőségét kisebbíteni viszont butaság és történelem hamisítás. 

A prostituált Dallas a történet női főszereplője és egyben a film jó „rossz nője”, ahol a rossz alatt a foglalkozását és az azzal járó alacsonyabb erkölcsi szintet kell érteni, a jó alatt pedig a személyes tulajdonságait. Munkája és alacsony társadalmi helyzete miatt ki is közösítik és elűzik a kisvárosból érzéketlen és előítéletes, ugyanakkor magukat nagyon erkölcsösnek gondoló asszonyok, miközben Dallas az út során folyamatosan bizonyítja, hogy egy jószívű, és jó szándékú segítőkész ember.stagecoach_3.jpgDoc Boone Dallasnak: „Gyermekem, egy társadalmi előítéletnek nevezett gonosz betegség áldozatai vagyunk. A Törvény és Rend Ligájának ezen kedves hölgyei a város szemetét űzik most ki a városból."

Dallast Claire Trevor alakította, aki a film megjelenésekor talán a legismertebb színész volt a filmben szereplők között, és (többek között) láthattuk eddig már több Humphrey Bogart filmben is pl. Dead End 1937, amiért Oscarra jelölték, a The Amazing Dr. Clitterhouse 1938, vagy a Key Largo 1948, amiért el is nyerte az Oscart, valamint számos film noirban is szerepelt.

Az ő ellenpontja kezdetben Mrs. Mallory, aki egy katonatiszt terhes felesége. Mrs. Mallory kezdetben nagyon elutasító és lenéző a társadalmilag messze alatta álló Dallasszal szemben, azonban a kemény és megpróbáltatásokkal teli út során megtanulja értékelni a másik nő pozitív tulajdonságait és legyőzi az előítéleteit. Mrs. Mallory karakterében egy kevésbé ismert színésznő, Louise Platt volt látható, aki mindössze négy éves hollywoodi pályafutás után hátat fordított a filmgyárnak és visszatért a színház világába.

Aztán ott van a részeges, megbízhatatlan és szókimondó doki, Doc Boone, aki a nehéz körülmények között felmutat majd némi akaraterőt, így a csapat hasznos tagjává emelkedik, és olyan emberré válik, akire lehet számítani. A doki volt a film legszórakoztatóbb karaktere és a szerepet játszó Thomas Mitchell teljesen megérdemelten nyerte el a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. A részeges doki szerepe eleve ígéretes volt, mivel a film legtöbb szellemes mondata az ő szájából hangzik el, másrészről pedig nem csak a komikus, de a drámai pillanatokban is kiváló alakítást nyújtott. Thomas Mitchell számos mára már klasszikussá vált híres filmben játszott általában fontosabb mellékszerepekben, manapság talán leginkább az ugyanebben az évben megjelent Elfújta a szélből ismerhetjük, ahol Scarlett apját alakította.stagecoach10.pngMint minden westernben, úgy itt is van egy „gyáva” ember, akinek az lesz a feladata a filmben, hogy legyőzze gyávaságát és felmutasson némi férfiasságot. Samuel Paecock nem a Határvidék, azaz a vadnyugat szülötte, hanem a már civilizált Kansasből való, és aki folyamatosan retteg ezen a vad vidéken. Mivel a régi filmekben a korabeli cenzúra miatt tilos volt homoszexualitást nyíltan ábrázolni, ezért ez a karakter többször is megemlíti a történet során, hogy van öt gyereke, így elkerülve azt, hogy melegnek gondolják ezt az egyébként nagyon puhány és férfiatlan szereplőt, amely tulajdonságok akkoriban kimondatlanul is egyet jelentettek a melegséggel. A részeges doki többször is azzal a felkiáltással biztatja kicsit bátrabb viselkedésre, hogy „végül is férfi vagy!” Donald Meek rengeteg mellékszerepben tűnt fel a '30-as években, a pályafutásának legjobb filmje egyértelműen a Stagecoach volt, amiben emlékezetes alakítást nyújtott a jámbor és félős, azaz vadnyugati értelemben értve férfiatlan karakterében, volt jó néhány nagyon szórakoztató és kifejező arckifejezése, főleg amikor a férfiasságát firtatták.

A film „gazfickója” (már a vad apacsok mellett) a kapzsi bankár Henry Gatewood, aki nem csak közönséges sikkasztó bűnöző, de ő a legönzőbb ember a csapatban. (A ’30-as évek leggyakrabban használt sztereotípiája, hogy a gazdag ember szükségszerűen rossz, ami egyfajta vigaszt nyújtott a Nagy Gazdasági Válság közepette elszegényedett emberek millió számára.) Berton Churchillt láthattuk ebben a szerepben, aki Meekhez hasonló pályafutást tudhat magáénak. Megszámlálhatatlan mennyiségű filmben játszott a ’30-as években és általában mellékszerepeket. Csak 1932-ben 34 filmben volt látható, azonban nagy valószínűséggel a legmaradandóbbá a Stagecoach által vált.

A korábban szebb időket látott déli gentleman, Hatfield manapság már inkább csak szerencsejátékos és kártyázásból él. Ő a Déli úriemberek polgárháború utáni kissé lezüllött karaktertípusa, akik a megváltozott társadalomban nem igazán találják a helyüket. Hetfield nem rossz karakter, de azért rendelkezik némi előítélettel és nem nagyon közösködik az alacsonyabb társadalmi osztályú emberekkel, valamint szerencsejátékos "foglalkozása" miatt is erkölcsileg a szürke zónában mozog. Hatfiledet John Carradine játszotta, akinek fia, David Carradine volt Bill a Kill Bill 2-ből. stagecoach9.jpgA kocsi két alkalmazottjának karaktere az utasokkal ellentétben már nem nevezhető túl összetettnek. A western filmekben kétfajta hatósági ember látható, a becsületes sheriff és a nem becsületes sheriff. A Hatosfogatban az első verzió jelenik meg, ráadásul nem is sheriff, hanem marshal, de a lényeg ugyanaz. Az ő szerepe a kis közösség védelme és a jog betartatása. És bizonyos esetekben annak nem betartása, ha az ellentmond a humanizmusnak. Mivel Ringo körözési listán van, ezért a történet elején letartóztatja, mert ez a kötelessége, bár tudja, hogy nem veszélyes bűnözőről van szó, hanem egy talpig becsületes emberről, aki mások miatt került bajba. Az ő feladata az lesz, hogy megtanulja az emberséget és az egyéni ítélőképességet a jog betűi fölé helyezni, mert sokszor így igazságosabb. A kocsi hajtója, Buck egyszerű karakterének legfontosabb feladata a komikum megteremtése volt a filmben, bár érzésem szerint Doc Boone karaktere volt erre nem csak sokkal alkalmasabb, de jobb is abban, hogy némi humort csempésszen a filmbe. Andy Devine főleg a hangjával próbált vicces lenni Buck kissé együgyű szerepében, míg George Bancroft sheriff karakterének egyenességére, becsületességére helyezte a hangsúlyt. 

A film (ma már tipikusnak mondható) western zenéje is Oscar-díjat nyert, amit érdekes módon hét zeneszerző, Richard Hageman, Franke Harling, Louis Gruenberg, John Leipold, Leo Shuken, Gerard Carbonara és Stephen Pasternacki szerzett, bár a két utolsó nem kapott creditet érte. Mint ahogy az Oscar-jelölt operatőr, Bert Glennon is hatalmas dicséretet érdemel, hiszen nem csak mindent kihozott a fekete-fehér fényképezésből, de hozzáadta azokat a kreatív operatőri elemeket is, amelyek nélkül ma már nincs western. John Forddal együtt remekül elkapták a Monument Valley környékének hangulatát is, amit tökéletesen építettek a filmbe, és ami hozzájárult ahhoz, hogy a Hatosfogat váljon az addigi legművészibb western filmmé. A Stagecoach eredeti negatívja elveszett az idők folyamán. John Waynenek volt egy olyan eredeti pozitív példánya, ami soha nem volt levetítve, így erről készült 1970-ben egy új negatív, amit aztán a későbbiekben vetítettek különböző fesztiválokon és amely a mai napig is látható különböző adathordozókon. Utólag színezett verziója is megjelent időközben, azonban annak ellenére, hogy a western műfajának nagyon jól állnak a színek, a Stagecoach mégis jól működik fekete-fehérben.  stagecoach_6.jpgMint számtalan régi filmet, úgy a Hatosfogatot is sokszor rasszizmussal, szexizmussal vagy egyéb, manapság nem PC-nek számító izmussal vádolják és kritizálják ideológiai alapon, ami nyilvánvalóan teljes ostobaság, hiszen semmilyen alkotást sem lehet kivenni születésének társadalmi, politikai környezetéből, hanem a maga korának ismeretében kell megítélni. Mai szemmel nézve tartalmaz néhány olyan elemet, ami miatt ez a film már nem készülhetne el, vagy nem ilyen formában, de ez mit sem von le a filmtörténeti jelentőségéből és az alkotás művészeti minőségéből, ráadásul a Hatosfogat kifejezetten haladónak és toleránsnak számított néhány társadalmi kérdésben a megjelenésének időpontjában. Az anakronisztikus non-PC kritika leginkább az indiánok, azok közül is az apacsok ábrázolását illeti, akiket vad és erőszakos barbároknak ábrázoltak a filmben úgy, hogy mindezt kivették a történelmi keretből, azaz nem bemutatva, hogy az indiánok végső elkeseredettségből háborúztak földjüket védve a náluk fejlettebb hódítók ellen.

Ma már nehéz megítélni, hogy mennyire nagy hatással is volt John Ford hallhatatlan westernje a kora közönségére, hiszen azóta szinte futószalagon jöttek ki a hasonló elemeket tartalmazó fekete-fehér amerikai vadnyugati filmek, amelyek felett ráadásul már több szempontból is eljárt az idő, ugyanakkor elképesztő népszerűségre tettek szert Amerikában. A műfajt azóta többször is megújították, először a hatvanas években a hatalmas sikerű színes spagetti westernek, aztán a kilencvenes években a Farkasokkal táncoló lehelt új életet a műfajba, majd a 21. században Coen testvérek nyúltak előszeretettel a zsánerhez oly módon, hogy különböző noir beütésű neo-westerneket (Nem vénnek való vidék, True Grit, Buster Scruggs balladája) készítettek. És amelyek közül egyik sem létezne a Hatosfogat nélkül.

Értékelés: 9/10

Képek forrása: mubi.com, letterboxd.com, IMDB.com, pinterest.com

A film a Youtubeon végignézhető:

8 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr6216281154

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

studkell 2020.11.14. 16:01:00

"A közös kalandok során a kis csapat idővel összetartóbb lesz, ugyanakkor mindig van valaki, aki önzősége miatt kilóg közülük." - Time Goes By

Nincs olyan, hogy "önzőség", "önzés" van. Csak azért szólok, mert kivételes jó a helyesírásod és persze maga a poszt is. Kedvet adtál a filmhez, köszönöm.

gabroca 2020.11.14. 19:24:55

Jó westernt olaszok tudnak csinálni (persze még befér pár amerikai is a csapatba, pl Henry Fonda, Eli Wallach és Clint Eastwood) nekem nem jön be a John Wayne irányzat, inkább a burleszk

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2020.11.25. 15:16:31

Több dolog miatt is emlékezetes máig:
1) Wayne bemutatása olyan volt, mintha tudták volna előre, hogy ő lesz a John Wayne
2) A kaszkadőrjelenet, amikor emberünk beesik a lovak közé
3) A pillanat, amikor a déli úriemberünk kész lenne agyonlőni a nőket (ezzel itt találkoztam először, bár azóta már láttam régebbi filmet ugyanezzel az elemmel)

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2020.11.25. 15:19:08

@Liberális Artúr: melyik régebbi filmben volt ilyen?
Egyébként csak a katonatiszt feleségét lőtte volna le, és nem csak azért, mert már csak egy tölténye volt, hanem mert csak az volt "érdemes" arra, hogy megmentse a fogságba eséstől. A prostinak mindegy, ha megerőszakolják az indiánok, az ő becsületének úgyis lőttek már, úgymond.

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2020.11.26. 11:51:11

@Time Goes By:

arturfilm.blog.hu/2019/12/06/csata_elderbush_gulchnal

Gondolom azért egyik sem saját kútfőből szopta és biztos gyakori volt indiánregényekben, bár nem rémlenek a Cooper és May-regényekből.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2020.11.26. 11:56:31

@Liberális Artúr: köszi az infót, ezt megnézem majd, bár némafilmeket nem szoktam, de erre kíváncsi vagyok.
Karl May könyvekben egész biztos nem volt ilyen, arra emlékeznék, mert gyerekkorom legolvasottabb könyvei voltak. :) A Cooper regényekre nem annyira emlékszem, azokat nem nyűttem szét, mert gyerekként uncsinak tartottam őket, de nála sem rémlik ilyen.
süti beállítások módosítása