Billy Wilder alkoholizmusról szóló film drámája hatalmas közönség és szakmai sikert aratott megjelenésekor,  ami aztán a 7 Oscar-jelöléséből négyet díjra is tudott váltani, ráadásul a legfontosabb kategóriákban (legjobb film, rendező, forgatókönyv, férfi főszereplő). Sőt, egyike azon mindösszesen két amerikai filmnek, amelyik nemcsak a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, de a Cannes-i Filmfesztivál nagydíját is meg tudta nyerni.  A film Hollywood történelmében először az alkoholizmust állította a fókuszába, és mutatta be egy egy alkoholista életét, küzdelmét és lesüllyedését.

Ez a hét Oscar-díjra jelölt neo-noir és gengszterfilm jellegű black comedy nem véletlenül a modern klasszikusok egyike, az AFI legjobb filmek listájának 94. helyezettje, a legjobb gengszter filmek 7. helyezettje, amely számos későbbi alkotást inspirált. Quentin Tarantino második filmje nem csak a mozipénztáraknál volt hatalmas siker, de már szinte megjelenésekor kultfilm státuszt ért el, ami köszönhető a rendező stíluselemeinek, azon belül is elsősorban a ikonikus és eklektikus dialógusainak, az ironikus humorának, az erőszaknak, popkulturális utalásainak, és nem utolsósorban furcsa, ugyanakkor kiváló színészválasztásainak. A film története több szálon szövődik, amelyek főszereplői los angeles-i alvilági alakok, piti bűnözők és egyéb kívülálló figurák.

Mivel már régen volt 2 in 1 poszt a blogon, aminek leginkább az az oka, hogy jó pár 2 in 1 - nek induló írás végül csak a régi filmre redukálódott amiatt, mert a remake-je egyszerűen annyira közepes, vagy üres és semmitmondó volt, hogy nem láttam értelmét annak, hogy írjak róla. Gondoltam, hogy akkor már inkább legyen a remake annyira rossz, hogy már csak ezen oknál fogva is érdekesebb. Mivel Fritz Lang eme 1956-os noirját az a Peter Hyams dolgozta 2009-ben azonos címmel, akinek egyszer már sikerült egy noir gyöngyszemet, a The Narrow Margint totálisan elrontania 1990-ben, úgy gondoltam, hogy ez a film lesz a helyes választás egy új 2 in 1 poszthoz. Lássuk, hogy előítéletem helyesnek bizonyult-e.

Ezt a 3 Oscar-díjra jelölt klasszikust tartják jelenleg minden idők második legjobb courtroom (bírósági) drámájának, amely 12 ember - egy esküdtszék tagjainak - zárt ajtók mögötti munkáját, vitáit mutatja be, amely során megismerhetjük a személyiségüket, hátterüket, gondolkodásmódjukat, viselkedésüket miközben tisztában vannak azzal, hogy döntésük alapjaiban határozza meg egy fiatalember sorsát, aki gyilkosság vádjával áll a bíróság előtt. A film az AFI minden idők legjobb listájának 87. helyén áll jelenleg.

Spielberg klasszikusa óta nem telhet el nyár cápás film nélkül. Én azonban most nem az idei A zátony (The Shallows) c. filmről szeretnék írni, ami szerintem sem volt rossz próbálkozás, kár, hogy a vége roppant gagyivá tette az egyébként jól induló filmet, hanem a 2010-es ausztrál The Reef címűről, amely egyértelműen a minimalista cápás filmek legjobbja, és amely messze felülmúlja az idei év sikerét feszültségépítésben és természetességben. A The Reef hitelességét nem csak az a tény növeli, hogy megtörtént eseményeken alapul, hanem az is, hogy nem használtak benne sem műcápát, sem CGI-t, hanem valódi cápás felvételekkel és (jó értelemben véve) szinte láthatatlan special effectekkel oldották meg a cápakérdést.

Stanley Kubrick noirja a műfaj késői heist filmjei közé tartozik, azok között is talán a legjobb, és nem véletlenül olyan későbbi filmeket is inspirált, mint Quentin Tarantino Kutyaszorítóban-ja. A Gyilkosság egy nagyon sikeres heist thriller, ami ennek megfelelően egy alaposan és profin megtervezett rablásról szól, amibe mint mindig, itt is beleszól a sors keze, na és persze az emberi természet sötétebbik oldala.

A mára már kulturális ikonná vált Alfred Hitchcock (1899-1980) angol rendező és producer a kiváló pszichológiai és suspense thriller filmjeiről és az azokban alkalmazott újító tevékenységéről ismert, amelyek miatt a "The Master of Suspense", azaz a Feszültség Mestere nevet kapta. Hitchcock azonban nem csak filmjei, de a róla szóló pikáns pletykák miatt is híressé-hírhedté vált, amelyek alapja a nőkkel szembeni félelmei,  megvetése és kissé perverz szokásai voltak. De sokan egyszerűen csak betegnek tartották.

Olyannyira hatalmas sikert aratott megjelenésekor ez a hat Oscar-díjra jelölt neo-noir pszichológia thriller, hogy 1987-ben a világ legnagyobb kasszabevételét produkálta. A film főszerepeiben Michael Douglas, Glenn Close és Anne Archer látható. Egy jó egzisztenciával rendelkező nős manhattani férfi áll egy futónak gondolt hétvégi kapcsolatba keveredik egy mentálisan instabil nővel, aki azonban a férfivel ellentétben nem rövidtávra tervez és nem tudja elfogadni a kapcsolat végét.

Edward G. Robinson (született Emanuel Goldenberg 1893-1973) romániai zsidó születésű amerikai színész volt, aki 35 éves hollywoodi karrierje során több, mint száz filmben szerepelt a filmgyár aranykorában. Az Amerikai Filmintézet jelenleg a 24. legnagyobb hollywoodi férfisztárnak tartja, aki nem csak a modern gengszter karakterét teremtette meg, de a későbbiekben számtalan klasszikussá vált noirban is játszott, annyira emlékezetesen, hogy egyik karakteréről mintázták Columbo nyomozót is.

Ez a noir dráma több műfajt, stílust is egyesít, ami nem véletlen, hiszen egy olyan rendező filmje, akinek nem a noir jelentette a hazai terepet. Ennek megfelelően a No Man of Her Own, ami tartalmaz krimi és suspense elemeket is, valójában inkább egy női dráma, azonban a kerettörténet és a megfelelő mennyiségű feszültség miatt bőven besorolható a noir műfajába. A film középpontjában egy kiszolgáltatott nő és téves személyazonosságból fakadó galibák állnak, amelyek olyan szintre érnek egy idő után, amiből már csak egy gyilkosság árán lehet kikecmeregni.

Az elemzés kivételesen spoileres, ha esetleg valaki nem látta a filmet, akkor a posztot ennek tudatában olvassa, vagy ne olvassa.

Ennek a noir börtöndráma elkészültét az 1946-os ún. „Alcatrazi csata” inspirálta, amikor egy rosszul sikerült szökés után a rabok nem adták meg magukat, hanem kilátástalan helyzetük ellenére két napig folytatták a harcot és az ellenállást, miközben a lázadás két napja alatt két börtönőr és három rab is meghalt. Bár a Brute Force egy kitalált történet és nem konkrétan erről a lázadásról szól, de mégis csak az Alcatrazi csata valódi eseményei inspirálták elkészültét.

Két EB focimeccs között jöjjön egy Hitchcock film -  bár még az ő filmjei alatti feszültség sem érhet fel az Izland elleni meccs alatt keringető szívinfarktushoz - , de azért unatkozni A tévedés áldozata alatt sem fogunk. Alfred Hitchcock ebben a kevésbé ismert, de izgalmas és noirszerű dokudrámájában megtörtént eseményeket dolgoz fel, amelyben egy ártatlanul megvádolt ember és családja küzd az igazságáért. A valódi eseményekről először a Maxwell Anderson írt The True Story of Christopher Emmanuel Balestrero c. könyvében, valamint a Life magazinban Herbert Brean számolt be az eseményekről 1953-ban.

Ez az egy Oscar-díjra jelölt (legjobb forgatókönyv) romantikus fantasy dráma nem tartozik Woody Allen tipikus filmjei közé, ugyanakkor mégis a legjobbjai között emlegetik. A film nemcsak egy többrétegű drámai történet, de egyben egy bájos tiszteletadás Hollywood aranykorának. A film bemutatja a mozi varázsát és erejét, miközben nem feledkezik el annak eredeti funkciójáról, a szórakoztatásról sem, ami által az emberek elmenekülhetnek a hétköznapi gondjaik elől. A történet New Jerseyben játszódik 1935-ben a nagy gazdasági válság időszakában, amelyben a főszereplőnő számára a mozi nyújtja az egyetlen menekülési lehetőséget minden területen kilátástalan életéből.

Humphrey Bogart (Bogie) (1899-1957) és Lauren Bacall (Bettie) (1924-2014) házassága egyike a legnépszerűbb hollywoodi tündérmeséknek. A 44 éves Bogart és a 19 éves Bacall a To Have and Have Not c. 1944-es film forgatása alatt ismerkedtek meg, majd egy évvel később, miután Bogart elvált harmadik feleségétől, összeházasodtak és a színész 1957-ben nyelőcső rák miatt bekövetkező haláláig együtt maradtak, miközben két gyerekük született. Az emberek szeretnek hinni a tündérmesékben és az ásó, kapa, nagyharang-típusú hűséges szerelemben, azonban ilyen csak a filmekben létezik. Bogart majd’ 60 évvel ezelőtti halála után számos könyv jelent meg a színész életéről, személyiségéről, pályájáról és kapcsolatairól, amelyek alapján már erről a házasságáról is jóval komplexebb képet kapunk, amelyről kiderül, hogy nemcsak Bogienek volt egy állandó szeretője, de Lauren is kikacsintgatott a házasságból, és nem véletlen, hogy Bogart halála után pár héttel felmerült annak lehetősége, hogy összeházasodik Frank Sinatrával.  

Time Goes By Alfred Hitchcock filmjeiről íródott posztjainak link gyűjteménye.

Ezt a 4 Oscar-díjra jelölt filmet minden idők egyik legromantikusabb filmjének tartják, amit már az a tény is mutat, hogy jelenleg ötödik helyen áll az American Film Institute legjobb romantikus filmjeinek listáján, amelynek főszereplői a kor legnagyobb sztárjai közé tartozó Cary Grant és Deborah Kerr voltak, és mi másról szólhatna, mint a szerelem erejéről?

A Megkövült erdő egy olyan gengszterfilm és dráma, amelyet bátran nevezhetünk a film noir műfajának egyik előfutárának is, hiszen ötvözi a ’30-as évek gengszterfilmjeinek és a 40-50-es évek noirjainak elemeit és stílusjegyeit. Mindazonáltal leginkább filmtörténelmi jelentősége miatt emlékezünk rá, hiszen ez volt Humphrey Bogart karrierjének egyik fontos állomása, ami után felkerült Hollywood térképére, igaz, hogy egyben egy jó időre be is skatulyázta a gengszter szerepekbe. A film az egy évvel korábbi azonos című Broadway színdarab alapján készült, amely két főszereplője a már befutott Leslie Howard és az akkoriban még főleg színpadi színészként tevékenykedő Humphrey Bogart voltak. Bogart karakterét, Duke Mantee-t egy John Dillinger nevű gengszterről formázták, aki 1933-ban első helyen szerepelt az FBI körözési listáján.

Coen-testvérek 1998-as neo-noir krimi paródiája nem volt hatalmas siker megjelenése időpontjában, azonban az évek során olyan erős kult státuszt ért el, hogy a főszereplője életfilozófiája nyomán - ami nem egyéb, mint a naplopás - Dudeism néven még egy egyház is alakult követőiből. A film kult státuszához nem csak furábbnál-furább karakterei, de az őket játszó kiváló színész gárda is nagy mértékben hozzájárult, Jeff Bridges, John Goodman, Julianne Moore, Philip Seymour Hoffman, John Turturro és a Coen krimi paródiákban elmaradhatatlan Steve Buscemi és Peter Stormare.

Robert Siodmak (1900 – 1973) németországi születésű amerikai filmrendező volt, akinek neve összefonódott a film noir műfajával. Összesen 12  noirt rendezett, többet mint bárki más. Bár négy évtizedes pályafutása során számtalan egyéb műfajú filmet is készített, a névjegyét mégiscsak az 1944 és 1950 között készített norjaival tette le. Siodmak noirjai messziről megismerhetőek a minden csillogást kerülő egyszerűségükről, ugyanakkor végtelen stílusosságukról, és a mindent átható tömény noir atmoszféráról. Mivel a maga korában alulértékelt rendezőnek számított, ezért pályafutása során csupán egyszer jelölték Oscar-díjra, mégpedig a The Killers (1946) rendezéséért, azonban az utókor – főleg a noir rajongók – már elismerik remek stílusérzékét.