Ha lazán is, de valódi eseményeken alapul ez a noir, amelyek 1952 szeptember 11-12.-én játszódtak le egy öttagú család otthonában, akiket börtönből szökött bűnözők túszként tartottak fogva. Az eredeti 1955-ös verzió Humphrey Bogart és Frederic March főszereplésével, valamint William Wyler rendezésében látható, aminek aztán Michael Cimino, a Szarvasvadász rendezője készítette el neo-noir remake-jét 1990-ben Mickey Rourke és Anthony Hopkins főszereplésével Desperate Hours címmel.

A Feud egy most (2017.márc. 5.-én) kezdődő amerikai antológiai TV sorozat, amely minden évadban különböző igaz történetet, párkapcsolatot dolgoz fel mini-sorozatok formájában. Az első évad nyolc részes Bette and Joan című sorozata Bette Davis és Joan Crawford híres-hírhedt viszályáról, rivalizálásáról, egymás kölcsönös utálatáról szól, amiről már esett szó ebben a blogban, a főszerepeket pedig Jessica Lange és Susan Sarandon játssza. A poszt az első rész megnézése után született.

Alejandro Amenábar rendezte ezt a spanyol-amerikai koprodukcióban készült természetfeletti elemeket is tartalmazó pszichológiai thrillert és gótikus horrort. A Más világ egyike a '90-es évek második felében oly népszerű, teljesen a történet végi csavarra épülő filmeknek, amiről megpróbálok nagyon visszafogottan és teljesen spoiler mentesen írni, mivel a csavar felfedése, vagy bármilyen apró utalás jelentősen ronthatja a filmélményt azok számára, akik még esetleg nem látták.

Cary Grant (1904-1986) angol származású amerikai színész 34 éves pályafutása során 76 filmet készített, és az Amerikai Filmintézet legnagyobb férfi sztárjainak listáján Humphrey Bogart mögött a második helyen áll. Cary Grant könnyed eleganciája, kedélyes és laza stílusa, játéka és a filmvásznon mindig megjelenő sármja hamar ismertté és népszerűvé tette Hollywoodban. Karrierje első harmadában vígjátékokra, azon belül is elsősorban screwball komédiákra szakosodott, későbbi karrierjére jelentős hatással volt Alfred Hitchcock, akivel négy közös filmet készítettel, majd pályafutásának utolsó harmadában főleg romantikus szerepekben játszott a kor legnagyobb és legnépszerűbb színésznőivel. Pályafutása alatt kétszer jelölték Oscar-díjra (Penny Serenade 1941 és None but the Lonely Heart 1944), de csak 1970-ben nyerte el a szobrocskát életmű-díjként.

John Huston rendezte ezt műfajteremtő, négy Oscar-díjra (legjobb rendező, forgatókönyv, fényképezés és színész) jelölt noirt, ami a zsáner egyik legnagyobb hatású filmjének számít, ugyanis ez alapozta meg és indította el a heist filmek sorát, és amelyet aztán olyan darabok követtek, mint a The Killing, a Kutyaszorítóban vagy éppen a The Usual Suspects, amit szintén ez a film inspirált  Az Aszfaltdzsungelből az idők folyamán három remake is készült (The Badlanders 1958, Cairo 1963, A Cool Breeze 1972), azonban egyik sem éri el az eredeti minőségét. Mint minden heist (vagy caper) film, ez is egy rablás kitervelése, megszervezése, végrehajtása és következményei körül forog, amibe egész biztos, hogy valami hiba csúszik.

David Fincher rendezte ezt a neo-noir mystery thrillert, aminek főszeplője Michael Douglas mellett számos remek mellékszereplő is látható, többek között Sean Penn és James Rebhorn, a film középpontjában pedig egy mindentől és mindenkitől elidegenedett milliomos bankár áll, akit testvére befizet egy titokzatos játékra, aminek során át kell, hogy értékelje addigi életét.

Témája miatt karácsony körül akartam írni erről az öt Oscar-díjra jelölt a filmről, de akkor valami miatt elmaradt, viszont újra eszembe jutott, amikor Loretta Youngról és eltitkolt, házasságon kívül született gyerekéről posztoltam nemrégen, ugyanis ő a film női főszereplője. Young partnere pedig a hasonló jellegű könnyed, "érezd jól magad" típusú filmekben mindig kiváló alakítást nyújtó Cary Grant, aki itt egy angyal formájában érkezik közénk, hogy hozzásegítsen pár embert ahhoz, hogy élete megfelelő kerékvágásba terelődjön. Ez a film sem úszta meg a remake-t, amit 1996-ban követtek el ellene The Preacher's Wife címmel Denzel Washingtonnal és Whitney Houstonnal a főszerepekben, azonban sajnos nagyon gyengére sikeredett.

Ez a német nyelvű dráma nyerte el 2007-ben a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, amelynek eredeti címe Das Leben der Anderen. A film 17 évvel a berlini fal ledöntése és a szocialista NDK bukása után készült, és ami a kelet-német titkosszolgálat, a Stasi lehallgatásait és azon keresztül a állampolgárok félelemmel teli életét állítja a középpontjába. Eddig a filmig az NDK-ról, illetve annak bukásáról csak vígjátékok készültek, ezért a filmet nagy várakozás előzte meg, ami aztán az Oscar--díjtól függetlenül nem tudott teljesen megfelelni ennek. A filmmel szembeni legnagyobb és legfontosabb kritika a téma megközelítésének módja volt, hiszen a film középpontjában nem a rendszer egyik áldozata áll, hanem egy Stasi ügynök, amely karakter humanizálásán keresztül mintha a kommunista rendszer is némi mosdatáson menne át.

Alfred Hitchcock pszichológiai thrillere több szempontból is mérföldkőnek számít a híres rendező életművében. Ez volt az utolsó alkalom, hogy az alapcsapatához tartozó Robert Burks operatőr, George Tomasini vágó és Bernard Herrmann zeneszerző részt vettek filmje elkészítésében. A Marnie arról is nevezetes, hogy ez volt Hitchcock utolsó olyan filmje, aminek a rendező által mindig is preferált szőke színésznő volt a főszereplője, na meg persze hírhedt Tippi Hedren ellen elkövetett zaklatásai miatt is, akinek még a karrierjét is tönkretette a film után. Ugyanakkor a Marnie egyike a rendező tabutémákról szóló filmjeinek, amelyekkel nagy mértékben hozzájárult a Hollywoodban még ekkor is érvényben lévő cenzúra ledöntéséhez. A film középpontjában egy olyan kleptomániás nő áll, akinek gyerekkorában elszenvedett trauma pszichés problémákat okoz felnőttkorában.

A The Prowler egy stílusos, ugyanakkor a szokásostól mégiscsak kissé eltérő film noir, amely számos noir téma, mint a kapzsiság, az erőszak, az ambíció, az elfojtott vágyak mellett néhány társadalmi kritikát is megfogalmaz, és bemutatja a siker és az amerikai álom elérésének erőszakos hajszolásának hátulütőit is. És nem utolsósorban, mint annyi film noir, ez a darab is a Double Indemnityből, a film noirok egyik alapfilmjéből táplálkozik.

Clark Gable (1901-1960), „Hollywood királya” a filmtörténelem egyik legnépszerűbb és legtöbb bevételét termelő színésze volt, akinek fénykorában, a ’30-as évek második felében készült majd’ minden egyes filmje bevételi csúcsokat döngetett. Természetesen az ő élete sem nélkülözött olyan eseményeket, amelyekből hatalmas botrány kerekedett volna a nyilvánosság előtt, azonban stúdiója, az MGM mindenre elszántan védte aranytojást tojó tyúkját, ezért minden jelentősebb, felháborodásra lehetőséget adó eseményt elmismásoltak. Az egyik ilyen eseményről szól ez a poszt, amiről a világ csak évtizedekkel a halála után szerzett tudomást. (Pályafutásáról részletesebben itt.)

David Fincher neo-noirja nemcsak a fogyasztói társadalom, de az amerikai társadalom és kultúra elnőiesedésének egy bizarr kommentárja, ami bemutatja, hogy mindez milyen hatással van a férfiasságra. A film főszereplője egy olyan mindennapi férfi, aki teljesen elidegenedik mindentől és mindenkitől, aki egyetlen örömét és ezzel együtt önmagát is az öncélú  verekedésben véli  megtalálni. Bár a film mára már kult státuszt ért el, a kritikai megítélése elég vegyes képet mutat.

A film noir műfaja mindig híres volt szellemes, cinikus és kemény dumáiról, amelyek legjobb sorait a műfaj két legfontosabb karakterének, a legtöbb esetben kívülálló és elidegenedett, társadalmi szabályokra nem sokat adó antihős férfi, vagy a maga körül mindent romba döntő femme fatale szájából hallható. Az első részben a legjobb egysorosokból láthatunk egy kis válogatást:

                                   Sam Spade (Humphrey Bogart) The Maltese Falcon (1941):

“People lose teeth talkin’ like that.  You want to hang around, you’ll be polite.”  

"Az ilyen beszédért emberek fogakat veszítenek. Ha itt akarsz lógni, akkor udvarias leszel"

Ezt a 2007-es amerikai sci-fi drámát rögtön DVD megjelenésre szánták, és igazi kult filmmé a letöltéseknek köszönhetően vált. A film egy olyan egy helyszínen játszódó darab, amiben 6-7 szereplő beszélget, minden akciótól vagy cselekménytől mentesen, mindezt úgy, hogy nézőit odaszögezi a képernyő elé. 

Nemcsak hét Oscar-díjat, köztük a legfontosabbakat (legjobb film, rendező, férfi főszereplő, forgatókönyv, fényképezés, zene, vágás) sikerült megnyernie ennek az 1957-es amerikai-angol háborús filmnek, de az első olyan film volt, amelyik emellett megnyerte a BAFTA-t és a Golden Globe-t is, és nem mellesleg az év legtöbb bevételét termelő filmjeként hatalmas közönségsikert is aratott. A híd a Kwai folyón jelenleg a 36. helyen áll a legjobb amerikai filmek listáján, amely egy második világháborús japán hadifogoly táborban élő angol és amerikai katonák küzdelméről szól.

Ennek az 1956-os korai, még egy kicsit noir stílusúnak is nevezhető sci-fi horror jelentőségét az is mutatja, hogy az évek során három remake is készült belőle: 1978-ban ugyanezzel a  címmel Donald Sutherlanddel a főszerepben, aki mellett mellékszereplőként látható a még nagyon fiatal Jeff Goldblum is, majd 1993-ban Body Snatchers címmel többek között Forest Whitakerrel, majd 2007-ben The Invasion címmel Nicole Kidman és Daniel Craig főszereplésével. Az eredeti 1956-os film az AFI legjobb thrillerek listáján a 47. helyet foglalja el, és aminek villan karakterei, a "pod people" ("gubó emberek" vagy "bábemberek") kifejezés a későbbiekben az amerikai szleng részévé is vált, amely az érzelmek nélküli és/vagy agymosott embert jelentik. A film(ek) földönkívüliek támadásáról szól(nak), amely során duplikálják az embereket, majd elfoglalják az eredeti helyét annak minden személyes tulajdonságával és intellektusával viszont érzelmei nélkül. A poszt az 1956-os és 1978-as filmekről szól, mivel ez a kettő messze kiemelkedik a négyesfogatból.

Barbara Stanwyck (született Ruby Catherine Stevens) 1907-1990 egyike volt Hollywood aranykorának legnagyobb női sztárjainak, akit 60 éves pályafutása alatt 85 mozifilmben láthattunk és számtalan tv műsorban, sorozatban tűnt fel. Előszeretettel játszott, játszatták műfaji filmekben - a '30-as években screwball komédiákban, a '40-esben film noirokban, az '50 években westernekben -, a későbbiekben, '60-80-as években pedig az amerikai TV-ben ért el sztár státuszt. Magyarországra mintha kevésbé jutott volna el a híre és a filmjei, szemben például Katharine Hepburnnel vagy Bette Davis-szel, pedig Barbara Stanwyck ebbe a kategóriába tartozott. Négyszer jelölték Oscar-díjra a legjobb női főszereplő kategóriában (Stella Dallas 1937, Ball of Fire 1941, Double Indemnity 1944, Sorry, Wrong Number 1948) amit végül csak 1982-ben nyert el életműdíj formájában. Golden Globe-ra és Emmy-díjra is ötször jelölték, és az egyiket kétszer, a másikat pedig háromszor nyerte el a The Barbara Stanwyck Show 1961, The Big Valley 1965 és a The Thorn Birds 1985 c. TV -sorozatokért. Az Amerikai Filmintézet jelenleg a 11. legnagyobb hollywoodi színésznőként tartja számon.

Az éjszaka az úton Raoul Walsh szocio drámája és korai film noirja, amelyet olyan sztárok vittek sikerre, mint George Raft, Ann Sheridan, Ida Lupino és Humphrey Bogart. Bogartnak ez volt az utolsó mellékszerepe, ugyanis ezt a filmet már közvetlenül a főszereplésével készült High Sierra, majd a Máltai sólyom követte, amellyel pedig végérvényesen vezető színésszé avanzsált.

A Madarak Alfred Hitchcock 1 Oscar-díjra jelölt horror filmje, amely közvetlenül élete legnagyobb sikerét, a Psychot követte pályafutása során, igaz, hogy a kettő bemutatója között eltelt három év. A több éves kihagyás ellenére a Madarak a híres rendező egyik legnagyobb népszerűséget elért darabja lett, amely azonban manapság már a forgatás alatti zaklatásokról is hírhedté vált és az idő vasfoga is erősen nyomot hagyott rajta. A film története pár napos időszakot mutat be, amely során a egy kis kaliforniai városkában a madarak minden előzmény és magyarázat nélkül emberekre támadnak.

Most kivételesen nem egy mozifilmet, hanem egy tévésorozatot szeretnék bemutatni, amit befejeződése óta is minden évben újranézek az elejétől a végéig. Talán már ennyiből is kitalálható, hogy kedvenc sorozatomról van szó, ami egy krimi dráma és komédia, de legelsősorban is egy karaktersorozat, mégpedig a legjobb. A Monk 8 évadból állt és 2002-2009 között vetítették, amely központjában egy rengeteg fóbiával rendelkező, ugyanakkor zseniális nyomozó, Adrian Monk áll. A flúgos nyomozó minden részben más-más gyilkosság után nyomoz, amelyek önmagukban is szórakoztatóak, de a sorozat lényege és legfőképpen szellemessége mégsem a gyilkossági esetekből, hanem imádnivaló karaktereiből fakad.