Az 1953-as Búcsúlevél Fritz Lang egyik legelismertebb és legfenyegetőbb filmje. Lang filmjeire jellemző a többsíkúság, amelyekben több történet is látható, és a háttérben, a mélyben futó még sötétebb, mint a felszínen zajló sztori. A búcsúlevél ennek megfelelően első ránézésre egy "keményfejű, tántoríthatatlan, hős zsaru szemben az alvilággal, sőt az egész világgal" típusú történetnek látszik, de valójában ennél sokkal komplikáltabb a sztori. Ebben a filmben a hős ugyanis nem a rettenthetetlen nyomozó, sőt mi több, még csak nem is ő a főszereplő, hanem az egyik női karakter, a bolondos, de bátor Debbie, aki első ránézésre a film végzet asszonyának tűnhet a néző szemében. Második ránézésre viszont kiderül, hogy A búcsúlevélben felcserélődnek a noirokban szokásos szerepek, mivel itt nem a nő az, aki után szó szoros értelemben döglenek a férfiak, hanem Bannion detektív, aki egyfajta "male fatale-ként" hozza el majd' minden nő végzetét, akivel csak összetalálkozik, függetlenül annak korától és státuszától. 

Bannion detektív (Glenn Ford) egy rutin esetnek tűnő öngyilkosság ügyében nyomoz, aminek során Tom Duncan ex-zsaru betegsége miatt fejbe lőtte magát. Később azonban Lucy Chapmantől, Duncan szeretőjétől megtudja, hogy Duncannek volt egy második otthona is, amit a zsaru fizetésből nem tudott volna fenn tartani, ráadásul még csak beteg sem volt. Bannion elkezdi beleásni magát az ügybe. Újból meglátogatja Duncan özvegyét (Jeanette Nolan), ami után a főnökei megpróbálják leállítani a nyomozását. Amikor pedig Lucy hullája megkínzottan kerül elő, már tudja, hogy sokkal nagyobb dologról van szó, mint egy egyszerű öngyilkosságról. A figyelmeztetések ellenére nem hagyja abba a nyomozást, aminek a vége az, hogy a felesége meghal egy Bannionnak szánt bombától. A nyomozó kilép a rendőrségtől, és most már senki és semmi nem tarthatja vissza, hogy felszámolja az egész várost átszövő korrupciót, és bosszút álljon felesége haláláért. Nyomozása során eljut az alvilág fejéhez, Mike Laganahoz (Alexander Scourby), akiről mindenki tudja a városban, hogy rendőröket és politikusokat is a kezében tart, valamint Lagana jobbkezéhez, a nőgyűlölő és szadista Vince Stonehoz (Lee Marvin). Stone barátnője Debbie Marsh (Gloria Grahame), egy bolondos lány, aki segít Bannionnak az ügy felgombolyításában...A történet alapján elmondhatnánk, hogy Bannion a hős, aki mindenkivel szembeszállva, félelmet és megalkuvást nem ismerve felszámolja a korrupciót, bosszút áll felesége halálán, a rosszak megkapják megérdemelt büntetésüket, és a rendőrségen hősként fogadják vissza. Csakhogy mi most egy Fritz Lang film noirt nézünk, amiben senki nem lehet igazi hős.

A "male fatale" Bannion detektív szerepében Glenn Ford hitelesen játssza a gyengéd családapát, és a korrumpálhatatlan zsarut, aki ugyanakkor egy kicsit naiv és egyben számító is, és akinek semmilyen ár nem lehet magas, hogy elérje célját. Persze ezt az árat mindig mások fizetik meg a filmben helyette. Először azt gondolja, hogy az élet meghúzza magától a foglalkozása és magánélete közt a határmezsgyét, ami nyilvánvalóan naivság volt részéről. De ami a hősiességét igazán aláássa, az az, ahogyan az eléje kerülő nőket felhasználja a céljai érdekében. Azokat a nőket, akik valójában irányítják cselekedeteikkel a történet alakulását, míg Det. Bannion igazából csak az általuk kitaposott ösvényen halad, miközben  - nőiesnek nevezett - passzív-agresszív módon okozza ezen nők halálát. Banniontól ráadásul az olyan nőiesnek mondott tulajdonságok sem állnak távol, mint a manipuláció, amelyeken keresztül elintézteti a nőkkel a dolog nehezebbik részét. Van amikor nincs szó tudatos manipulációról részéről, más esetekben viszont felmerül ennek a lehetősége. Amikor a Lucy Chapmantől szerzett információkkal visszamegy Mrs. Duncanhez, és elmondja, hogy mit hallott a férje szeretőjétől, sokkal inkább tűnik tudatos manipulációnak, semmint naivságnak. Sikerült is a nyúlat kiugrasztania a bokorból, de ennek ára Lucy rettenetes halála lett. Persze Bannion nem akarta Lucy halálát, nem ez volt a célja, de igazából nem is törődik vele, a lényeg, hogy ő elérte, amit el akart érni. Természetesen az sem volt a célja, hogy Debbie arcát leforrázza Stone, aminek következtében a lány arca eldeformálódik, de tevékenysége mégiscsak ilyen katasztrófákkal járnak a környezetében lévő nőkre nézve.Amikor az idős rokkant asszonnyal azonosíttatja Larryt, az sem önmagára volt veszélyes, hanem a nőre, na de ez nála belefér a cél szentesíti az eszközt kategóriába. Az is sokat elmond róla és kis ügyködéseiről, hogy pisztolyát az eldeformált arcú Debbienél hagyja... Nyomozásának majd' minden lépésénél megfizet valaki azért, hogy ő hőssé váljon a folyamat végén, azonban ez a valaki soha nem ő, hanem mindig egy női karakter.

Debbie Marsh szerepében Gloria Grahame látható, aki olyan noirokban játszott még, mint a Magányos helyen (In a Lonely Place) Bogarttal, vagy egy másik Fritz Lang filmen az Emberi vágyban  (Human Desire). Debbie kellően ribancos, ugyanakkor az is érezhető, hogy van stílusa. Szereti a pénzt és a luxust, és nem érdekli, hogy az honnan jön, ugyanakkor nem teljesen romlott, mégiscsak van benne tartás és bátorság. Ő ennek a filmnek az igazi hőse. Segít Bannionnak, mert kedveli, mert sajnálja a felesége haláláért, és mert érzi a lelke mélyén, hogy Stonet és Laganat meg kell állítani, ugyanakkor tudja, hogy veszélyes lehet, ha segít a férfinek. Banniontól túl sokat nem kap cserébe, hiszen nem tudja megvédeni tulajdonképpen semmitől, ráadásul érzelmeit sem viszonozza, hiszen Debbie nem rúghat labdába a férfi megölt minta családanya felesége emlékével szemben. Gloria Grahame talán legjobb alakítása a három fent említett film noir közül, ahol nagyszerű karakterének változásaiban a luxust szerető, felületes, nagyszájú kitartott lányból, a szentimentális érzékenységet mutató, az igazságot és bosszút kereső nőig. A filmben a legtöbb klasszikussá vált mondat is az ő karakterének szájából hangzik el, mint amikor saját magát bátorítja az arca leforrázása utan: "I guess the scar isn't so bad -- not if it's only on one side. I can always go through life sideways" "Végülis nem annyira rossz ez a heg, nem, ha csak az egyik oldalon van, végig tudom csinálni az életet egy oldalon is."  Gloria Grahame Debbieként egyrészről egy tipikus film noir femme fatale, egy olyan csavarral, hogy Debbie érzékeny és ebből kifolyólag sebezhető, ám ugyanezen okok miatt valahol szabad is. Ironikus módon bukását pont ezek a jó és szimpatikus tulajdonságai fogják okozni.Vince Stone szadista és nőgyűlölő karakterében a kiváló Lee Marvint láthatjuk, akinek ez egy nagyon korai filmje. Vince Stoneról nem tudunk sok mindent, nem ismerjük a múltját és azt sem tudjuk, hogy miért gyűlöli a nőket, de igazából ezek nem is fontosak, mert a lényeg csak annyi belőle, amit látunk: ő jelképezi a tiszta és egyértelmű rosszat, akihez képest a többi karakter negatív vonásai már nem annyira unszimpatikusak, és tulajdonképpen emberinek mondhatóak Stone már-már állati pszichopata karakteréhez képest. Ő a nagybetűs fizikai brutalitás, aki élesen szemben áll a modernebb, újítóbb karakterekkel (Bannion, Debbie) a filmben, mivel ő inkább a '30-'40-es évek alvilági fickóját hozza. A filmben ő követi el a legtöbb brutális dolgot: szivart nyom el egy nő kezén, vagy éppen Debbie leforrázása. Ő hozza a nyers erőt a filmbe és teljesen kiszámíthatatlan, intenzív  erőszakossággal zaklatja a néző idegeit, mindezt teljesen hitelesen. Képes egy szempillantás alatt nyugodtból teljes dühbe gurulni, majd ugyanannyi idő alatt visszatérni. "I will fix you and your pretty face" "Majd én rendbe hozlak téged, meg a csinos arcodat".A filmzene Henry Vars nevéhez fűződik, aminek érdekessége, hogy a film egyik jelenetében -  amikor a nyomozó először találkozik Lee Marvin karakterével - a Gilda c. klasszikus noirban Rita Hayworth által énekelt hatalmas sikerű dal, a Put the Blame on Mame egyik instrumentális változata hangzik fel. 

A Búcsúlevél egyrészről egy tipikus példája az amerikai film noirnak, annak ellenére, hogy fényképezése nem tartozik a legnoirosabbak közé, de ennek ellenére nem panaszkodhatunk Charles Lang operatőrre. 

Másrészről viszont teljesen egyedivé válik Fritz Lang rendezése által, akinek filmjeiben mindig van egy nagy adag pesszimizmus, ami aláássa a főszereplők hősiességét, és erre talán a legjobb példa a Búcsúlevél. A film nagyon jól van összerakva, nincs egyetlen felesleges részlet, jelenet vagy képkocka sem a filmben, amiben a szövegek is nagyon a helyükön vannak. Természetesen egy csomó feszültség van a felszíni történetben is a zsaru és a rossz fiúk között, de különlegessé a háttér történettől és a nőktől válik nemcsak a film, de detektív Bannion is, aki sokkal emberibb és összetettebb ezáltal, mint a film noirokban szokásos zsaruk és magándetektívek. De ami a legegyedibbé teszi a filmet az a végzet asszonya-antihős noir szerepek megfordítása: a "male fatale"  a "végzet férfije" megalkotása.  A film annál jobb, minél többször látja az ember.

Értékelés: 9/10

A híres-hírhedt kávé leforrázós jelenet: