Alexander Mackendrick noir drámája  a média hatalmáról és a hatalommal való visszaélésről szól, olyan sztárokkal a főszerepekben, mint Burt Lancester és Tony Curtis. A film fő karakterét J. J. Hunsecker-t, a befolyásos főszerkesztőt Walter Winchell amerikai (pletyka) újságíróról és rádiókommentátorról mintázták, aki a média hatalmának segítségével tönkretette személyes vagy politikai ellenfelei életet, amelyekben a legfőbb eszköze a politikai és/vagy szexuális lejáratás volt. Ezzel a tevékenységével sikerült az '50-es évek közepére kialakítani magáról egy arrogáns, kegyetlen és könyörtelen ember képét, aki még a barátai titkaival és bizalmával is visszaélt. Habár manapság A siker édes illatát a valaha készült egyik legjobb filmnek tartják, bemutatásakor a kritikai siker ellenére a közönség soraiban megbukott, aminek a legfőbb oka Tony Curtis és Burt Lancester rajongók fanyalgása volt, akik a kedvenceiket nem a megszokott szerepeikben látták viszont.

J.J.Hunsecker (Burt Lancester) egy zsarnoki és kegyetlen rovatvezető a New York Globe-nál, aki kezében olyan hatalom van, aminek segítségével bárkit tönkretehet. Sidney Falco (Tony Curtis) kétségbeesett és ambiciózus újságíró mindenáron Hunsecker kedvében akar járni, és mindent megtenne azért, hogy megszerezze a nagy hatalmú főszerkesztő figyelmét és elismerését. Hunsecker azonban tudomást sem vesz róla, mivel Falco nem teljesítette azt a kívánságát, hogy válassza szét húgát, Susan Hunseckert (Susan Harrison) annak nem kívánatos zenész udvarlójától, Steve Dallastól (Martin Milner). Falco attól való félelmében, hogy karrierje véget ér, kieszel egy tervet és még egyszer megpróbálkozik a dologgal. Elterjeszti, hogy a Dallas egy drogos kommunista, és meggyőzi Hunseckert, hogy ajánlja fel a zenésznek a segítségét, aki büszkeségében úgyis el fogja utasítani ezt, amivel kiváltja majd Susan rosszallását és elhagyja vőlegényét. A terv működik, bár Dallas nem kéri Hunsecker segítségét, ehelyett inzultálja őt, de Susan, aki fél a testvérétől, szakít a zenésszel. Hunseckernek azonban ez már nem elegendő, teljesen tönkre akarja tenni Dallast. Megbízza Falcot, hogy csempésszen drogot a zsebébe, majd a zenészre uszít egy keménykedő zsarut. Falco, bár először ebben nem akar részt venni, végül mégis megcsinálja, mert Hunsecker azt ígéri neki, hogy átveheti a főszerkesztői pozíciót, amíg ő elutazik...Bár A siker édes illatának bemutatása óta számtalan film készült a média káros befolyásáról és túlhatalmáról, mégis ez a film vált talán a legnagyobb klasszikussá köztük, ami köszönhető a remek forgatókönyvnek és dialógusainak (csak a párbeszédek miatt is érdemes a filmet megnézni), a két nagyszerű színésznek, a fényképezésnek és a rendezésnek. Ez a film ábrázolja talán a legjobban a bulvár újságírás sötét oldalát: az erkölcsi korrupciót és az önző, személyes hatalmi játszmákat, ami könyörtelenül tönkreteszi a becsületes és tisztességes emberek életét mindenféle ravasz manipulációkon keresztül.

Ami a legfélelmetesebb a filmben, hogy nemcsak a média, hanem az emberek működéséről is nagyon fekete képet fest, mégpedig alaposan részletezve, ugyanakkor alternatívát nem nagyon állít ellentételezésként. A két pozitív szereplő Dallas és Susan tulajdonképpen mellékszereplők, jelentőségük eltörpül a két negatív főszereplő és a sok egyéb mellékszereplő mellett, jelképezve a pozitív és negatív motivációjú emberek arányát a nagyvilágban, amiben a rendőrség is csak a média játékszere. Ráadásul Susan és Dallas sem igazán hős, inkább csak áldozatok. A siker édes illata a noir műfajába tartozik, de nem a klasszikus értelemben, ugyanis annak egy nagyon fontos összetevője hiányzik: a femme fatale. Helyette a noiros hangulatot a remek fényképezés mellett a szenvtelenül és kegyetlenül bemutatott (félelmetes) morális mélységgel kapja meg a néző. A siker édes illata egy nagyon sötét és pesszimista film, ritkán látható amerikai filmben ennyire sok és ennyire romlott jellem, ami tulajdonképpen a domináns Hunsecker és talpnyalója, Falco szimbiózisos kapcsolata körül forog, akik egymást éltetik, ugyanis nincs domináns kiskirály feltörekvő talpnyaló nélkül, és fordítva. Ők nagyon hasonlóak: híján vannak minden morálnak.Burt Lancester Hunsecker hideg, cinikus és kegyetlen karakterében az abszolút és egyértelmű domináns fél, mind fizikailag, mind pszichológiailag. A felszínen civilizáltnak tűnik, ugyanakkor alig tudja leplezni a benne lévő erőszakosságát. Lancestert gyakran alulról fényképezik, így fizikailag még nagyobbnak látszik, ahogy mindenki fölé tornyosulva elnyomja a környezetét. Hunseckert az önteltsége juttatja a hatalomba, és bár arról próbál minket meggyőzni, hogy ezt a hatalmat a húga érdekében használja, hogy megvédje egy rossz házasságtól, valójában nem a testvéri szeretet vezérli, hanem csak az a vágy, hogy őt is dominálja és megtartsa magának. Bár Hunsecker egyetlen ember, a húga iránt mutat bármilyen fajta emberi érzést, de ez talán még rosszabb, mint a többi ember felé kinyilvánított érzéketlensége, ugyanis hasonlóan egy gengszter klasszikus, az 1932-es Scarface főszereplőjéhez, ő is természetellenes érzéseket táplál húga iránt, melyet Burt Lancester nagyon homályosan, de mégis tisztán érzékelteti, és ezzel együtt karaktere pszichopata jellegét. Burt Lancester élete egyik legjobb, ha nem - a legjobb - szerepében látható itt. 

Tony Curtis ebben a filmben nagyon távolra került az addigi pozitív, szép fiús karaktereitől. Falco szerepében egy talpnyaló puhányt játszik, aki már-már mazochisztikusan engedi dominálni magát Hunsecker által. Behódoló, alázatos viselkedésének fizikai jele is van: tördeli a kezét. Annak ellenére, hogy Hunsecker miatt kényszerül egy olyan helyzetbe, amiben a karrierje ellehetetlenülni látszik, mégis úgy tűnik a néző számára, hogy Falco a saját etikátlan ambíciója miatt kerül ebbe. Falco ugyanis Hunsecker akar lenni. Drága lakásban élni a Broadway felett, miközben a jövő újságírói hízelegnek és nyalnak neki. Az, hogy morálisan ugyanolyan, mint Hunsecker, és akkor sem lenne különb, ha hatalma lenne és kikerülne ebből a kiszolgáltatott helyzetből, leginkább abban a jelenetben látszik, amikor Hunsecker egyik riválisát rábeszéli, hogy jelentesse meg a Dallast eláztató cikket, szexet ígérve neki egy olyan lány személyében, akinek tetszik Falcao és aki azzal a tudattal megy hozzá, hogy vele randizik. Falco emlékezteti a nőt, hogy van egy gyereke, akinek az iskoláját fizetnie kell, aki ezen elgondolkodva végül prostituálja magát. Falco alacsony családi hátterével képes bárkin átlépni és bárkit felhasználni annak érdekében, hogy feljebb jusson. Személyiségének megnyerő oldalát arra használja, hogy az áldozatok bizalmába férkőzzön, és tulajdonképpen becserkéssze azokat a távolságtartó és mindenki által utált Hanseckernek. Tony Curtis és élete egyik legjobb alakítását nyújtja. A két karakter közötti legnagyobb különbség, hogy Hunseckernek, aki már a csúcson van, hatalma teljében nem kell álarcot hordania, megengedheti magának, hogy kegyetlen és megalázó legyen az alattvalóival, míg Falconak ahhoz, hogy elérje célját fel kell vennie a sármosság álarcát. Falco azt sem engedheti meg magának, hogy azt mondja, amit valójában gondol, ellentétben Hunseckerrel. Mindazonáltal Falco - minden visszataszító tulajdonsága ellenére - is szimpatikusabb a nézőnek, mint Hunsecker, de ez nem Falco emberi tulajdonságai miatt van, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy Hunsecker olyannyira ellenszenves.

A film egyik nagy erőssége a forgatókönyv, amit Ernest Lehman kezdett írni, majd betegsége miatt Clifford Odets fejezett be. A dialógusok nagyon élesek és csípősek, amelyek azt a célt szolgálják, hogy a két főszereplő romlottságának a mértékét megismerhessük, akik valódi hús-vér emberek és akik valahol nagyon eltévedtek az úton. Az éles párbeszédek nagyon hatékonyak, mert sokkolóan cinikusak.

Az operatőr James Wong Howe volt, akitől nagyszerű fekete-fehér képeket kapunk az éjszakai New York-ról, amire Hunsecker a felhőkarcolóban lévő lakásából tekint le, mint a tulajdonára. A film zenéjét is illik megemlíteni, Elmer Bernstein jazz zenéje nagyszerűen passzol a romlott nagyvárosi hangulathoz. A rendező Alexander Mackendrick, aki a maximalizmusáról volt híres, kritikai sikerként könyvelheti el ezt a filmet, amiben élesen és realisztikusan mutatja meg, hogy ezt a világot a gátlástalan hatalmasok és a szégyentelen talpnyalóik mozgatják.

Sidney Falco: "Ne csinálj semmit, amit én nem csinálnék! Ez nagy mozgásteret biztosít számodra..."

Értékelés: 10/10