The Damned don't Cry egy női dráma és egy gengszterfilm keresztezéséből létrejött noir krimi, ami egy felfelé törekvő nő részvételéről szól a szervezett bűnözésben, amelynek állomásai és karakterének átalakulásai különböző férfipartnereken keresztül láthatóak a filmben. A forgatókönyv nagyon gyengén Bugsy Siegel maffia főnök és szeretője, Virginia Hill kapcsolatán alapul, azzal a különbséggel, hogy a szokásos gengszterfilmekkel ellentétben itt nem a maffia főnök a főszereplő, hanem a nő életét követhetjük nyomon, Joan Crawforddal a főszerepben.

Ethel Whitehead (Joan Crawford) egy nehéz körülmények között élő háziasszony valahol egy isten háta mögötti texasi városkában, akinek életét meghatározza a szegénység és a sivár házassága a kemény és szívtelen munkás férjével. Amikor azonban meghal kisfia, az egyetlen dolog, aki miatt elviseli ezt a kilátástalan és reménytelen életet, elhagyja férjét és egy nagyvárosba költözik. Ruhaboltban modellként nagyon gyorsan megtanulja, hogy hogyan kapaszkodhat feljebb ebben a férfivilágban a külsejével. Első lépésként elcsábítja a szégyenlős és szerény Martin Blackford (Kent Smith) könyvelőt, abból a célból, hogy meggyőzze a férfit a maffia egyik vezetőjének, George Castlemannek (David Brian) való munka hasznosságáról, akit aztán szintén elcsábít. Ethel közben egyre nagyvilágibb és elegánsabb nővé válik és egyre jobban élvezi a gazdagság és pénz előnyeit. George megpróbálja felhasználni Ethelt arra, hogy csapdát állítson legnagyobb riválisának Nick Prenta (Steve Cochran) maffiózónak, azonban a csapda csődöt mond, mivel a nő beleszeret a célpontba. Az elárult Castleman megöli Prentát és ugyanez a szándéka Ethellel is...Vincent Sherman rendező és Joan Crawford együttműködésének első filmje a The Damned don't Cry, amelyet aztán még három követ majd idővel. A film hatalmas közönségsikert ért el megjelenésekor, azonban a kritikai megítélése már jóval vegyesebb képet mutatott. A legtöbb negatív kritika a forgatókönyvet érte, azon belül is elsősorban a történet terjengősségét és a  karakterek egysíkúságát és eltúlzottságát kifogásolták. Manapság már sokkal jobban ítélik meg a filmet, amiben nagy szerepe van a visszapillantásokon alapuló kiváló szerkezetének és színészeinek.

Még mielőtt megnéznénk a filmet, már egy csomó mindent tudhatunk róla abból a két információból, hogy ez egy Warner Bros film Joan Crawforddal a főszerepben, amely egyben azt is jelenti, hogy ez egy olyan háború utáni noir melodráma, ami megmutatja a nők helyét a társadalomban, miközben ezt a témát a Warner stúdióra a '30-as években jellemző maszkulin gengszter filmek noirosított közegébe helyezi.

Hollywoodban a '30-as években kezdték el az ún. "női filmek" gyártását, amelyek jellemzője, hogy a megszokottal ellentétben a film fókuszában nem a férfi, hanem a női főszereplő áll. Ezen szerepeket általában híres és kissé excentikus színésznők játszották, karaktereiket mintegy példaképként - vagy elrettentésként - bemutatva a női közönségnek. (Ha Bette Davis vagy Joan Crawford neve feltűnik a stáblistán, mint főszereplő, akkor az a film nagy valószínűséggel ebbe a kategóriába esik.)Persze idővel erősen változott az a követendő - vagy nem követendő - példa a nők számára, ami bemutatásra került ezekben a filmekben. A 30-as éveben a feminizmus terjedésével egyre népszerűbbek lettek az életerős, vidám, életet élvezni tudó és önálló női karakterek, elsősorban vígjátékokban. Szinte az összes screwball komédia ide tartozik a műfajra jellemző "fordított nemiségével", ahol a hagyományosan nőiesnek vagy férfiasnak nevezett tulajdonságok megfordultak a film női és férfi főszereplője között. A nagy gazdasági válság időszakában ezen női karakterek már kevésbé csillogóak voltak, és jóval többet szenvedtek a filmekben. Ebben az időszakban a legtöbb un. női film arról szólt, hogy a pénz önmagában nem boldogít (pl. Stella Dallas). Aztán a második világháború korszakában Hollywood előszeretettel mutatott be aktív és dolgozó női karaktereket (pl. Phantom Lady), mivel a munkahelyeken helyettesíteni kellett az éppen háborúzó férfiakat.  Aztán a háború után megint megváltozott a Hollywoodot körülvevő amerikai társadalom képe, és elkezdődött a függetlenségre törekvő nők "megbüntetése" a filmekben, amire az egyik legalkalmasabb műfaj a film noir volt a maga femme fatale-antihős karaktereivel és a köztök lévő kapcsolat jellegével.

Ennek megfelelően a The Damned Don't Cry-ban is a női főszereplő moralitása áll a figyelem középpontjában, ami az akkori elvárásoknak megfelelően nem maradhatott büntetlenül, ha az eltért a társadalmilag kívánatosnak tartott-tól. Természetesen a férfiaké sem, hiszen rájuk a gengszter filmekben megszokott - és cenzúrában előírt - "bűnözés nem lehet kifizetődő" szabály érvényesül, de mivel ez egy "női film", így ennek jelentősége mégiscsak eltörpül a feltörekvő és a férfiak világában helyt állni próbáló aktív nő "erkölcstelensége" mellett.  Az ő bűne az, hogy nem fogadja el az olyan kívánatosnak tartott női tulajdonságokat és szerepeket, mint az önfeláldozás és alávetettség, ezért aztán meg is fizet majd a film végén.(Amivel azonban sem a cenzúra, sem a stúdiók többsége nem számolt, az ezeket a szerepeket játszó színésznők azon képessége volt, hogy karaktereiket azok minden "erkölcstelensége" ellenére meg tudták kedveltetni a közönséggel, akik ennélfogva nem feltétlenül azzal a gondolattal mentek haza a moziból, hogy "lám-lám jobban tette volna Ethel Whitehead is, ha megmarad a fakanálnál", hanem inkább azzal, együtt éreztek vele és arra gondoltak, hogy lehet, hogy nekem is olyan jól állna a nercbunda, mint Joan Crawfordnak?)

A forgatókönyvet Harold Medford és Jerome Weidman írták Gertrude Walker történetéből. A film legtöbb hibája sajnos ebből az összetevőből fakad, elsősorban azért, mert nem tudta bemutatni a férfiakra és nőkre vonatkoztatott társadalmi kettős mércéket, amely lehetőség pedig benne lett volna ebben a történetben, amiben Ethel Whiteheadnek meg kell tanulnia, hogy nőként hol a helye.

Ehelyett a forgatókönyv inkább Ethel érzelmek nélküli kapcsolataira koncentrál, amelyek a filmben már önmagukban felérnek egy hatalmas büntetéssel egy nő számára, hiszen ő nem egyéb ezekben a kapcsolatokban, mint a férfiak szexuális vágyának tárgya. Ethelnek nagyon elszántnak és hidegnek kell lennie ebben a nagyon patriarkális közegben, hogy elérhesse célját, ami valójában csak annyiból áll, hogy jobb életet élhessen, amit csak úgy tud megvalósítani, ha "olyan csábító, mint egy édes süti, de valójában olyan kemény, mint egy 75 centes steak."Ethel Whitehead nagyon hasonlít Joan Crawford leghíresebb karakterére, Mildred Pierce-re: ő is egy családjának - azon belül is leginkább a gyerekének  - élő, egy érzéketlen és hideg férj mellett szenvedő kétségbeesett és szegény háziasszony, aki eredetileg nem is magának, hanem gyerekének szeretne egy jobb életet adni. Itt azonban ez a gyerek  -ami a társadalmilag elfogadott közegben és viselkedési formánál tartja a nőt - meghal a történet elején, ezért Ethel függetlenségre és jobb életre való törekvését már nem igazolhatja azzal, amivel Mildred Pierce: én csak a gyerekemnek akartam egy jobb jövőt. Ethelnél ez egyértelműen csakis és kizárólag magáról szól, amivel a film készítőinek szándéka az volt, hogy kivívja a nézők ellenszenvét, és rásüssék az önző jelzőt. Persze ez csak egy nő esetében működik, férfinál ez természetes, hiszen a férfi szereplőket is ugyanez vezérli, de ők nem emiatt bűnhődnek meg, hanem azért, mert mindezt bűnözéssel akarták megvalósítani.

Ethel egyszerre hordozza magában a femme fatale és az antihős karakterek tulajdonságát, aki bármire képes -még prostitúcióra is - azért, hogy feljebb jusson, és egy jobb életet élhessen. Első hallásra nyilván mindenki elítéli ezért, azonban lényegében nem nagyon volt más lehetősége abban a korban és abban a helyzetben élő nő számára a változtatásra, mint amit Ethel választott magának. (Ethel karaktere és az őt alakító Joan Crawford között számos rokon vonás látható, hiszen Crawford is egy texasi porfészekből származott, aki, hogy felhívja magára Hollywoodban a figyelmet, és szerepeket kaphasson, befolyásos és gazdag férfiak társaságát kereste, ami aztán meg is hozta számára az eredményt. Mással hiába is próbálkozott. )

"Ne beszélj nekem az önbecsülésről. Ez valami olyasmi, amit akkor mondasz magadnak, amikor nincs semmi másod. Milyen önbecsülés aszpirin tablettán és csirke salátás szendvicsen élni?" :Ethel kezdetben nagyon egyszerűen gondolkodik a világról és az emberekről, hiszen azokat csak két csoportra osztja: vannak a becsületes, de szegény emberek, más szóval lúzerek, és vannak azok, akik így vagy úgy, de megszerzik azt, amit akarnak. Más szóval a győztesek, akikhez ő is tartozni szeretne. Később átértékeli ezt a gondolatot, azonban már késő ahhoz, hogy ki is tudjon lépni belőle. Karakterének férfias tulajdonsága abban is megmutatkozik, hogy bár Ethel a legtöbb femme fatalehoz hasonlóan nagyon hideg és pénzéhes, és a jobb élet elérésének eszköze nála is a férfiak szexuális manipulációja, azonban neki van egy olyan morális határa, amit nem tud és nem is akar átlépni. Ezen tulajdonságával viszont már az antihősökre hasonlít inkább, ezért bukásánál a néző együtt érez vele, hiszen nem a velejéig gonosz és hideg végzet asszonyaira hasonlít a film végén, hanem inkább a rideg külsővel, de érző szívvel rendelkező antihősökre.

Joan Crawford alakítja Ethelt, akinek életútját és átalakulását jól jellemzi az a négy férfi, akikkel a film során kapcsolatba kerül, és amely kapcsolatok meghatározzák az ő életét és minőségét is. Első párja férje, az egyszerű és rideg munkás, aki mellett élete mentes minden csillogástól, luxustól, és ami még a vágyait is alap dolgokra csökkenti: csak egy biciklit szeretne a fiának. Aztán a második állomás életében Martin, a könyvelő, aki a maffiakapcsolatai előtt éli a minden veszélytől mentes kispolgári életét, amelynek két meghatározó eleme a csirkés szendvics és az aszpirin tabletta. Harmadik kapcsolata Goerge, az alvilág egyik vezetője, aki mellett már a művészetek is elkezdik érdekelni. Negyedik kapcsolatára eléri azt, amire az ember csak vágyhat: szerelmes lesz, azonban mivel ezt a szerelemet egy bűnös környezetben találja meg sorozatos "erkölcstelenség" után, ezért nyilván nem élhet ebben  boldogan túl sokáig.Ethel külseje és ruhái is jól szimbolizálják életének állomásait, hiszen az egyszerű ruhát hordó, smink mentes és kissé zsíros arcú háziasszonyból kihívó ruhákat hordó model válik, amivel már együtt jár a prostitúció ("it pays better at night"), amiből aztán már egyenes út vezet az "alvilág babája" címig, amikor már a sminkelt nő nercbundát és drága ékszereket visel, miközben a beszéd stílusa is ezeknek az állomásoknak megfelelően változik. Bár Joan Crawford (tőle általában megszokottan) kissé mesterkélten és melodramatikusan játszik, mégis jó volt ebben a szerepben, amit mintha rá írtak volna.

Egy női drámában a férfiszereplők általában a női főszereplő árnyékában maradnak, és nincs ez másként itt sem, ahol sajnos még nagyon egydimenziósak is. A gengszter karaktereknek nincs igazából más jellemző tulajdonságuk, mint általában a gengsztereknek: domináns és nagyon férfias férfiak, akik mintha mindannyian Al Caponék akarnak lenni, és akiknek egy szép nő ugyanolyan státuszszimbólum, mint egy menő autó. David Brian játszotta George Castleman szerepét, akivel elég jól átjött Ethel hadakozása a dominanciáért. Ellentétben ezzel a kettőssel Ethel és Nick Prenta kapcsolata már nem működött igazán jól, aminek nem csak az volt az oka, hogy Nicket játszó Steve Cochran mintha túl fiatal lett volna Joan Crawfordhoz, és kissé érthetetlen a vonzalma, de a kémia sem működött úgy közöttük, mint Brian és Crawford között.A kissé szégyenlős Martint, a könyvelőt Kent Smith játszotta, aki elviekben a film antihőse, hiszen ő az, akit a szexuálisan csábító femme fatale a bűn útjára visz. Martin foglalkozásának megfelelően mentes minden agresszivitástól, azonban ezen tulajdonságánál fogva esélye sincs, hogy felérjen a gengszterek lehetőségeihez, és azokhoz képest mindig csak egy puhány és félénk lúzernek tűnik, akit nagyon könnyű dominálni - nőnek és férfinek egyaránt. Nem véletlen, hogy őt manipulálja a film femme fataleja a legkönnyebben.

A film háttérzenéjét Daniele Amfitheatrof szerezte, Ted McCord volt az operatőr, akinek elsődleges feladata az volt a film folyamán, hogy Joan Crawford arcát - ami idővel egyre keményebbé vált - kicsit meglágyítsa, hogy minél többször lehessen azt premier plánba mutatni. Ennek megfelelően ezekben a jelenetekben és képeknél kissé fókuszon kívül használta a kamerát, ami által lágyabbnak tűnt a színésznő arca.

Vincent Sherman rendező filmjében több kiváló jelenetet láthatunk, mint például a nyitó jelenet, amiben éjszaka a sivatagban egy autóból kidobnak egy hullát, akinek nem látjuk az arcát, majd nemsokára indul flashbackben a történet kibontása. A sztori a későbbiekben veszít a kezdeti rejtélyességből és izgalmából, és kissé nehézkesnek tűnik a női dráma és gengszter film összekapcsolása is, aminek az is az oka, hogy a gengszter vonal nem sikerült igazán érdekesre. A film meghatározó eleme, a főszereplőnő karaktere és az őt játszó Joan Crawford miatt mégis csak érdemes megnézni ezt a nem tipikus B noir gengszter melodrámát.

Értékelés: 7,5/10

"Az éjszaka jobban fizet"