A Hátsó ablak Hitchcock legismertebb és legelismertebb filmjei közé tartozik a Psycho és a Vertigo mellett. Ezt a mystery thrillert 4 Oscar-díjra jelölték – köztük legjobb rendezőként Hitchcockot - , és a legjobb filmek listáján jelenleg a 48. helyen áll. A film jelentőségét az is mutatja, hogy számtalanszor feldolgozták, hivatkoztak rá, vagy parodizálták, azonban az eredeti minőségét soha nem tudták visszaadni. Hitchcock a gyötrő emberi kíváncsiságot és leskelődést állítja ennek a remekül felépített film középpontjába.

Munkájában kalandokat és kihívásokat kereső és kedvelő L.B. „Jeff” Jeffries (James Stewart) fotóriporter egy baleset következtében pár hétre tolószékbe kényszerül törött lába miatt. Az unatkozó férfi távcsövével és fényképezőgépe teleobjektívjével a szemben lakó szomszédság életét figyeli, és megismeri az emberek kisebb-nagyobb titkait, drámáit. Jeffet csak ketten látogatják rendszeresen, barátnője Lisa (Grace Kelly) és ápolónője, masszőrje, a szókimondó középkorú Stella (Thelma Ritter). Lisa egy felső osztálybeli csinos és kissé elkényeztetett nő, aki szeretne hozzámenni Jeffhez, aki viszont úgy érzi, hogy sem ők, sem pedig az életstílusuk nem illik össze, ezért próbálja kapcsolatukat kicsit lazítani. Egyik éjjel Jeff látja, ahogy az egyik szomszéd Lars Thorwald (Raymond Burr), aki beteg ágyhoz kötött feleségével él együtt, többször elhagyja lakását egy bőrönddel a kezében, majd visszatér egy újabb fordulóra. Mivel másnap nem látja a Thorwald feleségét, ezért arra kezd gyanakodni, hogy a férfi megölte a nőt. A gondolat annyira befészkeli magát a fejébe, hogy felhívja nyomozó ismerősét Doyle hadnagyot (Wendell Corey), aki azonban nem hisz Jeffnek. Stella és Lisa kezdeti szkepticizmusa egy idő után eltűnik, és elhatározzák, hogy kiderítik maguk, hogy mi is történt. Ennek érdekében Lisa még a férfi lakásába is bemászik, aki azonban épp akkor jön haza...A film thriller besorolása félrevezető lehet egy kicsit, főleg azok számára, akik azon a mai felnyársalós és fűrészelős horrorokat értik. Ez a film ugyanis nem ilyen, egy csepp vér sincs benne, és a feszültségépítés is mai szemmel nézve lassúnak mondható, ugyanakkor egészen a film végéig kitart. Ráadásul a film nem csak rejtélyből és izgalomból, de némi romantikából, szellemes és szikrázó szóbárbajokból illetve ezek keverékéből áll. Hitchcocknak talán erre a filmjére illik legjobban az a mondata, hogy: „ Ha egy asztal alá tett bomba felrobban, akkor az meglepetés. Ha viszont tudjuk, hogy van egy bomba az asztal alatt, de nem tudjuk, hogy az mikor fog felrobbanni, az a feszültség.” Hitchcok minden filmjén otthagyta a kézjegyét, akár a film által érintett témákon, aminek egy része különböző furcsa és perverz emberi viselkedést vizsgálja, akár a film technikai jellegű kísérletein keresztül. A Hátsó ablakban ez a perverz faktor a leselkedés, ami később a Vertigoban, majd azután a Psychoban is újra előkerül, ennél még hátborzongatóbb formában. Nem véletlen, hogy Hitchcock három legjobb és leghíresebb filmjében is a leskelődés az egyik központi téma: a rendező előszeretettel kukucskált kedvenc szőke színésznői után az öltözőjük falába fúrt lyukakon keresztül.

Hitchcock a Hátsó ablakban azt vizsgálja, hogy miből fakad az emberek egymás iránti szinte kényszeres kíváncsisága, mindezt egy olyan korban, amikor még nem létezett az internet, nem voltak okostelefonok, számítógépek és még a televíziózás is egészen máshogy nézett ki.

Először úgy tűnhet, mintha Jeff csak unaloműzőként figyelné a szomszédok életét, aztán a későbbiekben egészen rákap ennek az ízére, és inkább nézi a középkorú magányos nő életét, mint hogy csinos és szerelmes barátnőjével foglalkozzon. Mi ennek az oka? Persze lehet azt válaszolni rá, hogy nem érdekli a barátnője eléggé, azonban nem ez a helyzet. A dolog nyitja, hogy az igazi izgalmat akkor éli át az ember, amikor olyan valakit figyel, aki erről nem tud. Így az adott ember teljesen természetesen viselkedik, nem próbál meg mindenféle elvárásoknak megfelelni, hanem csakis önmagát adja. Persze hipokrata módon megszólhatjuk Jeffet a kissé perverz viselkedése miatt, azonban mégis végignézzük a filmet, ami lényegében nem egyéb, mint az ő leskelődése, amivel együtt a néző is „bűnrészessé” válik ebben a tevékenységében.Sőt, lényegében minden film megtekintése egy nagy adag kukucskálásnak számít, amiben mások életét, kisebb-nagyobb drámáit és reakciókat láthatjuk különböző élethelyzetekben. És hát nem sok ember van ezen a világon, aki ne szeretné az ilyen-olyan filmeket. Ha valaki ezek után is elítéli Jeffet, akkor nemcsak hipokrata, de a saját tetteit is elítéli, anélkül, hogy ezzel tisztában lenne. Jeff és a Vertigo Scottiejának viselkedését (mindkettőt James Stewart játssza) és leskelődését sokan összehasonlították már. A legnagyobb különbség, hogy Scottie a Vertigoban szerelmes lesz egy nőbe, akit nem ismer személyesen, akivel soha nem beszélt, csak megfigyeli, leskelődik utána és követi. Ezzel ellentétben a Hátsó ablakban Jeff a munkájába, a fényképezésbe szerelmes, ami lényegében egyet jelent a megfigyeléssel. Mindkét filmben Hitchcock meghívja a nézőt, hogy csatlakozzon hozzá a leselkedésben, és mi örömmel megtesszük ezt.

A film forgatókönyvét író John Michael Hayest is Oscarra jelölték ezért a munkájáért, ami Cornell Woolrich It Had to Be Murder c. novelláján alapul. A forgatókönyv és a történet alapvetően egyszerű felépítésű, amely szellemes és éles párbeszédeket tartalmaz.

A filmben alapvetően három fajta szituáció fordul elő. Az egyikben azt látjuk, hogy Jeff nézelődik, leskelődik, ekkor párbeszédek nincsenek, csak a külső környezet hangjai szűrődnek be, esetleg a film zenéje szól. A második típusúban azt látjuk, amit Jeff is lát, ekkor a környezeti hangokon pl. esőn vagy rádión kívül hallhatjuk a megfigyelt emberek közötti párbeszédeket, zsivajukat is. A harmadik fajta jelenetek pedig Jeff lakásában játszódnak, amelyekben tanúi lehetünk tolószékhez kötött életének napi eseményeinek, az ápolónő és Lisa látogatásainak, valamint a későbbiekben a nyomozóé is, illetve a velük való beszélgetéseinek, amelyekből jobban megismerhetjük a legfontosabb karaktereket, de legfőképpen Jeffet. A film struktúrája annyira egyszerű, hogy Hitchcock még egy viccet is megengedett magának ezzel kapcsolatban: James Stewart egyik jelenetét – amelyekben Jeff nézelődik - kétszer is felhasználja a filmben.A Hátsó ablak első félórája tulajdonképpen inkább egy klasszikus romantikus dráma/komédia, amiben megismerjük a főbb szereplőket, és Jeff magánéletét, amiből kiderül, hogy nem akar elegáns barátnője mellett elköteleződni. Majd ezután következik az az éjszaka, ami Jeff gyanúját felkelti, és ami után az addig csak mindenfelé, mindenki után leskelődő Jeff célirányosabban végzi a megfigyeléseit. Ezáltal kicsit veszít a perverz jellegéből, hiszen most már egy úgymond jó ügy érdekében leskelődik: ki akar deríteni egy bűntényt. De vajon tényleg történt-e bűntény, vagy csak Jeff akarja megrögzött leskelődését jó fényben feltüntetni?

A film feszültségét az adja, hogy egészen a végéig nem tudjuk, hogy Thorwald tényleg elkövette-e a gyilkosságot vagy mindez csak az unatkozó Jeff agyszüleménye. Aznap éjjel, amikor Thorwald többször is elhagyja a lakását egy bőrönddel a kezében, Jeff egyszer elalszik és nem látja, hogy utoljára egy nővel távozott. A feszültség tovább fokozódik, amikor az addig külső szemlélőként, mintegy a néző szemeként tevékenykedő és figyelő Jeffet kezdi a történet utolérni, ami miatt a tolószékhez kötött férfi ugyanolyan kiszolgáltatottá válik, mint előtte a kíváncsiságának áldozatai, az általa megfigyelt emberek. Jeff sem tud elmenekülni a szituációból, mint ahogy az emberek sem tudtak a leskelődése elől. A különbség annyi, hogy Jeff ekkor már átérzi kiszolgáltatott helyzetét, ami félelemmel tölti el, ellentétben gyanútlan, megfigyelt áldozataival. Ez Hitchcock egyik legistenítettebb jelenete: amikor a szabadságában korlátozott főszereplője felé közeledik a veszély. Nemcsak mozgásában, de reakcióiban is korlátozott, csak a keze ügyében kerülő tárgyakkal védekezhet. Ez pedig nem más, mint a saját „bűncselekményének” eszköze, a fényképezőpép, illetve annak tartozéka, a vaku.A rejtély és a leskelődés mellett a film sokat foglalkozik Jeff és Lisa kapcsolatával. Jeff távolságtartásáról rögtön látszik, hogy valamilyen félelemből fakad, és nem abból, hogy ne tetszene neki a nő. Jeff azzal indokolja, hogy nem illenek össze, és nem szeretné a nő felületesnek gondolt életét élni, ugyanakkor a nőtől is nagyon távol áll Jeff kalandos és kényelmetlen élete. Bár ebben sok igazság van, a valódi ok azonban leginkább Jeffnek az a félelme, hogy nem érhet fel, és nem lesz elég jó a tökéletes Lisanak, és amely gondolatot férfiúi hiúsága nehezen visel el. „Túl tökéletes, túl tehetséges, túl gyönyörű, túl kifinomult, túlságosan minden, csak nem az, amit én akarok.”

A film során megismert szomszédok - azon kívül, hogy ők Jeff kíváncsiságának tárgyai -, azt is szimbolizálják, hogy Jeffnek és Lisanak milyen jövője lehet egymással vagy egymás nélkül. Lehetnek ők a későbbiekben Thorwaldék, ahol a nő boldogtalanná teszi a férjet, és még az is felmerülhet, hogy egyik megöli a másikat. De lehetnek a frissen házasodott fiatal pár, akik állandóan szeretkeznek, ugyanakkor mást nem igazán tudnak kezdeni az életükkel. Vagy ha szakítanak, akkor Lisa is élheti Miss Torso, a szexis szőke nő életét, akit állandóan férfiak látogatnak, vagy lehet Miss Lonelyhearts, a depressziós középkorú nő, aki, hogy magányosságát csökkentse mindig két személyre terít meg a vacsorájához. De Jeffből is válhat olyan, mint a magányos dalszerző, aki valószínűleg túl van már egy rossz házasságon, és manapság inspirációt csak a főbérlőnőjétől kap havonta egyszer. Ezek a szomszédok, mind érdekes karakterek, azonban sokkal inkább van közük a film romantikus szálához, semmint a rejtély részéhez, ugyanis annak végkifejletét nem befolyásolják. Ugyanakkor ők talán érdekesebbek a filmben, mint a legfőbb kérdés, hogy vajon történt-e gyilkosság. Ennek pedig az az oka, hogy a látszattal ellentétben nem a gyilkosság kérdése a legfontosabb a filmben, ami köré építette Hitchcock a szomszédságot és leskelődést, hanem pont fordítva, a leskelődésre és a szomszédság életének megfigyelésére egy jó kifogás a gyilkossági szál. Hitchcock remekül felépítette ezt az intim játékot, amiben a kiváló kameramunka és a nagyszerű art design is segítette.A Rear Windowt nem csak a Vertigohoz, de a Rope-hoz is szokták hasonlítani. Mindkettő egy szobában játszódik, amiből a főszereplő(k) ki sem teszi a lábát, ugyanakkor a kamera állandóan mozgásban van, mintha egy élő ember lenne, aki éppen azt nézi/mutatja, amit csak kedve van. Ugyanakkor a Ropeban a kamera soha nem megy ki a lakásból, leszámítva a film legelején lévő pár másodpercet, addig a itt szabadon nézelődik kifelé is, és a látszólagos random mozgása ellenére a kameramozgás minden részletében kiszámított, ami gyakran állapodik meg különböző épületeken, hol rázoomolva, hol távolabbról, hasonlóan, ahogy a Ropeban a bútor darabokat láthattuk. Nem véletlenül kapott Robert Burks Oscar-jelölést, aki egyébként 12 Hitchcock film operatőre volt.

A film zenéjét Franz Waxman, a Sunset Boulevard Oscar-díjas zeneszerzője szerezte, itt azonban más zeneszerzők és előadók dalai is szerepelnek. Waxman tulajdonképpen csak a film kezdő és befejező jelenetében hallható Lisa c. zongoradarabot írta, amelyen kívül hallható még Bing Crosby, Nat King Cole és Dean Martin számok, valamint részletek Leonard Bernstein, Richard Rodgers és Friedrich von Flotow műveiből.

A film főszereplője James Stewart, akit Humphrey Bogart után a második legnagyobb amerikai színész legendának tartanak, karrierje elején a ’30-40-es években inkább könnyedebb romantikus komédiákban szerepelt, amelyekben ő volt a szimpatikus amerikai srác. A háború után fokozatosan mutatta meg sötétebbik oldalát, és vállalt összetettebb, hidegebb, cinikusabb karaktereket. Ezt láthattuk a Ropeban is, és ezen szerepek sorát folytatta a Rear Windowban. Az ezelőtt kalandos életet élő mindig aktív Jeff a film kritikus pontjaiban nem tud hatékonyan cselekedni. Persze ennek a tolószékhez kötöttsége is az oka, de az is okozza, hogy Jeff megszokta a passzív megfigyelő szerepét. Nem tudja hatékonyan figyelmeztetni Lisat, amikor a nő beoson Thorwaldék lakásába, és önmagát sem igazán tudja megvédeni, amikor a saját lakásában közelít hozzá a veszély. (Azáltal, hogy Jeff aktívból passzívvá válik, elveszti férfiasságát, amivel sokak szerint Hitchcock a karakter impotenciájára utal, és ez is az oka annak, hogy az elején annyira el akarja taszítani magától Lisat.) A film végére azonban rájön Jeff, hogy Lisa sokkal több annál, mint amit feltételezett róla, és a végén már nem próbálja meg ellökni magától.A kifinomult és előkelő, ugyanakkor kissé felületes divattervező Lisa szerepében a gyönyörű Grace Kellyt láthatjuk, akire nagyon illik ez a szerep. A kicsit elkényeztetett Lisa nagyon elegáns az egész filmben, ugyanakkor néha láthatjuk sérülékenységét és megbántottságát is, amikor Jeff szarkasztikus megjegyzéseit hallja, pedig ő mindent megtesz, hogy a férfit levegye a lábáról. Szinte könyörög Jeffnek, hogy inkább vele foglalkozzon és ne a perverz hobbijával. Lisa látszólag Jeff tökéletes ellentettje, aki a harmadik világban háborúkat és egyéb drámákat fotózó riporterrel ellentétben Manhattan központjában különböző divat showkon érzi otthon magát. Aztán erről az elkényeztetett nőről kiderül, hogy nagyon is energikus és életrevaló, aki ráadásul a kalandokat is élvezi. Ez látható, amikor bemászik a feltételezett gyilkos ablakán, és akkor sem veszti el a fejét, amikor lebukik. Lisa lesz a pár tagjai közül az aktív szereplő, aki megcsinálja azt, amit a helyhez kötött és emiatt passzív Jeff nem tud, aki ezt látván feladja érzelmi ellenállását. Grace Kelly volt Hitchcock kedvenc színésznője (sokak szerint szerelmes volt Grace Kellybe), akinek ez volt a legjobb szerepe a három Hitchcock filmje közül.

A szókimondó ápolót, Stellát a mindig remek Thelma Ritter (All About Eve, Pick up on South Street) játssza, ez alkalommal is ő volt a legjobb. Remek testbeszéddel alakítja az utcai bölcsességekben bővelkedő egyszerű Stellát, aki talán a film legszórakoztatóbb karaktere és színésze is egyben. Minden jelenete kiváló, ahogy próbálja Jeffet meggyőzni arról, hogy sokkal jobb lenne, ha a szomszédok helyett inkább Lisaval foglalkozna, ráadásul egy csomó poént az ő szájából hallunk.

Itt látható Hitchcock cameo feltűnése, a magányos dalszerző lakásában, 0:25:05 percnél:Wendell Corey alakítja Doyle nyomozót, aki egy elég szokványos rendőr karakter. Ő az, aki nem hisz a főszereplőnek, sőt esetleg még a beszámíthatóságát is megkérdőjelezi. Ugyanakkor Corey képes ennél érdekesebbé is tenni ezt az amúgy jól ismert karaktert, mert bár néha egy kicsit arrogánsan, de mégsem erővel, hanem racionálisan próbálja Jeffet meggyőzni arról, hogy nincs igaza, és teóriája nem állja meg a helyét.

A Rear Window Hitchcock - a feszültség építés nagymesterének - legokosabb filmje, amiben újra bebizonyította, hogy korlátozott helyen, kevés szereplővel, vér nélkül is lehet izgalmas, már-már művészi thrillert készíteni, úgy, hogy még csak azt sem tudjuk, hogy történt-e gyilkosság, miközben megértjük és átérezzük a leskelődés iránti vonzalmát is.

Értékelés: 10/10