A sanghaji asszony Orson Welles film noir drámája, krimije, amit ő írt, rendezett és a főszerepet játszotta. Nagyon sok Orson Welles filmhez hasonlóan végül ennek sem sikerült megfelelnie az elvárásoknak és a maga korában a szakma és a kritikusok előtt is megbukott, azonban mint annyiszor már a filmtörténelemben, az utókor ezt is jóval többre értékeli, mint a maga kora. Vita tárgyát képezi, hogy az a tény, hogy a Columbia filmstúdió erőteljesen megvágta és újraszerkesztette a filmet, rontott vagy javított a helyzeten. Mindenesetre A sanghaji asszony után Welles 11 évig nem is készített másik filmet Hollywoodban az 1958-as Touch of Evil-ig.

Az ír tengerész Michael O’Hara (Orson Welles) elvállal egy munkát Arthur Bannister (Everett Sloane) ügyvéd San Franciscoba tartó yachtján, miután megmenti annak feleségét, a szexis Elsa „Rosalie” Bannistert (Rita Hayworth). Útközben felveszik a hajóra George Grisbyt (Glenn Anders), Bannister munkatársát. Michaelnek megtetszik a szexis Rosalie, és úgy tűnik, hogy érzéseik kölcsönösek. Közben Grisby rábeszéli egy furcsa terv végrehajtására, aminek a lényege, hogy Grisby megrendezi a saját halálát, hogy utána eltűnhessen, amiért 5 ezer dollárt ajánl fel. Michaelnek szüksége van a pénzre, hogy megszökhessen Rosalieval, azonban Grisbyt valóban meggyilkolják. Az első számú gyanúsított természetesen Michael, akit Bannister véd a bíróságon, és aki közben tudomást szerez felesége és Michael kapcsolatáról...A shanghaji asszony minden problémája és hibája ellenére egy fantáziadús és bonyolult „ki a gyilkos” film noir krimi, amely a legtöbb Orson Welles filmhez hasonlóan vizuálisan kimagasló minőségű, köszönhetően Charles Lawton Jr. (és jó pár másik operatőr) munkájának, ugyanakkor bonyolult, fordulatokkal teli és akár zavarosnak is nevezhető történetvezetése még a gyakorlottabb mystery film noir nézőket is képes összezavarni. A filmstúdió úgy gondolta, hogy annyira zavaros és hosszú Welles eredeti változata, hogy bele kell nyúlniuk annak érdekében, hogy a film ne legyen totális bukás. Ennek érdekében számos jelenetet újravettek, több, mint egy órát teljesen kivágtak, valamint újraszerkesztették a régi és új felvételeket, ami már-már a film folytonosságát és érthetőségét veszélyezteti, azonban sokak szerint még így is jót tett az eredeti, nagyon hosszú változatnak.

Az Aranypolgárhoz hasonlóan ez a film (legalábbis annak eredeti verziója) Orson Welles szerzői filmje (volt), amit írt, rendezett, főszerepet játszotta, és még a producer feladatát is ellátta, és amely feladatokat a rá jellemző – sokak szerint túlzott – magabiztossággal próbálta megvalósítani. A környezetében lévő munkatársai szerint sokszor látszat magabiztossággal helyettesítette a valódi tudatosságot, amivel azonban rövid távon a legtöbb vele együttműködő embert sikerült levennie a lábáról és meggyőznie arról, hogy tudja, hogy mit csinál. Később azonban sokszor kiderült, hogy valószínűleg fogalma sem volt róla, és a vidám, magabiztos és „hozzáértő zseni” felszíne alatt nagyban támaszkodott találgatásokra, hirtelen impulzusokra, manipulációra és nagyszájúságra. Nagyon sokszor előfordult, hogy még a film befejezte előtt lelépett, és az utómunkálatokban nagyon ritkán vett részt. Később ő mindig a stúdiókat és azok vezetőit hibáztatta azért, ha megbukott a filmje (márpedig legtöbbször ez volt a helyzet), merthogy utólag a stúdió erőteljesen belenyúlt ebbe a filmbe (is). Sokak szerint viszont a stúdiók tűzoltási munkálatokat végeztek az általa otthagyott káoszban. Sajnos nem tudom, hogy milyen volt Orson Welles eredeti verziója, ezért nincs összehasonlítási alapom, mindenesetre a film remek és tömény noiros atmoszférája az újraszerkesztett verzióban is megmaradt, és ez valamelyest feledtetni tudja a forgatókönyv és történetvezetés hibáit.A film forgatókönyve Sherwood King If I Die Before I Wake Up 1938-as regényén alapul, ami látszólag nagyon sok noir sémát tartalmaz, nem csak a feszültség és bűntény miatt, hanem elsősorban karaktereiben. Látható a gyenge, és kezdetben teljes homályban lévő antihős, valamint az őt megbolondító szexis femme fatale, akiről minden férfi álmodik. A csinos nő egy rokkant és idősebb férfi felesége, aki semmit sem sejt kettejük kapcsolatáról. Azonban az alapfelállás után a klasszikus noir karakterek már nem teljesen követik a sémát. A nagyon különböző háttérrel rendelkező fiatal szeretők Mike és Elsa a nő férjének háta mögött próbálnak kifőzni valamit, azonban később más karakterek is belépnek a képbe, akik tovább bonyolítják az ügyet mindenféle rejtett okból és motivációból. Ezek egy részének csak történetvezetés jellegű szerepe van a filmben, amelyeket valószínűleg csak az érthetőség miatt tettek be később. Mindenesetre az eseményeket egy, a szerelmi háromszögön kívüli ember indítja el furcsa öngyilkossági tervével, és a film végére ráébredünk arra, hogy Elsa és a férje kapcsolata más természetű, mint amit kezdetben gondoltunk volna.

Mindezek ellenére a film alapvetően Mike és Elsa közti kapcsolatra fókuszál, ami akár felfogható az őket játszó színészek – Orson Welles és az addigra tőle már elhidegült felesége, Rita Hayworth – valódi kapcsolatának párhuzamaként is. A színésznő külsejét és ezáltal imagejét jelentősen megváltoztatták a film kedvéért. Az addig hosszú loknis barnás-vöröses haját levágták és kiszőkítették, így a romantikussága inkább egyfajta könnyűvérű veszélyességgé változott, ami nagyon jól illett filmbeli femme fatale karakteréhez.A sanghaji asszony nagyjából két szakaszra bontható. Eltelik egy jó 45 perc, mire megismerjük a karaktereket és a köztük lévő kapcsolatokat. A szereplők motivációiról azonban inkább csak elrejtve, sugalmazva szerez, ha szerez a néző tudomást. A második 45 perc az, amikor igazából a történések elkezdődnek, akkor viszont jelentősen felgyorsulnak az események. Welles jól játszadozik a feszültségépítéssel. Apránként felépít valamit, majd amikor a nézők már azt hiszik, hogy tudják milyen csavar következik, akkor előáll valami mással, vagy azzal, amit vártunk, de mégis meglepően.

A filmet Orson Welles karakterének narrálásában hallhatjuk, amit sokszor kritizáltak Welles szörnyen mesterkélt ír akcentusa, valamint annak túlmagyarázó jellege miatt.

A film remek atmoszférájához a fényképezés mellett az érdekes és akkoriban – főleg film noiroknál - szokatlan helyszínek is hozzájárulnak, mint a yacht, az akvárium, a Central Park lovaskocsija, kínai opera, vidám park. A film leghíresebb és legtöbbet emlegetett jelenete, az utolsó is az egyik ilyenhez köthető. Az Őrültek Házában a Tükrök Termében játszódik, ami a díszletnek (is) köszönhetően nagyon szürreális. Az operatőrök Charles Lawton Jr., Rudolph Maté és Joseph Walker voltak, akik itt extra közeli képeket, éles szögeket, hangulatos világítást és nagy látószögű objektívet használtak. A sokat emlegetett utolsó jelenetben a műfaj egy másik jellegzetes kellékét, a tükröket is extrém formában használják. Ez a jelenetet azóta már nem túlzás, de legendás státuszt ért el, amit az amerikai filmtörténelem egyik legjobb jelenetének tartanak. Ezt a státuszt nemcsak látványával és stílusosságával érdemelte ki, de jelentésével is. (Ez látható a poszt végén, azonban csak az nézze meg, aki tudni szeretné a film végét.) A film egészéről elmondható, hogy vizuálisan legalább annyira extrém (sőt), mint Welles későbbi, híresebb filmje a Touch of Evil. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy három, teljesen eltérő stílusú operatőr dolgozott a filmen, ami az extrémitáson kívül némi skizofrén jelleget is ad, és ami miatt a film egyes jeleneteinek hangulata, tónusa nagyon eltérnek egymástól, de valahogy a végére mégis olyan érzésünk lehet, hogy ezek mégiscsak összecsiszolódnak valahogy.A fent említett zárójeleneten kívül az akváriumosról is elég sokat beszélnek. Ez jelenet a torz háttérrel az abnormálisan nagy halakkal elviekben az előtérben ábrázolt kiszolgáltatott Mike és a manipulatív Elsa szerelmi kapcsolatának diszfunkcionalitását tükrözi. (Ugyanakkor ha erre nem jövünk rá, nem olyan baj, elég ha belemerülünk a látványba.)

A film zenéjét Heinz Roemheld szerezte, ami a korszakra jellemzően elég tolakodónak és túl drámainak hat helyenként. 

A shanghaji asszony érdekességeihez tartozik, hogy a filmben látható yacht Orson Welles barátja, Errol Flynn tulajdonában volt, ahol már annyi botrány történt korábban. Bár Flynn nem szerepel a filmben, a yachtot ő vezette. Ráadásul a forgatás során történt egy haláleset, az egyik operatőr asszisztens meghalt az első napon, és Flynn állítólag tengeri szabályoknak megfelelően a vízbe dobva akarta eltemetni. Mindezek mellett Wellest megcsípte egy rovar, aminek következtében feldagadt az arca és a szeme környéke, és Rita Hayworth is megszenvedte az munkálatokat. Végig arcüreg gyulladással küszködött, és nagyon ideges állapotban volt, ami miatt egy hónapra a forgatást is abba kellett hagyni.

A film kettősségéhez hasonlóan a színészi játék is hol nagyszerű, hol gyengébb.A naiv ír tengerész Mike szerepében Orson Wellest láthatjuk, akinek bár szörnyű volt az ír akcentusa, de ez egy nem angol anyanyelvű számára kevésbé rontja el a játékát. Mike, akit New Yorkban kemény fickónak ismernek, a filmben a körülmények, na meg persze egy femme fatale csapdájába esik. Welles meggyőzően alakítja az összezavarodott és kétségbeesett embert, aki próbálja az ügy darabkáit összerakni, miután kezd ráébredni, hogy bolondot csináltak belőle. Karaktere a film első felében klasszikus noir antihős, akit behálóz a végzet asszonya, a második felében pedig próbál ebből és egyéb rossz döntéseinek következményeiből kikeveredni. A sanghaji asszony legkevésbé noiros része az ő karakterének sorsa a film végén.

Rita Hayworth Elsája, egy jéghideg végzet asszonya, aki nem csak a felszínen, de a szíve mélyén is ugyanolyan fagyos. A film nagy részében azt látjuk, ahogy egy méh királynőhöz hasonlóan manipulálja a környezetében lévő férfiakat, és úgy tűnhet, hogy szerelmes lesz Mike-ba, miközben végig férje befolyása alatt áll. A film során nagyon keveset tudunk meg az ő motivációiról és céljairól, ez azonban valószínűleg a forgatókönyv és az újraszerkesztés hibája lehet, mert Rita Hayworth a fényképezés után a film legnagyobb ereje.Arhur Bannister rokkant lábú ügyvédet Everett Sloane játssza, aki kezdetben nem veszi észre felesége Mike iránti vonzalmát, és amire akkor jön rá, amikor a bíróságon védi a fiatalabb férfit. A bírósági jelenet a film gyengébb részeihez tartozik, amiben egy kicsit Sloane is hibás, ugyanis inkább bohócszerűen alakítja karakterét ezekben a jelenetekben, semmit profi ügyvédként. Mr. Bannisterről aztán kiderül, hogy ő az igazi méhkirálynő, már olyan értelemben, hogy ő irányítja az eseményeket, manipulálja az embereket és felesége feletti befolyása még akkor is megmarad, amikor a nőnek megtetszik Mike.

Összességében a film annak ellenére nem lett rossz (és most mindegy, hogy jobb vagy rosszabb az eredetinél), hogy nyilvánvalóan nem ilyen végeredményt képzelt el Orson Welles. A történetnek lehet, hogy nem sok értelme van, ami majd' minden Welles filmnél elmondható  - A sanghaji asszony főleg a karakterek motivációinak bemutatásában nagyon gyenge - , azonban hála a fantáziadús (bár nem egyenletes minőségű) fényképezésnek, díszletnek, atmoszférájának és klasszikussá vált jeleneteinek, mégiscsak egy olyan filmmé vált az idők folyamán, amit számon tart az utókor, és nem tűnt el a süllyesztőben.

Értékelés: 7,5/10