James Stewart műfajok nagyon széles palettáján (western, suspense thriller, családi filmek, drámák, screwball komédiák) kipróbálta magát, és szinte mindegyikben készített mára már klasszikussá vált filmet. Hollywood aranykorának rengeteg neves rendezőjével, színészével dolgozott együtt, többek között Frank Capra-val, Ernst Lubitsch-csal, Alfred Hitchcock-kal, John Forddal, Billy Wilderrel, Anthony Mann-nel stb.
Jimmy Stewart skót és ír felmenőkkel rendelkező presbiteriánus családba született, aki szégyenlős gyerekként repülőgép modellekkel játszott egyedül. A repülés iránti vágy idősebb korára is megmaradt, azonban mégsem vált hivatásos pilótává, miután princetoni egyetemi évei alatt megízlelte a színjátszást. Az egyetem után 1932-ben lépett fel először a Broadway-n, ahol megismerkedett és egy életre szóló barátságot kötött Henry Fondával és Margaret Sullavannel. 1935-ben felfigyelt rá egy hollywoodi ügynök, így az MGM filmstúdióhoz került, ahol kezdetben kisebb szerepeket kapott. Ebben az időszakban nagyon sokat köszönhetett Margaret Sullavannek, aki rengeteget gyakorolt a szégyenlős fiatalemberrel, ami után már felkészültebb és komolyabb színész benyomását keltette. A színésznőhöz állítólag gyengédebb szálak is fűzték, olyannyira, hogy állítólag későbbi felesége is nagyon hasonlított Margarethez.
Mivel Stewart olyan családból származott, amelynek mindkét ága mély katonai gyökerekkel rendelkezett, ezért a 2. vh kitörésekor jelentkezett a Légierőhöz az akkor már 400 repült órával rendelkező színész, abban a reményben, hogy pilótaként éles bevetésekben harcolhat. Kezdetben a hadsereg inkább propaganda feladatokat bízott rá – ő volt az első hollywoodi színész uniformisban - , hiába kérvényezte folyamatosan, hogy éles bevetésekre mehessen, és már majdnem le is tett erről, amikor végül 1943. decemberében német tengeralattjárókat bombázhatott Kiel közelében. A későbbiekben már Bréma sőt Berlin felett is bevetették, és a kezdetben hadnagyi rangban szolgáló Stewartból a háború végére már ezredes lett, akit többször is kitüntettek, végül 1968-ban szerelt le tartalékos dandártábornoki rangban.
A magánéletében fiatalabb korában több ismert kapcsolata is volt ismert színésznőkkel, azonban a 2. vh után megállapodott, amikor 1949-ben elvette Gloria McLean korábbi modellt, akinek két fiát is örökbe fogadta, később pedig született még két közös kislányuk is. Ronald nevű fia tengerészgyalogos hadnagyként 1969-ben 24 éves korában Vietnamban akció közben elesett. Házasságuk a felesége 1994-ben bekövetkező haláláig tartott.
1989-ben megalapította az American Spirit Foundation-t, ami többek között a korábbi vasfüggöny mögötti országokban segítette a demokratikus mozgalmakat. Mindezek mellett élete végéig támogatta az amerikai cserkészmozgalmat.
James Stewart ismert volt jobboldali politikai elkötelezettségéről, egész életében a Republikánus Párt megingathatatlan híve volt, aki aktívan kampányolt Nixonnal és Ronald Reagannek. Támogatta a vietnami háborút is, és meg volt győződve arról, hogy Ronald fia nem feleslegesen áldozta életét a háborúban. Élete legjobb barátjával, a politikailag teljesen máshogy gondolkodó Henry Fondával egyszer vitatkoztak össze politikán 1947-ben, de annyira, hogy ököllel estek egymásnak. Sikerült ugyan barátságukat megújítani, de politikáról soha többet nem beszéltek.
1997-ben szívproblémák miatt kórházba került, majd a jobb lábában trombózis alakult ki, ami pár nappal később embóliát okozott. 89 évesen, június 2-án halt meg családja körében Beverly Hills-i otthonában.
Otto Preminger a film noir műfajának egyik legnevesebb rendezője készítette ezt a 7 Oscarra jelölt bírósági krimi drámát, ami a maga korában még olyan tabunak számító témákkal foglalkozott, mint a nemi erőszak vagy a nők szexualitása. Az első hollywoodi film, amiben kimondták a sperma - és a bugyi - szót (ez a jelenet látható ebben a videóban).
Frederick Manion (Ben Gazzara) katonatisztet letartóztatják gyilkosság vádjával. Ő azt állítja, hogy az áldozat megverte és megerőszakolta feleségét Laura-t (Lee Remick). Bár a nő megerősíti férje sztoriját, a rendőrségi orvos nem találta erőszak nyomát. Maniont Paul Biegler (James Stewart) ügyvéd védi, aki a tanúvallomások során rájön, hogy védence szenvedélyesen féltékeny természetű, és az is kiderül, hogy a feleségét könnyűvérű nőnek ismerik a városban, aki könnyen és gyorsan ismerkedik férfiakkal. Biegler tudja, hogy a vád megpróbálja az esküdtekkel elhitetni azt, hogy Laura a megölt férfi szeretője volt, akit Manion féltékenységében ölt meg, majd ezután ő maga verte meg hűtlen feleségét. Biegler tudja, hogy rosszul áll a szénájuk, ezért megpróbál olyan tanút keresni, aki megmentheti a magát ártatlannak valló védencét, és amivel legyőzheti az ügyészt (George C. Scott)...
A filmnek nagyon sok üzenete van, a legfontosabbak közé tartozik, hogy a nyomozó hatóságok és ügyészség megpróbálja a nemi erőszakot a nő hibájának betudni, összhangban a közvéleménnyel. Először a nő kihívó személyiségét és öltözetét próbálják felhasználni arra, hogy meggyőzzék az esküdteket arról, hogy a nő is akarta a szexet, és valójában nem is volt erőszak (vagy ha az volt, akkor annak a nő kihívó viselkedése az oka). A film remekül játszik és használja ki a nézők szokásos előítéleteit, ami miatt sokáig bizonytalanok vagyunk abban, hogy tényleg hihetünk-e a ledér Laurának illetve a nemi erőszakról szóló sztorijának. A film tabudöntögető témája mellett híres szellemes szövegeiről, dialógusairól, és remek alakításairól is. James Stewart-ot nem véletlenül jelölték immár ötödször és egyben utoljára Oscar-díjra ezért a szerepéért.
A Hátsó ablak Hitchcock legismertebb és legelismertebb filmjei közé tartozik a Psycho és a Vertigo mellett. Ezt a mystery thrillert 4 Oscar-díjra jelölték, és a legjobb filmek listáján jelenleg a 48-ik helyen áll. Hitchcock a gyötrő emberi kíváncsiságot és leskelődést állítja ennek a remekül felépített film középpontjába.
Munkájában kalandokat és kihívásokat kereső és kedvelő L.B. „Jeff” Jeffries (James Stewart) fotóriporter egy baleset következtében pár hétre tolószékbe kényszerül törött lába miatt. Az unatkozó férfi távcsövével és fényképezőgépe teleobjektívjével a szemben lakó szomszédság életét figyeli, és megismeri az emberek kisebb-nagyobb titkait, drámáit. Jeffet csak ketten látogatják rendszeresen, barátnője Lisa (Grace Kelly) és ápolónője, masszőrje, a szókimondó középkorú Stella (Thelma Ritter). Lisa egy felső osztálybeli csinos és kissé elkényeztetett nő, aki szeretne hozzámenni Jeffhez, aki viszont úgy érzi, hogy sem ők, sem pedig az életstílusuk nem illik össze, ezért próbálja kapcsolatukat kicsit lazítani. Egyik éjjel Jeff látja, ahogy az egyik szomszéd Lars Thorwald (Raymond Burr), aki beteg ágyhoz kötött feleségével él együtt, többször elhagyja lakását egy bőrönddel a kezében, majd visszatér egy újabb fordulóra. Mivel másnap nem látja a Thorwald feleségét, ezért arra kezd gyanakodni, hogy a férfi megölte a nőt. A gondolat annyira befészkeli magát a fejébe, hogy felhívja nyomozó ismerősét Doyle hadnagyot (Wendell Corey), aki azonban nem hisz Jeffnek. Stella és Lisa kezdeti szkepticizmusa egy idő után eltűnik, és elhatározzák, hogy kiderítik maguk, hogy mi is történt. Ennek érdekében Lisa még a férfi lakásába is bemászik, aki azonban épp akkor jön haza...
A Rear Window Hitchcock legokosabb filmje, amiben újra bebizonyította, hogy korlátozott helyen, kevés szereplővel, vér nélkül is lehet érdekes, már-már művészi thrillert készíteni, úgy, hogy még csak azt sem tudjuk, hogy történt-e gyilkosság, miközben megértjük és átérezzük a leskelődés iránti vonzalmát is.
Ez a Frank Capra rendezte és 5 Oscar-díjra jelölt karácsonyi fantasy comedy dráma, amely 2007-ben az AFI listáján a 20-ik legjobb helyen szerepel és mindemellett a leginspirálóbb amerikai filmként tartanak számon, amelyet Frank Capra rendező és a főszereplő James Stewart is kedvenc filmjének nevezett. Az élet csodaszép messze kiemelkedik a szívmelengető és pozitív üzenetet küldő karácsonyi vagy más spirituális és inspiráló filmek sorából.
Karácsony estéjén egy Clarence nevű angyal (Henry Travers) Bedford Fallsba érkezik, hogy meggyőzze a kétségbeesett George Baileyt (James Stewart) arról, hogy ne kövessen el öngyilkosságot. George, aki életét mindig a családjának és kisvárosának közösségének szentelte, az apjától örökölt pénzkölcsönzőt üzemeltet. Ellenáll a pénzéhes bankár Mr. Potter (Lionel Barrymore) vételi ajánlatainak városa érdekében, ugyanis az ő kölcsöneinek ésszerű kamatai mellett mindenkinek lehetősége van házat építeni. Amikor nagybátyja Billy (Thomas Mitchell) elveszít 8 ezer dollárt, amit Mr. Potter megtalál és ellop. Mivel ez George cégének csődbejutását eredményezné, az öngyilkosság mellett dönt, mert azt gondolja, hogy holtan sokkal hasznosabb családja számára, mint élve. Ekkor Clarence megmutatja neki, hogy milyen lett volna az élet a kisvárosban, ha George soha nem élt volna, aki ekkor érti meg, hogy milyen fontos minden ember, így a saját élete is. Nélküle Mr. Potter teljesen kizsigerezte volna a városkát és annak lakóit, és George szerettei is halottak, vagy reménytelenek és boldogtalanok lennének.
A film már 70 éve képes a nézők számtalan generációjának szívét meghódítani, aminek a titka az, hogy nagyon hatékonyan képes az egyén fontosságát bemutatni, amiben a lelke mélyén mindenki nagyon szeretne hinni. A film szerint még a legjelentéktelenebbnek tűnő ember élete is hatással van a világ menetére, és képest azt pozitívan befolyásolni, megváltoztatni. A film másik fontos üzenete, hogy a az emberségnek semmi köze nincs a hírnévhez vagy a gazdagsághoz, hanem csakis ahhoz, ahogy a mindennapi életünket éljük.
A Vertigo Hitchcock 2 Oscarra jelölt pszichológiai thrillere az idő múlásával egyre nagyobb elismerést kapott, amit az is jelez, hogy az AFI legjobb filmek listáján 1998-ban még „csak” a 61-ik, ugyanakkor 2007-ben már a 9-ik helyén állt, miközben a legjobb valaha elkészült mystery filmként tartják számon. A történet bonyolult pszichológiai játék egy olyan férfiról, aki beleszeret egy nem létező nőbe, majd a rá hasonlító valóságos nőn éli ki megszállottságát és szenvedélyét, miközben próbálja a múltat újrateremteni.
Ex-nyomozó John "Scottie" Fergusont (James Stewart) régi iskolatársa Gavin Elster (Tom Helmore) felkéri, hogy kövesse feleségét Madeleinet (Kim Novak), mert a nő egyre zavartabban és furcsábban viselkedik, és egy sok évvel ezelőtt meghalt nő reinkarnációjának gondolja magát. Scottienak tériszonya miatt kellett a rendőrség kötelékéből kilépnie, ami betegség miatt cselekvőképtelenné válik nagy magasságban. A férfi követi Madeleinet mindenhova, egyszer az életét is megmenti, amikor a nő öngyilkosságot akar elkövetni. Scottie beleszeret a rejtélyes és kissé elvarázsolt nőbe. Egyik találkozásuk folyamán egy régi templom tornyába megy a nő, ahova Scottie a betegsége miatt nem tudja követni, emiatt azt sem tudja megakadályozni, hogy Madeleine kivesse magát a toronyból. A férfit nagyon megviseli a nő halála, és hónapokig depressziós lesz. Később találkozik Judy Bartonnal, aki Madeleine kiköpött mása. Scottie vele is randizgatni kezd, és mániákusan a meghalt szerelme képére szeretné formálni, aminek érdekében Madeleine stílusában kezdi Judyt öltöztetni, és még arra is megkéri a nőt, hogy a frizuráját is ugyanolyanra csináltassa meg, mint amilyen Madeleineé volt, hogy minél jobban hasonlítson meghalt szerelmére...
Ebben a filmben sem – ahogy ezt már megszokhattuk a rendezőtől – a gyilkosság és a rejtély felgöngyölítése, kiderítése a legfontosabb elem, hanem a főszereplő karakter pszichológiája, motivációi, érzelmei és tettei mozgatórugói, amelyeket Hitchcock látványos és kifejező képekben mutat be. Vertigo az emberi pszichéről, szerelemről, halálról, a nemek közötti kapcsolatról és általános emberi érzelmekről, félelemről, bűntudatról, vágyról szól, ami mellett azt is vizsgálja, hogy a múlt mekkora hatással van az emberek jelenére Scottie karakterén keresztül, aki szenvedélyesen vonzódik a múlthoz, annyira, hogy azt megpróbálja újrateremteni.
A legfontosabb kategóriákban jelölték 6 Oscar-díjra, amiből kettőt meg is nyert ez a screwball jellegű romantikus komédia. A Philadelphiai történet 2007-ben a 44. helyen állt a legjobb amerikai filmek listáján és 15. volt a legjobb vígjátékok között. A filmnek sikerült megőriznie megjelenésekor aratott hatalmas szakmai és közönségsiker, amiben nagyon nagy érdeme van a kor legnagyobb sztárjaiból álló kiváló színészcsapatának, Katharine Hepburnnek, Cary Grantnek és James Stewartnak. A történet főszereplője egy második házasságára készülő felsőosztálybeli nő, aki körül hirtelen feltűnik két másik vőlegényjelölt is.
A gazdag és előkelő családból származó Tracy Lord (Katharine Hepburn) éppen második házasságára készül az újgazdag George Kittredge-dzsel (John Howard), miután elvált első férjétől, a sármos, de kissé léhűtő Dexter Haventől (Cary Grant) a férfi alkoholizmusa miatt. A Spy magazin kiadója, Sidney Kidd megkéri Dextert, hogy vigye magával a gazdagokat gyűlölő riporterét, Mike Connort (James Stewart) és a fényképészét, Liz Imbriet (Ruth Hussey), hogy tudósíthassanak az bulvárlap számára annyira fontos esküvőről. Miután Tracy megtudja, hogy Kidd célozgatott Dexternek Tracy apjának, Seth Lord (John Halliday) titkolt kapcsolatára egy táncosnővel, vonakodva ugyan, de beleegyezik a riporterek jelenlétébe a család jó hírnevének megőrzése érdekében. Tracy legnagyobb bosszúságára anyja és húga nagyon megörülnek a megjelenő Dexternek, miközben neki megtetszik a fanyar dumával rendelkező újságíró, Mike. Ahogy közeledik az esküvő, Tracy hirtelen három férfi között találja magát, és nem igazán tud dönteni az ex-férj, a vőlegény és a riporter között…
A film mindhárom főszereplője remek és mind a hárman valahol azt csinálják, amitől híresek lettek: Tracy egy sznob és igényes, "szegény" gazdag lány, akit Katharine Hepburnek sikerül ellenállhatatlanná tennie, Dexter egy playboy, aki éppen most gyógyulgat az alkoholizmusából és aki mostanra értette meg, hogy mit is vesztett el, akit Cary Grant a sármjával egy kellemes figurára vett. Mike, aki a savanykás szavaival megfelelő ellensúlyt tud adni Tracy szurkálódásaival szemben, ugyanakkor az előző két szereplővel ellentétben ő inkább a jó szívű átlag ember, akinek a karakterében James Stewartot a háború előtti legtöbb filmjében láthatjuk.
Két Oscar-díjra jelölték ezt a felnőtteknek szóló fantasy comedy családi filmet, ami alatt a néző nem tehet egyebet, mint folyamatosan mosolyog az orra alatt. A mosoly egy részt a film abszurd témájának és szituációinak, másrészről pedig a remek színészi játéknak szól, amiben James Stewart egy olyan kissé bolond, ugyanakkor imádnivaló férfit játszik, akinek legjobb barátja Harvey, a 180 cm magas beszélő nyúl.
Elwood P. Dowd (James Stewart) egy nagyon jó természetű, gazdag családból származó férfi, akinek excentrikus viselkedéséből a családjának kezd elege lenni. Elwood legjobb barátja ugyanis Harvey az ember nagyságú beszélő nyúl, akit csak Elwood lát, és akivel állandóan együtt lóg és beszélget. Elwood nővére Veta Louise Simmons (Josephine Hull) és annak lánya Myrtle Mae (Victoria Horne) a férfi furcsa és társaságban zavarba ejtő viselkedését okolják azért, hogy Myrtlenek nem akadt még kérője, akinek pedig az a legfontosabb célja, hogy férjhez menjen. Veta elhatározza, hogy Elwoodot beadja egy pszichiátriára, ami után aztán számos félreértés és fura dolog történik. Először Veta, aztán a pszichiátria dolgozói is azt kezdik gondolni, hogy Harvey tényleg igazi és létezik...
Elwood igazából csak egy egyszerű és boldog életre vágyik, bárokba jár barátjával Harveyval, idegenekkel barátkozik, és mindenáron el akarja kerülni, hogy szembesüljön a valósággal. Kezdetben totál holdkórosnak gondoljuk ezért, aztán a film végén már rájövünk, hogy vágya nem is annyira extrém, és jó néhány „normális” emberről kiderül, hogy valójában bolondabbak Elwoodnál. James Stewart egyik legjobb alakítása látható ebben a filmben.
A kötél nem egy szívet melengető darab, egyszerűsége ellenére szerintem a leghidegebben kegyetlen és leghátborzongatóbb Hitchcock pszichológiai thriller filmjei közül. A film technikai jellegű kísérletéről is elhíresült, ami abból állt, hogy Hitchcock a lehető leghosszabb felvételekkel csinálta meg a filmet, ami csak az akkori technikával lehetséges volt. A rendező megpróbálta mindenáron eltakarni a filmcsere miatt szükséges vágásokat azáltal, hogy olyan helyekre irányította a kamerát, ahol mindez könnyebben eltakarható, így az egész film egy jelenetnek tűnik. A Rope több, akkoriban tabunak számító területet is érintett, mint az intellektuálisan felsőbbrendű ember vagy a homoszexualitás.
Brandon Shaw (John Dall) és Phillip Morgan (Farley Granger) két tanult és kifinomult fiatal, akik együtt élnek egy new yorki lakásban, elhatározzák, hogy megölik egyik egyetemista társukat David Kentleyt a gyilkosság izgalma miatt. Ők a gyilkosságot egy intellektuális és művészi tettnek gondolják, amit Nietzsche felsőbbrendű emberének filozófiája és De Quincey Gyilkosság művészetének koncepciója inspirált. A gyilkosság után a holttestet egy ládába teszik a lakásban, amit előkészítenek az esti partira. Az összejövetelt Brandon David apjának Mr. Kentley (Sir Cedric Hardwicke) tiszteletére rendezi. A partira meghívák még David nagynénjét Mrs.Atwatert (Constance Collier), David barátnőjét Janet Walkert (Joan Chandler) és a lány Davidet megelőző szerelmét Kenneth Lawrencet (Douglas Dick). A partira hivatalos még Rupert Cadell (James Stewart), aki a fiúk tanára volt korábban, és aki egyben filozófiai példaképük is. A partin különböző párbeszédekből kiderül a fiúk és Rupert ideológiája is, ami szerint az - intellektuálisan - felsőbbrendű ember kiváltságai közé tartozik az alsóbbrendűek megölése. Azonban a két gyilkos fura viselkedése feltűnik a részletekre nagyon figyelő Rupertnek, aki a végén rájön, hogy a fiúk szó szerint vették tanításait...
Ebben a filmben tulajdonképpen nincs rejtély, hiszen az a gyilkossággal kezdődik, aminek szemtanúi is vagyunk. A feszültséget arra építi Hitchcock, hogy a néző végig azt várja, hogy a mikor fedezi valaki fel a ládába rejtett holttestet, ami folyamatosan a szemünk előtt van. A feszültség megteremtéséhez nagyban hozzájárul az is, hogy soha nem hagyjuk el a lakást, ami ad egyfajta klausztrofóbiás érzést, valamint a remekül megírt forgatókönyv, amiben elképesztően éles, szellemes - és sokszor ugyancsak hátborzongató - párbeszédeket hallhatunk.
Ez az 1962-es fekete-fehér western film egyike John Ford rendező és John Wayne színész 11 közös filmjének, amelyekkel meghatározták a hollywoodi western műfaját. Hozzájuk csatlakozott ebben a filmben James Stewart, ami az amerikai nyugat történelmének fordulópontján játszódik, amikor a törvény és írásbeliség elterjedt az addig az erősebb jogán működő vadnyugaton. Mindemellett a film bemutatja azt is, hogyan születtek a vadnyugati legendák.
Ransom „Ranse” Stoddard szenátor (James Stewart) és felesége Hallie (Vera Miles) egy kisvárosba, Shinbone-ba érkeznek, hogy részt vegyenek egy helyi farmer, Tom Doniphon (John Wayne) temetésén. Az egyik riporter megkérdezi Ranset, hogy mi az oka annak, hogy szenátor létére vállalta a hosszú utazást azért, hogy részt vegyen egy helyi farmer temetésén. Ekkor a szenátor visszapillantásában bontakozik ki a film története, ami a temetés előtt 25 évvel kezdődött. Stoddard ekkor fiatal és idealista jogászként érkezett Shinbone-ba, azonban Liberty Valance (Lee Marvin) nevű bűnöző összeveri. Túléli a támadást, és leendő felesége Hallie ápolja. A nő nem hagyja hidegen Tom Doniphont sem, az egyetlen embert a városban, aki kész szembeszállni Liberty Valanceval. Ranse írni és olvasni tanítja a városlakókat, és közben próbálja megtalálni a lehetőséget, hogy Liberty Valance-t bíróság elé állítsa...
A film történetének nagy része flashbackben bontakozik ki, aminek három ember áll a középpontjában: Ranse, Doniphon és Liberty Valance. Az az érdekes helyzet áll fenn, hogy Ranse és Doniphon is alapvetően pozitív karakter, akik azonban szemben állnak egymással egy nő miatt, akibe mindketten szerelmesek. Ez a szembenállás azonban szimbolikus jellegű is. Míg a frissen végzett jogász Ranse képviseli az új szellemiséget, addig Doniphon minden pozitív tulajdonsága ellenére a klasszikus, de eltűnőben lévő vadnyugat csendes és erős hőseit. Liberty Valance pedig a mindazt jelképezi, aminek el kell tűnnie: a törvénytelenséget, a vadságot, a tanulatlanságot.
Ernst Lubitsch rendezte ezt a karácsonykor játszódó romantikus komédiát, aminek forgatókönyve az 1937-es László Miklós által írt Illatszertár c. színdarabon alapul. A forgatókönyvben nem változtatták meg a történet helyszínét és karaktereinek nemzetiségét, így abban a különlegességben lesz részünk, hogy a legamerikaiabbnak tartott színész, James Stewart magyarként egy budapesti boltban dolgozik. Ez a film szolgált az 1998-as You've Got a Mail c. Tom Hanks film alapjául.
A nőtlen Králik Alfréd (James Stewart) Matuschek Hugó (Frank Morgan) boltjában dolgozik, és az üzlet legtapasztaltabb eladójának számít. Matuschek felveszi Novák Klárát (Margaret Sullivan) eladónak, azonban Králikkal nem igazán jönnek ki egymással. Ezalatt megtudjuk azt is, hogy a magányos Králik újsághirdetés útján egy számára még ismeretlen nővel levelezik, akit el akar venni feleségül, mert úgy érzi, hogy levelezőpartnerében megtalálta a lelki társát. Matuschek, aki addig szinte a fiaként tekintett Králikra, kirúgja egy félreértés miatt, miközben a fiatalember arra is rájön közben, hogy titokzatos levelező partnere nem más, mint Novák Klára. Kilétét azonban még nem akarja felfedni a lány előtt, aki szintén teljesen bele van esve ismeretlen levelező partnerébe, így egy csepp figyelmet sem szentel Alfrédnak...
A levelezéssel való ismerkedésnek mindig meg volt/van az az előnye, hogy mindenki maga dönti el mennyit és mit mutat meg a levelező partnerének. Persze az ember hajlamos a szebbik oldalát bemutatni ilyenkor és a csúnyábbikat homályban hagyni. A film két főszereplő Alfréd és Klára is ezt teszi, ugyanakkor ők ismerik a másik rosszabbik oldalát is anélkül, hogy tudnának róla, hiszen nap, mint nap együtt dolgoznak, ahol mindketten bemutatják az önzőbbik felüket is. A film iróniája, hogy minél jobban utálják egymást, annál szerelmesebbek a rejtélyes levelezőpartnerükbe...
Bár ez a politikai drama comedy a 11 Oscar-jelöléséből csak egyet tudott megnyerni, mégis az egyik legnagyobb klasszikusként tartják számon. 2007-ben az AFI legjobb filmjeinek listáján a 26. helyen állt, míg Jefferson Smith, a film főszereplője pedig minden idők 11. legjobb hős karaktere, ami rögtön nagy sztárrá James Stewartot. A Becsületből elégtelen megmutatja azt, hogy egy ember is hatást tud gyakorolni a politikai életre és képes változásokat előidézni. Annak ellenére, hogy a film már 76 éves, valójában nem sokat veszített az aktualitásából, hiszen a politikai korrupció a mai napig mérgezi a társadalmakat a világ minden pontján.
A véletlennek, na és persze politikai játszmáknak köszönhetően a naiv és idealisztikus Jefferson Smith-t (James Stewart), a cserkészcsapat vezetőjét jelölik szenátornak a politikai hatalmat a markukban tartó erők, abban a hitben, hogy a tapasztalatlan Smith-t könnyedén fel tudják majd a saját érdekükben használni. Smitht halott édesapja barátja, a tapasztalt - és korrupt – Joseph Paine (Claude Raines) szenátor veszi a szárnyai alá. Egy idő után Smith azonban rájön, hogy Paine és Jim Taylor (Edward Arnold) politikai machinátorral mindenféle piszkos játszmákban vesznek részt, amelyek közül az egyik veszélyezteti Smith projectjét, a megépítendő cserkésztábor létrejöttét. Taylor először megpróbálja korrumpálni Smitht, amikor ez nem működik, akkor elhatározza, hogy egy hatalmas botránnyal teszi tönkre Smith politikai karrierjét...
Mr. Smith társadalmilag ártatlan és naiv, politikailag tapasztalatlan ember, akinek hazafias érzései sem a napi politikai helyzetekből fakadnak, hanem valahonnan nagyon mélyről. Tágra nyílt szemekkel, lelkesen és naivan érkezik Washingtonba, ahol aztán egymás után kapja a leckéket a politika valódi természetéről. A filmben számos remek jelenet látható, többek között a hosszú beszéde.
Részlet a Harvey c. filmjéből, Elwood (és barátját, Harveyt) beviszik a pszichiátriára:
