A hadsereg után a Broadwyn kezdett dolgozni, ahol szinte rögtön felkeltette egy hollywoodi ügynök figyelmét, aminek eredményeképpen 1946-ban megkapta első filmszerepét, egy mára már klasszikussá vált noirban, a The Killers-ben. Lancaster olyannyira meggyőző volt a fizikailag erős, de érzelmileg gyenge antihős karakterben, hogy a The Killerst 8 másik noir követte sorban egymás után, így a '40-es évek számára teljes egészében erről a műfajáról szólt. Ezekben a filmekben nagyon gyakran játszott együtt Kirk Douglas-szel, Hollywood aranykorának utolsó mohikánjával, akivel azonban ennek ellenére nem voltak barátoknak nevezhetők, nem igazán jöttek ki jól egymással.
Burt Lancaster azok közé a hollywoodi sztárok közé tartozott, akik nagyon elszántan védték magánéletüket a sajtó nyilvánossága elől, így nagyobb botrány vagy közismert pletyka nem fűződik a nevéhez. Háromszor volt nős, June Ernst 1935-1946, Norma Anderson 1946-1969 és Susan Martin 1990-1994. Mind az öt gyereke (Bill, James, Susan, Joanna és Sighle) a második házasságából, Norma Andersontól született. Lancaster a későbbiekben azt nyilatkozta, hogy házasságai mellett kapcsolata volt Deborah Kerr színésznővel a Most és mindörökké forgatása alatt és Joan Blondell színésznő is állítólag a hódításai közé tartozott.
Az alábbi képen öt gyermekével látható:
Színészkarrierje 1990-ben ért véget, amikor egy agyvérzés eredményeképpen részben lebénult, és a beszédje is nehézkessé vált. 1994-ben, 80 évesen halt meg los angeles-i otthonában egy szívinfarktus következtében.
Pályafutása során számos, a megjelenésekor magasra értékelt film idővel kissé elöregedett, amelyeket ki is hagytam ebből a listából, ide tartoznak legfőképpen a '60-as években készült filmjei, mint például Elmer Gantry 1960, amiért élete egyetlen Oscarját nyerte, Az alcatrazi ember 1962, vagy éppen A párduc 1963. 
A média hatalmáról és a hatalommal való visszaélésről szól ez az 1957-es noir dráma. A film fő karakterét J. J. Hunsecker-t, a befolyásos főszerkesztőt Walter Winchell amerikai (pletyka) újságíró és rádiókommentátorról mintázták, aki a média hatalmának segítségével tönkretette személyes vagy politikai ellenfelei életet, amiben a legfőbb fegyvere a politikai és/vagy szexuális lejáratás volt. Habár manapság a filmet a valaha készült egyik legjobb filmnek tartják, bemutatásakor a kritikai siker ellenére a közönség soraiban megbukott, aminek a legfőbb oka Tony Curtis és Burt Lancester rajongók fanyalgása volt, akik a kedvenceiket nem a megszokott szerepeikben látták viszont.
J.J.Hunsecker (Burt Lancester) egy zsarnoki és kegyetlen rovatvezető a New York Globe-nál, aki kezében olyan hatalom összpontosul, aminek segítségével bárkit tönkretehet. Sidney Falco (Tony Curtis) kétségbeesett és ambiciózus újságíró mindenáron Hunsecker kedvében akar járni, és mindent megtenne azért, hogy megszerezze a nagy hatalmú főszerkesztő figyelmét és elismerését. Hunsecker azonban nem vesz tudomást róla, mivel Falco nem teljesítette azt a kívánságát, hogy válassza szét a húgát, Susan Hunseckert (Susan Harrison) annak nem kívánatos zenész udvarlójától, Steve Dallastól (Martin Milner). Falco attól való félelmében, hogy karrierje véget ér, kieszel egy tervet és még egyszer megpróbálkozik a dologgal. Terve működik, Susan szakít barátjával, de Hunseckernek - aki mintha nem csak testvéri szeretetből szeretné húgát - ez már nem elegendő, teljesen tönkre akarja tenni Dallast. Megbízza Falcot, hogy csempésszen drogot a zsebébe, majd a zenészre uszít egy keménykedő zsarut. Falco, bár először ebben nem akar részt venni, végül mégis megcsinálja, mert Hunsecker azt ígéri neki, hogy átveheti a főszerkesztői pozíciót, amíg ő elutazik...
A siker édes illata egy nagyon sötét és pesszimista film, ritkán látható amerikai filmben ennyire sok és ennyire romlott jellem, ami tulajdonképpen a domináns Hunsecker és talpnyalója, Falco szimbiózisos kapcsolata körül forog, akik egymást éltetik, ugyanis nincs domináns kiskirály feltörekvő talpnyaló nélkül, és fordítva. Ők nagyon hasonlóak: híján vannak minden morálnak.
A 4 Oscar-díjra (rendező, forgatókönyv, zene, vágás) jelölt film arról is nevezetes, hogy ez volt Burt Lancaster filmdebütálása, és ekkor figyeltek fel Ava Gardnerre is. A gyilkosokat nevezik a film noirok Aranypolgárának is, egyrészről mert a két film szerkezete nagy hasonlóságot mutat - a főszereplőt csak a halála után ismerjük meg igazából mások visszaemlékezései alapján -, másrészről mert a The Killers műfajának egy meghatározó és stílusos darabja, amely sikeresen egyesíti a lenyűgöző noir fényképezést az izgalmas thriller történettel. A film a "kísért a múlt" típusú film noirok közé tartozik, amelyek lényege, hogy a főszereplő nem menekülhet sötét múltja elöl, hiába próbál új életet kezdeni.
Egy kisvárosba két bérgyilkos érkezik azzal a szándékkal, hogy megölje Ole "Swede" Andresont (Burt Lancaster). A két gyilkos a helyi étteremben érdeklődik utána, ahonnan az egyik bent tartózkodó vendégnek sikerül megszöknie és értesítenie Swede-et (akit a kisvárosban Pete Lundnak ismernek), azonban a férfi nem menekül el, hanem fáradtan és lemondóan a lakásában marad, pedig tudja, hogy mi lesz ennek a vége. A bérgyilkosok meg is találják és lelövik. A gyilkosság után a városba érkezik Jim Reardon (Edmond O'Brien) biztosítási nyomozó attól a cégtől, ahol Swedenek volt egy kisebb életbiztosítása. Annak érdekében, hogy a biztosítási ügyet lezárja, megkeresi és beszél azokkal az emberekkel, akik ismerték a megölt férfit. Ezen beszélgetések során flashbackekben ismerjük meg Swede történetét. A férfi egy ex-bokszoló volt, akinek megölése összefügg egy Kitty Collins (Ava Gardner) nevű nővel, akibe Swede szerelmes volt, és akiért bármit megtett volna. A nőnek és a férfinek alvilági kapcsolatai voltak, és Reardonnak sikerül kiderítenie, hogy közük volt egy hat évvel ezelőtti megoldatlan rablási ügyhöz. A nyomozó elhatározza, hogy kideríti hol van az elrabolt pénz, és lehetőség szerint elkapja a gyilkosokat is. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, meg kell találnia Kittyt, aki úgy tűnik, hogy a kulcsszereplője az egész történetnek. A visszapillantásokon keresztül végül kiderül, hogy mi történt, és miért is kellett Swedenek meghalnia, és mi volt mindezekben Kitty szerepe...Swede halála.
A film minden fontos műfaji elemet tartalmaz, kezdve mindjárt noiros fényképezésével és az azt meghatározó low-key megvilágításával és éles kontrasztjaival, amelyek nagyon erős drámai hatást, komor atmoszférát és feszültséget teremtenek. De legalább ennyire fontos műfaji elemek a csábító és manipulatív femme fatale, a gyengesége miatt elbukó antihős és a "jó kislány" karakterei, amelyek ebben a filmben a legklasszikusabb módon működnek, valamint a film narratív struktúrája, amelyben a történet visszapillantások és narráció által bontakozik ki. A film sikeréhez nem várt mértékben járultak hozzá a főszereplők, az akkor még ismeretlen Burt Lancaster és Ava Gardner.
11 Oscar jelöléséből kettőt (legjobb férfi színész és forgatókönyv) díjra váltó tárgyalótermi dráma 1948-ban játszódik Nürnbergben és a háborúban vesztes náci Németország emberiség ellen elkövetett bűncselekményekkel megvádolt bíróinak tárgyalásáról szól, pontosabban szólva annak egy fikciós változata. Az amerikai bíróságnak ezen a tárgyaláson is választ kellett adniuk arra a kérdésre, hogy kinek, mikor és mennyire lehet arra hivatkozni, hogy "csak parancsra tettem"? Ez a film is 'all star" színész csapattal dolgozott, többek között Spencer Tracyvel, Maximilian Schellel, Burt Lancesterrel, Richard Widmarkkal, Marlene Dietrichhel, Judy Garlanddel vagy éppen Montgomery Clifttel, és mindegyikőjük egészen kiváló alakítást nyújtott.
1948-ban, a megszállt Németországban az amerikaiak bírósági tárgyalások sorozatában vádolják meg a legyőzött náci Németország vezetőit emberiség elleni bűncselekmények elkövetésével, aminek egyik felvonása a négy német bíró tárgyalása. A bíróság vezetésével Dan Haywood (Spencer Tracy) főbírót bízzák meg, aki nincs könnyű helyzetben, hiszen a konkrét vádak mellett számos - ezen tárgyaláson túlmutató - más politikai, társadalmi és erkölcsi tényezőt is figyelembe kell vennie döntése meghozatalánál. Az egyik legfontosabb az, hogy az agresszíven terjeszkedő kommunista Szovjetunió megállítására az USÁ-nak nagy szüksége lesz (Nyugat-)Németországra, amely támogatást nehéz lesz megszerezni, ha minden németet kivégeznek vagy lecsuknak. A másik szempont amit figyelembe kell vennie, a humanizmus, amire oly sokan és annyiszor hivatkoztak már a történelem során - főleg persze a győztesek - ugyanakkor ki az, aki erre valóban hivatkozhat? Ki az, aki teljesen "bűntelen"? A legfontosabb kérdés annak eldöntése, hogy hol húzzák meg a határvonalat a háborús bűnösség és a "parancsra tettem között"? A vádlottak védője a fiatal és nagyon intelligens Hans Rolfe (Maximilian Schell) számos alkalommal rápirít az erkölcsi felsőbbrendűségének tudatában sokszor végtelenül egyoldalúnak tűnő és a körülményeket, a vádlottak válaszait nem figyelembe vevő ügyészre, Tad Lawson ezredesre (Richard Widmark), aki a bíróság érzelmi befolyásolására koncentrációs táborok szörnyűségeit bemutató filmeket is felhasznál, annak ellenére, hogy azokhoz a négy vádlottnak (közvetlenül legalábbis) nem volt köze, vagy legalábbis ezzel nem vádolják őket. Haywood bíró mindeközben azt is próbálja megérteni, hogy mi ment végbe a német társadalomban és hogyan lehetséges az, hogy egy civilizált és kulturált ország olyan szörnyűségeket kövessen el, mint Németország. Haywood ezért megpróbál német emberekkel is összebarátkozni és elbeszélgetni velük arról, hogy milyen volt az élet a náci Németországban. Egyikőjük, Frau Bertholt (Marlene Dietrich) özvegyasszony, akinek magas rangú katonatiszt férjét az amerikaiak korábban már elítélték és kivégeztek. Bertholtné mindenáron be akarja bizonyítani Haywoodnak, hogy a németek milyen kulturált és kedves emberek, korábbi szolgálói, egy idősebb házaspár pedig azzal védekezik a bíró előtt, hogy őket soha nem érdekelte a politika. Abban mindhárman nagyon hasonlítanak, ahogy azt bizonygatják, hogy egyikőjük sem tudott a haláltáborok létezéséről. A négy vádlott egyike Dr. Ernst Janning (Burt Lancester) - mindenki legnagyobb meglepetésére - a tárgyalás végén belátja, hogy bűnös..jelenet a filmből.
Az eldózerolt csontsovány hullák és félholtak láttán nem lehet kétséges a háborús bűntett elkövetése, a kérdés leginkább az a filmben és az volt a valóságban is, hogy kit tegyenek meg ezért felelősnek? Csak Hitlert magát, vagy az egész náci vezetés első vonalát, vagy esetleg még lejjebb menjenek? És mennyire mélyre menjenek? Esetleg elítéljenek egy egész nemzetet és annak minden egyes tagját? A filmben szinte folyamatosan ott villog a kérdés, hogy meghúzható-e valahol a felelősség határvonala vagy sem? És mi számít bűnnek? Ha valaki elköveti azt, vagy esetleg az is, ha nem követett el bűncselekményt, de tudott a gazságokról és nem tett semmit ellene? Ha igen, akkor a következő logikusan felmerülő kérdés, hogy milyen nagyságú és mélységű tudás számít bűnnek? Csak az, ha tud a haláltáborokról, vagy az is ha tudja, hogy nem csak rassz, de politikai alapon is öltek és kínoztak meg embereket? A film számos kérdést megválaszolatlanul hagy, miközben a legfontosabbra azért megkapjuk: szeresd felebarátodat, pontosabban szólva annak humanista verzióját: ne gyűlöld embertársadat. 
Ez az 1 Oscar-díjra (Barbara Stanwyck) jelölt film a "ne bízz a férjedben" típusú noirok sorába tartozik, amelynek legfontosabb mondanivalója, hogy a gazdagok mennyire feljogosítva érzik magukat arra, hogy másokat manipuláljanak. Nincs a filmtörténelemben még egy olyan film, ahol a telefon ennyire fontos lenne, mint a Sajnálom, téves számban, ahol már-már egy önálló karakterként is felfogható.
Leona Stevenson (Barbara Stanwyck) egy elkényeztetett, gazdag és irritáló nő, aki pszichoszomatikus betegségéből kifolyólag ágyhoz kötve él. Leona az életét tulajdonképpen a telefonon éli. Az egyik este, amikor férjét, Henryt (Burt Lancester) akarja elérni, mert az még nem ért haza, véletlenül meghall egy beszélgetést, amiből kiderül, hogy két férfi egy nő megölését tervezik, ami éjjel negyed 12-kor történik majd gyorsan és fájdalommentesen, mert ez a megbízó kívánsága. Leona elkezd telefonálgatni, hogy megakadályozza a gyilkosságot, az óra ekkor este 9.25 percet mutat, tehát 1 és háromnegyed órája van, hogy ezt megtegye. Felhívja a telefonközpontot, a rendőrséget, a férje titkárnőjét, a férje volt barátnőjét, apját. A film története ezen telefonhívások között Leona visszatekintéseiben bontakozik ki. Eközben Henry bűncselekménybe keveredik, ami miatt zsarolják, és amiről Leonának nincs tudomása. A telefonálások közben Leona levonja a sokkoló következtetést, hogy a gyilkosság célpontja ő maga...Leona meghallja a gyilkosságról szóló telefonbeszélgetést.
A film egyik legnagyobb erőssége a jól megírt és elmondott történet, ami a visszapillantások által bontakozik ki és válik egyre tisztábbá és tisztábbá, ahogy közeledik a feszültséggel teli és briliáns végkifejlethez. Ahogy Leona a visszaemlékezéseit látjuk, egyre inkább szembesül ő is, és a néző is azzal, hogy mostani, kiszolgáltatott helyzetének leginkább saját maga az okozója, és annak is, hogy elveszítette férje szeretetét. A Sajnálom, téves szám sokkal inkább Barbara Stanwyck filmje, semmint Lancestere, amiben a színésznő egy hideg szívű, elkényeztetett nőt játszik, aki femme fatale korában elcsábította az akkor még szegény Henryt a jószívű és kedves barátnőjétől, aki el is vette feleségül egy jobb és gazdagabb élet reményében. Az erősnek látszó, de valójában gyenge férfi a saját vágyainak és ambíciójának a csapdájába kerül.
Most és mindörökké volt az 1953-as év legnagyobb sikere, ami 8 Oscar-díjat meg tudott nyerni a 13 jelöléséből. A film hatalmas népszerűségében nagyon nagy szerepet játszott all star színészcsapata, Burt Lancester, Frank Sinatra, Mongomery Clift, Deborah Kerr és Donna Reed. A Most és mindörökké Pearl Harborban, Hawaii szigetén játszódik közvetlenül a japán támadás előtt a 2. vh időszakában, és néhány katona megpróbáltatásait és magánéletét követi nyomon. A film alapvetően olyan emberekről szól, akik szerelemre és boldogságra vágynak, azonban mindannyian rendelkeznek egy olyan mentális vagy érzelmi sérülékenységgel, traumás múlttal, ami miatt ezt nem tudják megvalósítani.
1941-ben, a nagyon tehetséges bokszolót, Robert E. Lee „Prew” Prewitt közlegényt (Montgomery Clift) Pearl Harborba, Hawaii szigetére osztják be szolgálatra. Új parancsnoka Dana Holmes százados (Philip Ober) rajong az ökölvívásért és mindenképpen meg akarja győzni Prew-t, hogy képviselje századát a hadsereg ökölvívó bajnokságán. Prew azonban nemet mond, mert edzőpartnerét és egyben jó barátját egyik ütése korábban örökre megvakította, ami miatt felhagyott az ökölvívással. A százados nem hagyja annyiban és elhatározza, hogy addig gyötri Prew-t, amíg kötélnek nem áll. Közben Warden őrmester (Burt Lancester) Holmes feleségével, a könnyűvérű nő hírében álló Karennel (Deborah Kerr) kezd el randizni, és a futó kapcsolatnak induló viszony a későbbiekben komollyá válik. Mindemellett Prew-t barátja, Maggio közlegény (Frank Sinatra) bemutatja a helyi klub egyik "hostessének" Alma „Lorene” Burkenek (Donna Reed), akik szintén szerelmesek lesznek egymásba. Maggionak közben meggyűlik a baja az egyik szadista őrmesterrel, Fatsoval. Mindeközben a japánok már készülődnek Pearl Harbor megtámadására...A japán támadás a film végén.
A film talán a tengerparti jelenetéről a leghíresebb, amiről szerintem mindenki látott már képet, még az is, aki nem ismeri a filmet, vagy az sem tudja, hogy melyik filmből is való a kép. Ugyanakkor ez a fénykép nagyon megtévesztő, hiszen a Most és mindörökké korántsem annyira romantikus, mint amire a kép és esetleg a címe is utal, ami egyébként egy Kipling versből jön, és ami olyan angol gyarmatokon szolgáló katonákról szól, akik elvesztették ártatlanságukat, és amely időponttól kezdve mindörökké elkárhoztak. Hasonlóan a film főszereplőihez.
Robert Siodmak rendező noirjai mindig is híresek voltak a műfaj stílusjegyeinek tömény és magas színvonalú alkalmazásáról, és nincs ez másként ebben a filmjében sem. A Criss Cross ezáltal az egyik legjobb példája a ’40-es évek noirjainak, azok közük is az egyik legtragikusabb. Árulások és átvágások minden szinten és minden téren (erre utal a film címe is), ami miatt aztán a boldog jövőről álmodozó antihősünknek esélye sincs az ügyből jól kijönni.
Steve Thompson (Burt Lancester) visszagondol életére miközben egy pénzszállító autót vezet. Miután elvált feleségétől Anna-tól (Yvonne DeCarlo), bejárta Amerikát, közben pedig mindenféle jelentéktelen állást elvállalt, azzal a szándékkal, hogy kiverje fejéből a nőt. Pár nappal ezelőtt azonban visszatért családjához Los Angelesbe, és bár majd' két évig csavargott, elsődleges célját nem sikerült elérnie: még mindig a nő megszállottja. Figyelmen kívül hagy minden figyelmeztetést családjától és barátjától, Pete Ramirez nyomozótól (Stephen McNally), és szinte az első útja abba a bárba vezet, amelyik korábban kettejük kedvenc helye volt. Itt értesül arról, hogy a nő újra férjhez ment, ezúttal Slim Dundee-hoz (Dan Duryea), a helyi alvilág vezetőjéhez. Steve ennek ellenére annyira odáig van a nőért, hogy még egy rablást is megtervez Slim bandájának, amelynek célpontja a saját pénzszállító autója. Azt tervezi, hogy átvágja a gengsztereket és lelép a pénzzel na, meg természetesen Anna-nel, hogy új életet kezdjenek...
MInt a legtöbb Siodmak-filmben, a Criss-crossban is megtalálható a műfaj minden jelentősebb karaktere, amelyek a klasszikus formájában működnek: az elátkozott és gyenge noir antihős, aki nem tud ellenállni az őt végzetébe taszító számító és manipulatív szexis femme fatalénak. Ennek megfelelően a film középpontjában a tragikus antihős-femme fatale kapcsolat áll, a történet egy olyan rablás körül bonyolódik, amely után mindenki át akar vágni mindenkit. A film szerkezete is nagyon noiros, amely a nagyon komplex flashbackaken és a férfi főszereplő általi narráláson keresztül bontakoztatja ki a történetét.
John Frankenheimer rendezte ezt az 1 Oscar-díjra (forgatókönyv) jelölt fekete-fehér háborús filmet és kém thrillert, amelyik a 2. vh végén játszódik a megszállt Franciaországban. A történetben a francia ellenállás azt próbálja megakadályozni, hogy a németek ellopjanak és elszállítsanak egy csomó híres festményt az országból.
Franz von Waldheim német ezredes (Paul Scofield) 1944. augusztusában, röviddel Franciaország teljes felszabadítása előtt úgy dönt, hogy ellop egy csomó festményt az egyik francia múzeumból és vonattal Németországba szállíttat, amely akció azonban már sokkal inkább a saját érdekeit, semmit a Németországét szolgálná. A múzeum kurátora Mademoiselle Villard (Suzanne Flon) a francia ellenállás segítségét kéri, hogy megakadályozzák a képek ellopását. Paul Labiche (Burt Lancaster) vasutas és az ellenállás egyik vezetője kezdetben nem akar segíteni ebben, mivel úgy gondolja, hogy ez nem annyira fontos dolog, hogy az ellenállás egyetlen életet is áldozzon érte, már csak azért is, mert Franciaország felszabadítása előrébb való ennél. Labiche egy incidens miatt azonban megváltoztatja véleményét, és megpróbálja késleltetni illetve megakadályozni azt, hogy a vonat elhagyja Franciaországot...
A film olyan kérdések körül forog, amelyek szinte minden háborús filmben felmerülnek, és amelyeket itt egy kicsit máshogy kell feltenni. Ebben a filmben ugyanis nem azt kérdezik, hogy mennyit ér egy ember élet, hanem azt, hogy ér-e egy híres művészeti alkotás is annyit, hogy azért emberéleteket áldozzanak fel? Érdemes-e bárkinek is az életét adni egy olyan dologért, amin már nagy dolgok nem múlnak? A film a filozófiai jellegű kérdéseken túl remek akciójelenetekkel, kiváló két főszereplővel (Scofield és Lancaster), és látványos fekete-fehér fényképezéssel rendelkezik.
Nagyon éles társadalomkritika látható ebben a börtön noirban. A társadalom megalkot egy nagyon kemény börtönrendszert, amiben az elítélteknek esélye sincs arra, hogy talpra álljanak, és valaha is normális és teljes életet élhessenek. A film félreteszi a korszak cenzúrája által megkövetelt morális alapállást. Persze nem abban az értelemben, hogy a történet happy enddel érne véget a fellázadt rabok számára, hanem inkább a film nézőpontjából értve, mivel a korszak filmjeiben megszokott morálisan elítélendő bűn és „bűnös viselkedés” helyett inkább arra fókuszál, hogy a nézők a rabokkal szimpatizáljanak, és elítéljék az embertelen börtönrendszert, amit egy hipokrita és embertelen társadalom hozott létre.
Westgate börtönben korántsem mennek jól a dolgok. A.J.Barden (Roman Bohnen) börtönigazgató egy végtelenül gyenge ember, akinek ráadásul semmilyen elképzelése sincs arról, hogy hogyan is kellene vezetnie egy börtönt, ezért aztán azt nagyjából rá is bízza Munsey századosra (Hume Cronyn), aki a besúgás, a megfélemlítés és az erőszak hármasával akarja a rendet fenntartani. Az egyik rab öngyilkossága után – amit Munsey provokált ki - cellatársai elhatározzák, hogy megszöknek, akiket a keményfejű Joe Collins (Burt Lancester) vezet. Úgy gondolják, hogy lehet esélyük a szökésre, ha a háborúban már bevált taktikát alkalmazzák, és egyszerre kétfelől támadnak az őrtoronyra...
Ebben a noirban megfordul a kor filmjeiben megszokott moralitás, hiszen itt az elítéltek erkölcsileg messze a fogvatartóik fölé emelkednek. A filmben szereplő rabokat olyan embereknek mutatja be, akik követtek el ugyan hibákat életük folyamán, azonban ezért túl nagy büntetést kaptak. Burt Lancester Joe Collinst, a rabok szökni készülő csoportjának vezetőjét alakítja, ami élete második filmszerepe volt a The Killers után, és mindkét filmben látható, hogy miért is vált ő sztárrá nagyon gyorsan. Joe szerepében nagyon erősen érzékelni lehet a karakterében tomboló elfojtott dühöt, amiről az is érződik, hogy előbb vagy utóbb, de ki fog törni belőle, és az senki számára nem jelent majd túl sok jót.
Ez a francia-kanadai romantikus krimi dráma egyike azon ritka filmeknek, amelyeket a legfontosabb öt kategóriában (legjobb film, rendező, színész, színésznő és forgatókönyv) jelöltek Oscar-díjra, azonban egyben sem tudott nyerni. Az Atlantic City két ember kapcsolata körül forog, akik mindketten a saját régi álmukat szeretnék valamilyen módon megvalósítani. A film mindkét főszereplőjét, Burt Lancastert és Susan Sarandont is Oscar-díjra jelölték ezért az alakításukért.
Atlantic City Amerika egyik olyan városa Las Vegas és Hollywood mellett, ahova az emberek azért mennek, hogy megvalósíthassák álmaikat. Egyikőjük, Sally Matthwes (Susan Sarandon) fiatal pincérnő jelenleg egy hotel osztriga bárjában dolgozik, azonban azért küzd és tanul, hogy black jack krupié lehessen Monte Carloban. A város másik álmodozója Lou Pascal (Burt Lancaster) már egy évtizede a városban él. Az idős férfi korábban kisstílű bukmékerként dolgozott, azonban szereti magát ennél fontosabb alvilági alaknak beállítani, ezért azt állítja, hogy a híres gengszter Bugsy Siegel cellatársa és bizalmasa volt a régi szép időkben. Lou manapság már csak Grace Pinza-nak (Kate Reid), egy idősödő özvegyasszonynak köszönheti megélhetését, aki eltartja a férfit. Grace annak idején azért jött az álmodozók városába, hogy megnyerjen egy Betty Grable versenyt, aminek az lett a vége, hogy hozzáment egy szerencsejátékoshoz, Cookie Pinzahoz. Sally, Lou és Grace szomszédok egy olyan épületben, amelyet hamarosan lebontanak. Lou titokban leskelődik a fiatal Sally után, aki műszakjai végeztével citromos fürdővel próbálja a halszagot lemosni magáról. Közben a városba érkezik Sally elidegenedett férje Dave (Robert Joy) és terhes barátnője Chrissie (Hollis McLaren), aki nem más, mint Sally húga. Sally nem tud róla, hogy Dave és Chrissie egy nagy adag kokaint is hozott magával, amit alvilági alakoktól loptak. Lou hamarosan megmutathatja, hogy valóban van-e annyi vér a pucájában, hogy igazi gengszterré váljon...A film a Youtubeon végig megnézhető.
A fiatal, ambiciózus és szexis Sally, akitől a naivitás sem áll távol és a mindig nagyon elegáns, magát befolyásos gengszternek álmodó, de valójában kisstílű és néha kissé szánalmas Lou kettőse adja a film lényegét. Lou egy olyan kissé szomorú öregember, akit még utoljára kissé felvillanyoz a körülötte lévő fiatalság, akit aztán meg is tanít néhány dologra. Susan Sarandon ezzel a filmmel és legfőképpen alakítással vált igazi elismert színésznővé, míg Burt Lancaster pályafutásának utolsó szakaszának legjobb alakítását adja.
10 Oscar-jelöléséből mindössze egyet, a legjobb női mellékszereplőt (Helen Hayes) tudta díjra váltani ez a nagy költségvetésű katasztrófa film. Megjelenésekor akkora közönségsikert ért el, hogy az 1970-es év második legtöbb bevételét termelte a Love story után. A filmben egy repülőtér életébe kapunk betekintést különböző karaktereken keresztül, akiknek nem csak a hóviharral, egy terroristával, de saját magánéletükkel is meg kell vívniuk a harcot.
Ez a katasztrófafilm egy repülőtér 12 órájának működését és kihívásait követi nyomon, amely során végeláthatatlan mennyiségű probléma merül fel, és amelyek többségét Mel Bakersfieldnek (Burt Lancaster), a repülőtér vezetőjének kell megoldania, amibe nem csak a hóvihar, egy bombát felrobbantani szándékozó zavarodott férfi (Van Heflin), de a szoknyavadász playboy pilóta (Dean Martin), aki nem mellesleg a sógora, és válni akaró felesége (Dana Wynter) is beletartozik...
A film megjelenésekor nagyon pontosan ábrázolta egy repülőtér napi működését, amibe a drámai hatás kedvéért néhány extra elemet is bedobtak. Mindemellett pedig számos karaktert ismerhetünk meg, akiknek az életébe illetve annak egy szakaszába is bepillantást kapunk.
Részlet a The Killers című noirjából:
