Mindössze 5 millió dollárból készült el ez a kifejezetten alacsony költségvetésűnek számító, ugyanakkor mégis látványos díszlettel és látványvilággal rendelkező sci-fi dráma, amelyben a film főszereplője - és lényegében egyetlen szereplője, akit a kiváló karakterszínész Sam Rockwell játszik – éppen egy személyes válságon megy át, miközben munkaszerződésének utolsó heteit tölti egyedül a Holdon. A filmben több csavar is látható, amelyekről megpróbálok spoilermentesen írni, kivéve az elsőt, ami a film kb. 30. perce körül történik, és amit felfedek az alábbi posztban, mivel a történet és a lényeg igazából ezután kezdődik.

Sam Bell-t (Sam Rockwell) három éves munkaszerződés köti a Lunar Industries nevű vállalathoz, amely keretében a cég egyedüli alkalmazottja a Holdon. A vállalat egy, a földi energiagazdákodás megújítását lehetővé tevő, hatalmas profitot termelő anyagot bányászik robot munkagépek segítségével, amelyeket Sam felügyel és irányít. Sam szerződése hamarosan lejár, és már számolja a napokat, amikor végre visszatérhet a Földre a családjához, feleségéhez, Tesshez és három éves kislányához, Evehez, aki nem sokkal azelőtt született, hogy elindult a Holdra. A Hold hátsó felén lévő kutatóbázison nincs közvetlen kommunikációs kapcsolat a Földdel, Sam egyetlen valós idejű, interaktív kapcsolatát egy Gerty (hangja Kevin Spacey) nevű  intelligens számítógép jelenti, aki segíti a mindennapi feladatok elvégzésében, valamint a fizikai, érzelmi és pszichés egészségének megőrzésében. Sam úgy érzi, hogy három év túl sok egy ennyire izolált élet elviselésére, olyannyira, hogy néha azon kapja magát, hogy hallucinál. Két héttel szerződése lejárta előtt balesetet szenved a Hold felszínén az egyik munkagép közelében, ami miatt elveszti eszméletét. Sérülten tér magához a bázis kórházi ágyán, azt feltételezvén, hogy Gerty sietett a segítségére. A számítógép közli vele, hogy egy mentő egység jön majd nemsokára, amely feladata a baleset okozta károk kijavítása, és akikkel majd vissza is térhet a Földre. Sam részleges emlékezet kiesése miatt furán érzi magát és Gerty tudta nélkül visszamegy a baleset helyszínére, ahol meglátja sérült és eszméletlen önmagát a balesetet szenvedett holdjárója belsejében…Kissé leegyszerűsítve, az űrben játszódó sci-fiket két nagy csoportra lehet osztani. Az egyikben gyorsan pörgő cselekménysor és látványos űrcsaták láthatóak, esetleg némi alien csáppal megspékelve, a másik csoportba pedig a pszichológia thriller jellegű, általában egzisztencialista témával foglalkozó, lassabb felépítésű filmek tartoznak, amelyekre jellemző, hogy a karaktereik szó szerint és annak átvitt értelmében is egy, az életük minden addigi értelmét, lényegét átértékelő utazásra indulnak. A Moon ez utóbbiak közé tartozik, ami látványosan tiszteleg ezen alműfaj legnagyobb klasszikusa, a 2001: Space Odyssey előtt. Duncan Jones rendező filmje úgy tud több elemében is a nagy elődjére utalni, visszanyúlni, hogy egyetlen másodpercét sem fenyegeti a koppintás veszélye. A mai filmekhez képest lassabb, de mégis nagyon izgalmas, kiválóan eljátszott, látványos, és modern Moon saját jogon is kivívta a kultfilm státuszt, ami nem annyira a Star Wars, mintsem inkább az Űrodüsszeia, a Szárnyas fejvadász, Sötét város vagy éppen a Hihetetlenül zsugorodó ember rajongóit próbálja megszólítani.

A rendező története alapján a forgatókönyvet Nathan Parker írta, aminek nem annyira a cselekménye, mintsem inkább az általa felvetett egzisztencialista kérdések a lényege. A Moon kezdetben viszonylag lassan – de egy percig sem unalmasan – építi fel történetét, amely aztán egy kicsit felgyorsul az első, a film egészét alapjában véve meghatározó csavara (kb. 30. perc) után, amikor is Sam szembe találkozik önmagával. Bár az egzisztencialista irány megmarad, sőt, felerősödik, hiszen ez a film lényege, ugyanakkor mégiscsak egy kicsit másfelé megy ezután a film, mint amire számítunk az első fél óra alapján.A Moon első 30 percében a néző arra gondol, hogy valami olyasmi lesz ez, mint az Űrodüsszeia, amiben az intelligens számítógép gonosszá válik, és megnehezíti a főszereplő ember életét, akinek ki kell játszania a gép intelligenciáját és figyelmét a túlélése érdekében. Ezt erősíti egyébként a computer hangját adó Kevin Spacey furának, kissé perverznek, mesterkélten kedvesnek tűnő hangja, beszédmódja, ami pont ezen tulajdonsága miatt egyben fenyegetőnek is hangzik, és ami rossz érzéssel tölti el a nézőt. 

A két Sam találkozása után egyre hangsúlyosabb lesz az egzisztencialista irány, aminek lényege a saját belsőnkben, énünkben való utazás, miközben a Szárnyas fejvadászhoz (vagy a nagyon hasonló filozofikus témával működő Sötét városhoz) hasonlóan felveti azt a kérdést is, hogy az emlékek, a vágyak teszik-e emberré az embert. Mindez a Moonban annyiban módosul, hogy nem androidok, hanem klónozott emberek teszik fel ezt a kérdést önmaguknak és nekünk nézőknek, ami által még ütősebbé válik ez a téma, hiszen a klónok érző és gondolkodó emberek és nem robotok, amelyek majd a technikai fejlődés következtében a jövőben esetleg érezni fognak.

A klónoknak azzal a pofára eséssel és végtelenül kiábrándító gondolattal kell megküzdeni, hogy nem egyedi. Az emberi én és öntudat egyik legfontosabb elemét adja az a gondolata, hogy belőle csak egy van ezen a világon. Márpedig az egyetlen mindig különleges, ami színesíti ezt a világot, ezáltal válik mindenki fontossá és megismételhetetlenné. Az emberi létezés értelmetlenségét jelenti, ha valaki elveszti ezt a különlegességét. Ha ez megtörténik, akkor egyenesen és feltartóztathatatlanul zuhan a feleslegesség érzés állapotába, amivel együtt elveszti a több millió éves evolúció alatt benne kifejlődött életösztönt. Sam minden nap az „I am the one and only” azaz „Belőlem csak egy van” c. rockszámra ébred, ez adja az erőt a mindennapok elviselésére, ami értelmét veszti a második Sam megjelenésekor, amikortól kezdve már végtelenül frusztrálja ez a szöveg. Sam rutinélete és a mindennapi frusztrációja, magányossága ellenére alapjában véve boldog, hiszen reménykedve nézhet jövője elé, egészen addig, amíg „fel nem ébred”, és rá nem döbben arra, hogy élete mennyire beprogramozott keretek között zajlik. Ez az ébredés, vagyis az egyediségébe vetett hitének elvesztése azonban nemcsak reményvesztéssel jár esetében, hanem egyben lázadásra is készteti. A lázadás azonban nem egyszerű dolog, ha nem tudja pontosan, hogy mi ellen is lázad.

A filmben megjelenik a multi cégek semmit, még az  emberi létet sem tisztelő profitéhsége. A Samet alkalmazó cég nyilvánvalóan a még nagyobb haszon érdekében klónozza a már betanult és feladatát jól ellátó alkalmazottját, amivel megspórolja az újak keresését, betanítását, sőt, akár a fizetésüket is, hiszen sokkal inkább robotként, semmint emberként kezeli őt/őket. Mindezzel együtt felvetődik az a kérdés is, hogy milyen is egy jó alkalmazott vagy munkás a munkáltató szemszögéből nézve. Ebben a filmben erre nagyon egyértelmű választ kapunk: a jó munkásember egy érzéketlen rabszolga, akinek ráadásul az értelmi képességét is lebecsülik, és akit simán eldobnak, ha már nincs rá szükség, hiszen - szó szerint - van másik.

A Moon bemutatja a hosszútávú izoláció pszichológiai hatásait is, mégpedig oly módon, hogy a néző úgy érezheti, hogy ott van a Holdon egyedül Sammel, egy mindentől elzárt helyen, ami által a főszereplő magányosságát is átérezhetjük. A film azt is be akarja mutatni, hogy az ember (állítólag) társas lény, aki hajlamos pszichésen összeroppanni hosszútávú egyedüllét során, ami után hallucinálni kezd, vagy legalábbis kezdi elveszíteni a realitásérzékét.A film minden fent vázolt témája végső soron az egyén olyan nagy létkérdéseihez vezet, amire az emberiség azóta várja a választ, hogy ember létezik ezen a földön: mi adja az ember emberi indentitását, mi a születés, az élet és a halál?

A film egyetlen emberi szereplője (leszámítva a videón látható feleségét és kislányát), Sam Bell, a cég alkalmazottja, aki megtestesíti a mindennapi átlagembert a filmben, aki rutinszerűen végzi napi munkáját, és éli magányos életét, aki valójában akkor is magányos, ha éppen családos. A főszerepet Sam Rockwell játssza, aki mindig is kiváló karakterszínésznek számított, és akit olyan filmekben láthattuk már, mint a The Green Mile, Galaxy Quest, Confessions of a Dangerous Mind, vagy legutóbb a Three Billboards Outside Ebbing, Missouri. Rockwell itt is nagyszerű munkát végzett, mégpedig olyannyira, hogy megérdemelte volna az Oscar-jelölést.

Mindez a film operatőréről, Gary Shawról is elmondható, hiszen egy olyan nagyon low budget, lényegében egyszereplős filmet tudott nagyon látványosan fényképezni, amelyik nagymértékben támaszkodott a vizuális történetelbeszélésre. A film látványvilágához nagymértékben hozzájárult Tony Noble és Hideki Arichi designosok is, akik Sam lakhelyéül szolgáló holdbázist és annak belsejét tervezték. A belső stílusa nagyon hasonló az Űrodüsszeia belsőjéhez a maga minimalista, lekerekített futurista designjával, amely azonban realista, mindennapi élethez és munkához illő környezet jelleggel is rendelkezik.  Az erős atmoszféra kialakításához Clint Mansell hangulatos zenéje is sokat adott.Duncan Jones rendező filmjének üteme nagyon jól kiszámítottan lassú, ami azonban az első pillanattól kezdve beszippantja a nézőt a rejtélyes, szinte álomszerűen csendes atmoszférájával. A Moon úgy tud végtelenül modern filmként hatni, hogy közben megőrizte a jó értelemben véve old school történetelbeszélést és számos elemében felhasználta a régifajta sci-fi hagyományokat. A film nézése közben majdnem olyan érzésünk lehet, mintha megtaláltak volna egy soha be nem mutatott sci-fit a 70-es évekből, amit olyan időutazó filmesek készítettek, akik a 21. századból tértek vissza Kubrick korába. Ha valaki kedveli az Űrodüsszeiat és általában véve az egzisztencialista témákat, akkor mindenképpen látnia kell ezt a filmet.

Értékelés: 9/10

 A két Sam találkozása: