Az elmúlt pár évben divatba jöttek Hollywoodban az életrajzi filmek, amelyek a szélesebb közönség körében is általában nagyon népszerűnek bizonyultak. Ennek hullámait lovagolja meg Rupert Goold filmje is, amely Judy Garland küzdelmekkel teli életét mutatja be a színésznő utolsó évén keresztül. A Judy azonban egy kicsit kilóg a „szokásos” életrajzi filmek sorából, amelyek a felemelkedést és hangos sikert követő szinte szükségszerű lecsúszást, majd a karrier második felében már sokkal bölcsebben és egy kicsit csendesebben újra elért sikert mutatják be, ugyanis ennek a filmnek nem igazán vannak csúcspontjai, inkább csak a szomorú mélypontok állnak a középpontjában Renée Zellweger bámulatos alakításában.

A történet 1968-ban játszódik, amikorra a már súlyos pénzzavarban lévő Judy Garland (Renée Zellweger), korábban nagyon népszerű és sikeres színésznő kikopott Hollywoodból az alkoholizmusa és gyógyszerfüggősége okozta megbízhatatlansága miatt. Ekkoriban a harmadik házasságából, Sidney Luft (Rufus Sewell) producertől született gyerekeivel, Lornaval és Joeyval lép fel különböző éjszakai showkban, hogy egyáltalán meg tudjon élni. A gyerekeinek nem tesz jót az állandó utazás és éjszakázás, ami miatt ex-férje el is veszi őket ex-feleségétől. Amikor már a szállodai szobára sem telik neki, az immár hajléktalanná váló Judy kénytelen elvállalni egy londoni munkát, annak reményében, hogy a show segítségével újra talpra állhat és gyerekeit is visszakaphatja. Közben megismerkedik Mickey Deans (Finn Wittrock) nightclub promóterrel, aki hatalmas üzleti lehetőséget lát Judyban és nagyon gyorsan össze is házasodnak. Judy Londonban nem csak számos nagysikerű előadást tart, hanem alkoholizmusa miatt néhány botrányosra sikeredett is. Mindeközben visszapillantásokban megismerhetjük a tinédzser Judyt (Darci Shaw), aki éppen az Óz, a nagy varázsló főszerepét készül eljátszani 1939-ben, miközben Louis B. Mayer (Richard Cordery) , az MGM nagyhatalmú vezetője pszichésen és fizikailag is zaklatja, valamint a gyógyszerekre is rászoktatják…Judy Garland (1922-1969), kétszeres Oscar-jelölt színésznő és énekesnő egész élete a küzdelemről szólt. Küzdelem az állandó fogyókúrával, ami miatt a filmstúdió rászoktatta az amfetaminokra, majd ennek következtében küzdelem az álmatlanság ellen, amire a roppant addiktív barbiturát altatókat kapta, mindezt azért, hogy gyerek és tinédzserkorában napi 16 órákat tudjon dolgozni, és folyamatosan készítse az MGM számára nagy bevételeket termelő musicaleket. Nem csak a filmstúdió használta ki, hanem azok a férfiak is, akikkel közelebbi kapcsolatba került. És ez alá nem csak azok tartoztak, akik szexuálisan zaklatták, abortuszra kényszerítették, hanem még férjei is, akik az aranytojást tojó tyúkot látták a tehetséges és nagyon érzékeny színésznőben, miközben ő maga teljesen elszegényedett élete végére, depresszióját pedig alkohollal próbálta gyógyítani. A filmben azt a 46 éves Judy Garlandot láthatjuk, aki mindezeken már keresztülment, és akin már az alkohol is erősen nyomot hagyott. De Judy még ekkor is rendelkezett azzal a bizonyos hanggal…

A forgatókönyvet Tom Edge írta Peter Quilter nagysikerű, Tony-díj jelölt Broadway színművéből, az End of the Rainbowból. A történet középpontjában ez a megkínzott lélek áll, akinek életútja talán nem is állhatna távolabb az Ózban látott „sárgaköves úttól”. Ennek megfelelően a filmben nincsenek érzelmi csúcspontok, boldog pillanatok, inkább csak a mindent átszövő szomorúság érződik és árad belőle a „végzetérzet”, ami miatt még azok a nézők is sejtik, hogy ennek jó vége nem lehet, akik esetleg nem ismerték előzetesen a színésznő életrajzát. Bár a felhangzó zene és a szeretet megnyilvánulásainak rövidke pillanatai hoznak némi fényt és boldogság morzsákat a történetbe, azonban ezek nagyon rövid ideig tartanak és elég gyengék, nem oldják fel a szomorú atmoszférát, miközben a film minden egyes történése egyre közelebb taszítja a főszereplőt a végzetéhez, amiben nagy szerepe lesz a múltban elszenvedett traumáinak, amelyeket a visszapillantásos jelenetekben láthatunk. A Judyban nincsenek olyan tömegjelenetek, mint a Bohém rapszódiában vagy a Rocketmanben, kisebb léptékű és kevesebb szereplővel játszódik, ami egyben mutatja a főszereplő izoláltságát is, tovább fokozva a szomorkás, esetenként letört hangulatot, ami sokkal érzelmesebbé és meghatóbbá is teszi a filmet egyben.

Judy Garland: „Csak azt akarom, amit mindenki akar. Úgy tűnik nekem nehezebb mindezt megkapnom.”A Judy mindezek ellenére jól érzékelhetően illeszkedik a mai életrajzi filmek sorába azon tulajdonságánál fogva, hogy az életét tönkretevő elemek bemutatásában nagyon szemérmes. Hasonlóan a Bohém rapszódiához, ami Freddie Mercury homoszexualitását és droghasználatát „játszotta alul”, úgy Judy Garland életét megkeserítő szexuális és egyéb abúzusok, valamint a gyógyszerfüggőség, depresszió és öngyilkossági kísérletek bemutatásában roppant visszafogott. Talán csak az alkoholizmusa látható teljes egészében, valószínűleg úgy gondolták a film készítői, hogy azzal manapság már a gyerekeket sem lehet sokkolni.  

Mindezeknek azonban volt egy olyan negatív hatása, hogy szerintem aki nem igazán ismeri Judy Garland életét, az nem kap teljes képet sem a karrierjéről, sem a személyéről, függetlenül attól, hogy küzdelmes életének szomorúsággal teli aspektusa és érzete teljes mértékben átjön. Persze nehéz egy két órás filmben egy ennyire összetett életutat és személyiséget teljesen bemutatni, sőt majdhogynem lehetetlen vállalkozás. Valószínűleg ezért is koncentráltak életének utolsó évére, miközben pár visszapillantásos jelenetben betekintést láthatunk az MGMnél töltött tinédzserkorába, de így meg elég nagy lyukat hagytak a két idősík - 1939 és 1968 – között, amiből kiderülhetett volna, hogy mennyire sikeres és tehetséges színésznő és énekesnő volt is ő, Oscar és Grammy-jelölésekkel, miközben számtalan híres emberrel személyes és/vagy munkakapcsolatba került. Még idősebb lánya, Liza Minelli is csak egy rövidke jelenetben látható a film elején, anyja pedig, aki lényegében eladta az MGMnek pedig meg sem jelenik.  

Az Óz forgatásának időszakában játszódó flashbackek a film kulcsjelenetei, amely időszak alatt szerzett traumái alapvetően határozták meg későbbi életét és szenvedését. Ezekben láthatjuk, hogy Louis B. Mayer stúdióvezető micsoda lelki és pszichés nyomásnak teszi ki azzal, hogy folyamatosan a külsejét kritizálja és azt hangoztatja, hogy bármikor találhat helyette mást, aki szíves örömest betartja a szabályait, hogy sztár lehessen, miközben egy halvány célzással és mozdulattal a film letudja a szexuális zaklatás témáját is.Louis B. Mayer: „Az eredeti neved Frances Gumm, aki egy kövér bokájú, kapafogú vidéki parasztlány Grand Rapidsből. Az apád egy buzi volt, az anyádat pedig csak az érdekli, hogy én mit gondolok rólad. Most már emlékszel arra, hogy ki vagy?”

Az egyik jelentben Judy egy promófotózáson vesz részt Mickey Rooneyval, aki a ’30-as években Judy tinédzser korú partnere volt számos musicalben. A fotózáson hamburgert eszik, pontosabban szólva imitálja az evést a kamerák előtt. A beállított fotózás célja, hogy megmutassa stúdió a nagyérdeműnek azt, hogy Judy ugyanolyan átlagos tinédzserlány, mint hírnévvel nem rendelkező kortársai. Azt már azonban nem látja a nagyérdemű, hogy Judy nem haraphat bele ebbe a hamburgerbe, mint ahogy a szülinapi tortája is csak egy díszlet.

Egész életében mindig volt valaki körülötte, aki diktálni akart neki, legyen az egy producer, egy férj vagy egy manager. A stúdió a tinédzser lány testét és lelkét, valamint életének minden aspektusát ellenőrzi, hatalmában tartja és irányítja, aminek hatása alól még élete vége felé sem tudja kivonni magát a filmezéstől addigra már eltávolodott színésznő. De a férjei sem voltak sokkal jobbak, akik leginkább saját karrierjük előmozdítása és/vagy anyagi haszonszerzés miatt vették feleségül, akikre pedig a roppant érzékeny nő a kapcsolatok elején valamiféle érzelmi menedékként tekintett. A férfiak azonban soha nem tudták vagy egyáltalán akarták betölteni ezt a szerepet az életében. A filmben az öt férj közül csak a harmadik és az ötödik, Sidney Luft és Mickey Deans jelenik meg.

Dr. Hargreaves: „Mit szedett a depressziójára?”

Judy Garland: „Négy férjet, de nem használt.”Judy Garland a showbiznisz világában élte életét, akinek nem csak munka, de emberi kapcsolatai is innen származtak. Szinte tökéletes céltáblája volt azoknak, akik valamiféle hátsó szándékkal közeledtek a gyerek és tinédzserkori traumákon átment, érzelmileg és pszichésen kiszolgáltatott nőhöz. A film remekül bemutatja, hogy legbensőségesebb baráti kapcsolata egy olyan meleg párhoz fűzte, akikkel először, mint rajongókkal találkozott és autogramot kértek tőle, miközben a híres celeb partnerek, barátok már rég eltűntek mellőle akkorra, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rájuk. Persze nem volt őt könnyű elviselni, hiszen ez sose könnyű egy depressziós, alkoholizmusa és gyógyszerfüggősége miatt megbízhatatlan ember esetében, azonban a filmben mégis szimpatizálunk Judyval, hiszen karaktere végtelenül emberi. 46 évesen már megfáradt a showbiznisztől, a rajongóktól, a családtól, egyszóval az élettől, és semmi másra nem lett volna szüksége, mint pihenésre, azonban ez nem adatott meg neki.

Az életrajzi filmek főszerepét játszó színészek számára az egyik legnagyobb csapdát az jelenti, ha megelégednek azzal, hogy utánozzák az általuk játszott híres ember mimikáját, hangját, mozdulatait, miközben a karakter személyisége valahol elsikkad menet közben. Szerencsére a címszerepet játszó Renée Zellweger nem esett ebbe a hibába, hanem szó szerint átalakult, átlényegült Judy Garlanddé. Nagyon mély és elkötelezett alakítást nyújtott, olyannyira, hogy néha a néző elfelejti, hogy nem Judy Garlandet látja a vásznon. És ez az érzet nem csak azért alakul ki, mert Zellweger rendelkezik Garland minden mozdulatával, arcrezzenésével, hanem mert tökéletesen átadja karaktere lelkileg, érzelmileg és pszichésen kissé megtört személyiségét is. Ráadásul arra a hatalmas és nem kevés bátorságot igénylő feladatra is vállalkozott, hogy ő énekli a filmben Garland dalait. Bár szerepelt ő már zenés filmben, sőt, Oscar-jelölést is kapott a Chicagoért, de Garlandot énekelni azért még ennél is nagyobb kihívás. Természetesen Judy Garland hangjával nem érhet fel, még úgy sem, hogy énektechnikailag „könnyebb” dalok hangzanak el a filmben, de alapjában véve még ebben is jó volt Renée Zellweger. Ha a Chicagoért Oscar-jelölést kapott, akkor ezért a szerepéért meg is kell nyernie a díjat. A filmet Ole Bratt Birkeland operatőr fényképezte, akinek munkája, karöltve a díszlet (Stella Fox) és kösztümtervezővel, Jany Temimemel, mintha egy időutazásra vinne bennünket a ’30-as és a ’60-as évekbe.

Rupert Goold rendező filmje hasonló hibákkal rendelkezik, mint általában napjaink életrajzi filmjei, minthogy túlságosan visszafogott a főszereplő életének sötétebb, drámaibb részleteinek bemutatásában a családbarátság jegyében, valamint lehet némi hiányérzetünk Judy Garland életének és pályájának bemutatásában is, de tagadhatatlanul magába szippantja a nézőjét és átadja címszereplőjének életérzését, miközben a néző teljesen belemerül ebbe a hatalmas szívvel rendelkező, és kiválóan eljátszott filmbe, még az is, aki nem ismerte Judy Garland életét előzetesen.

Értékelés: 8,5/10