Hollywood történelme folyamán sokszor előfordult, hogy egy-egy film nem várt hatalmas sikere után a stúdió megpróbálta meglovagolni a frissen szerzett népszerűséget azzal, hogy készített valami nagyon hasonló típusú filmet. Aztán ezek a „másolatok” vagy sikeresek lettek a saját jogukon is, vagy sem. Ilyenek voltak például a Warner Bros „Casablancás” filmjei Humphrey Bogarttal a főszerepekben: a kiváló és nagyon népszerű To Have or Have Not-ja 1944-ből, de ilyen volt a félig-meddig megbukott és az azóta már kissé elfeledett noir, a Sirokkó is 1951-ből. A 20th Century Fox stúdiónak is meg volt a koraszakban a maga váratlan sikere, amit ők is további dollárokra akartak váltani. Az 1944-es Laura című noirja a műfajtól szokatlanul felsőosztálybeli környezetben játszódik, Gene Tierneyvel, Dana Andrews-zal és Clifton Webb—bel a főszerepekben, és ami mentén készítették el az erre több szempontból is emlékeztető, ugyanakkor mégiscsak sokkal tipikusabb és sötétebb noirt, a The Dark Cornert.

Bradford Galt (Mark Stevens) nem régen szabadult a börtönből és jelenleg New Yorkban próbál meg új életet kezdeni, mint magánnyomozó. Egyik nap észreveszi, hogy valaki követi, sőt meg is akarják ölni, ezért megkéri vonzó és melegszívű, kissé anyáskodó titkárnőjét, Kathleent (Lucille Ball), hogy segítsen elkapni az illetőt, mielőtt sikerülne neki a gyilkosság. Galt el is kapja a nem túl bizalomgerjesztő alakot, aki Fred Fossként (William Bendix) azonosítja magát és azt állítja, hogy Tony Jardinenek (Kurt Kreuger) dolgozik. Jardine volt Mark korábbi üzleti partnere, és neki köszönheti azt, hogy ártatlanul ült emberölés miatt. Később kiderül, hogy Foss valódi neve Stauffer és egy gazdag galéria tulajdonosnak, Hardy Cathcartnak (Clifton Webb) dolgozik, akinek a felesége egy nála sokkal fiatalabb nő, Mari (Cathy Downs). Mari pedig nem mellesleg Jardine szeretője. Galtnak nem csak azt kell kitalálnia, hogy ki és miért is akarta megöletni, de újra azzal a szembesülnie, hogy megint egy gyilkosságot akarnak rákenni…Herny Hathaway rendező leginkább westernjeiről volt híres, több filmet is készített John Waynnel, Randolph Scottal és Gary Cooperrel, de készített néhány remek kis noirt is, mint pl. The House on 92nd Street 1945, Kiss of Death 1947, Call Northside 777 1948 vagy éppen a Niagara 1953. A The Dark Corner egyértelműen Otto Preminger Laura c. filmjének sikereit próbálta meg kihasználni. A két film közötti hasonlóság leginkább a karakterekben érzékelhető, a legfontosabb összekötő kapocs pedig Clifton Webb színész, aki mindkét filmben nagyon hasonló szerepet játszik. És természetesen itt is lesz egy festmény egy csinos fiatal nőről.

A The Dark Corner tartalmaz (majdnem) minden  olyan elemet, amit egy noir klasszikusnak tartalmaznia kell, azonban még sem vált klasszikussá. Ennek oka pedig az egyediség hiánya. A film azon típusú „konzervatív” noirok közé tartozik, amiben nincs igazán speciális elem, sokkal inkább egy mindenféle rizikót kerülő B film, ami leginkább már más noirokban jól bevált összetevőket tartalmaz. De legalább jó filmekből szedte össze ezeket az elemeket, hiszen megjelenik itt a Laura 1944 a gazfickó, A máltai sólyom 1941 a főszereplő antihős és a Phantom Lady1944 a főszereplőnő, a jó kislány karakterén keresztül.

A forgatókönyvet Bernard C. Schoenfeld és Jay Dratler írták Leo Rosten Good Housekeeping című történetéből. A szkript egyik erőssége, hogy a sztorija sokkal csavarosabbnak, összetettebbnek érződik, mint amilyen valójában. Pedig a történet alapvetően nagyon egyszerű, amiben lényegében két szereplőre redukálódik a rejtély, sőt egy idő után már csak egyre és – most spoiler jön - ha ismerjük a Laura c. noirt akkor azt is tudjuk azonnal, hogy ki lesz ez az egy. Szóval talán nem árultam el akkora nagy titkot, és amúgy is lesz még egy csavar a történet végén, ráadásul a megoldásához szükséges (háttér) információkat a forgatókönyv folyamatosan fedi fel, amivel valamilyen szinten fenn tudja tartani az izgalmakat, még ha nem is veri az egeket.A film lényege azonban nem is feltétlenül a csavarok és a rejtély, ami ezesetben amúgy sem túl nagy, hanem sokkal inkább az apróbb részletek azok, amelyek egy kicsit kiemelik ezt a noirt a műfaj átlagából, hiszen ezek okozzák majd a néző számára a legnagyobb élvezetet azzal, ahogy összefűzik a történetet és amelyek segítségével a magánnyomozó megoldja az ügyet. A fontossá váló apróságoknak köszönhető az, hogy annak ellenére élvezettel követjük a főszereplő nyomozását, hogy elég hamar nagyjából mindenki sejti majd, hogy mi is folyik itt. Az egyik legjobb ilyen fontossá váló és a sztorit felgöngyölítő részlet majd pl. egy tintafoltos zakó lesz.

A forgatókönyv szövege is az átlag fölé emeli, ami tökéletesen illeszkedik mind a film műfajához, mind annak karaktereihez. Bradford Galt magánnyomozó nagyon hasonlít A máltai sólyom Sam Spadejéhez, akit jó ideig mindenki megpróbál felhasználni a saját érdeke szerint, de közben azt is érezzük, hogy a végén ő kerül majd ki győztesen, már csak azért is, mert ő mindig nagyon frappánsan tudja megfogalmazni véleményét.

Bradford Galt: „Halottnak érzem magam belülről. Beszorítottak egy sötét sarokba és nem tudom, hogy ki üt engem.”

A The Dark Corner két főszereplője ezúttal az antihős és a jó kislány, függetlenül attól, hogy van egy femme fatale jellegű karakter is a történetben.Bradford Galt kicsit jóképűbb és simulékonyabb kemény fickó, mint az igazi karcos antihősök, azonban hozzájuk hasonlóan ő is nagyon sérülékeny. Mindig úgy beszél, mint egy antihős, de nem mindig viselkedik úgy. Galt rendelkezik két nagy előnnyel a többi antihőssel szemben. Az egyik a megbízható titkárnője, akire mindig minden körülmények között számíthat. A másik, hogy nem ő a femme fatale karakter céltáblája, így sorsa eleve nem olyan kilátástalan, mint más antihősöké. Mark Stevens inkább csak kevésbé jelentős B filmekben játszhatott főszerepeket, azonban még ezekben az esetekben sem ő volt a stáb legjobban fizetett színésze. Még ebben a noirban is csak negyedik helyen szerepelt Lucille Ball, Clifton Webb és William Bendix után, pedig ő itt a főhős. Stevens egy meglehetősen alulbecsült színész volt, ugyanakkor az is látható, hogy miért nem tekintettek rá „igazi" vezető színészként: minden jóképűsége ellenére nem az a típus, aki igazán meg tudja ragadni a nézőt, mivel ehhez nem elég karizmatikus, nem elég karcos és egy kicsit merev is, de ettől függetlenül nem volt rossz a kicsit szelídebb noir magánnyomozó karakterében.

Galt anyáskodó titkárnője, Kathleen nagyon vigyáz főnökére, akihez szemmel láthatóan nagyon vonzódik. A magányomozó szerencséjére Kathleen a noirok „jó kislány” karaktere és nem femme fataleja, bár rendelkezik néhány végzet asszonyos tulajdonsággal. Ő mintha a Phantom Lady c. noirból lépett volna ide. Kathleen a férfiak álma. Roppant szexis és mégis egy melegszívű, anyatípusú nő. A nyelvét pedig legalább annyira felvágták, mint az antihősét és hozzá hasonlóan számos szellemeskedő megjegyzést tesz majd a film folyamán. Ráadásul nagyon erős és céltudatos, így a néző sejtheti, hogy kettejük közös sorsa jól alakul majd, szemben a műfaj legtöbb antihős-jó kislány párosával. A film egyetlen pontján sem lehet kérdéses, hogy ők ketten összejönnek majd. Lucille Ball már régi motors volt Hollywoodban, még a ’30-as évek elején kezdte a szakmát, azonban karrierje csúcsát későbbi tévés sitcomjai és komikus szerepeivel éri majd el, de már ebben a noirban is érződik rajta a későbbiekben roppant erőssé váló pezsgő kisugárzása.Clifton Webb játszotta Hardy Cathcartot, aki egy cseppet sem marad le szarkazmusban a Laura Waldo Lydeckerétől:

Hardy Cathcart: „Utálom a hajnalokat. A fű mindig úgy néz ki, mintha kint felejtették volna éjszakára.”

Lydeckerhez hasonlóan Cathcart is egy sznob, kifinomult és művelt, szarkasztikus és cinikus, ugyanakkor szerelem sújtotta férfi, aki egy csinos pofi miatt elveszít majd mindent. Annyira a szerelme megszállottja lesz, hogy a sötét fele elhatalmasodik rajta és átveszi felette az irányítást. Clifton Webb Cathcartként is ugyanolyan tökéletes, mint Lydeckerként volt, mintha csak az ilyen típusú karakterek életre keltésére született volna.

William Bendixet láthatjuk Foss/Stauffer felbérelhető, kispályás, de mégis veszélyes gazember karakterében, amit pont megfelelően félelmetesnek és taszítónak mutatott be. Bendix mindig megbízhatóan hozta ezt a típusú karaktert különböző noirokban (pl. The Blue Dahlia 1947) és mindig hozzáadta a műfajban nélkülözhetetlen fenyegetést a filmekhez. A The Dark Corner megjelenésének időpontja visszatükröződik a karakter nevében. Fossról ugye kiderül, hogy a valódi neve Stauffer, amiben megnyilvánul a kor 1946 (egyik) paranoiája: a gaz németek, alias nácik a személyazonosságukat elfedve próbálnak meg elvegyülni az amerikai környezetben és gazságokat, gyilkosságot elkövetni, függetlenül attól, hogy a Stauffer névnek semmi jelentősége nem lesz a sztoriban. Már azon kívül, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy német név. A sorsa is ennek megfelelő lesz.Foss és Cathcart egymástól teljesen eltérő karakterei, párosa a film egyik érdekes színfoltja. Foss, az utca egyszerű, tanulatlan gazembere, akit a művelt és kifinomult, de nem kevésbé romlott Cathcart bérel fel a piszkos munka elvégzésére. Mindketten gazemberek, de mégsem értik egymás nyelvét. Az egyik remek jelenetben Foss telefonon beszél Galttal oly módon, hogy elismételi azokat az intrsukciókat, amit Cathcart súg neki:

Cathcart: „Mondd neki, hogy 200 dollárra van szükséged, hogy leléphess a városból.”

Foss: „Szükségem van két kilóra. Kápé.”

Mari lenne elviekben a film femme fataleja, azonban ő messze áll az igazi jéghideg és manipulatív, mindenkire életveszélyes végzet asszonya karakterektől, inkább csak egy fiatal lány, akinek végzetét jelenti majd az, hogy a pénzt előnyben részesítette a szerelemnél, amikor megházasodott. Cathy Downs egy kicsit talán túl higgadtra vette a karaktert és nem elég szaftos femme fataleként, így aztán nem is igazán szikrázott körülötte a levegő. Ő egy elég feledhető végzet asszonya volt. Downs mentségére legyen mondva, hogy ez volt az eső olyan szerepe, amiért kreditet kapott, tehát lényegében teljesen a karrierje elején járt még ekkor. Ami aztán egy év múlva már a végére is ért nagyjából, mivel 1947-ben a Fox stúdió feketelistára tette és kidobta úgy, hogy más nagy stúdió sem alkalmazhatta. Az ok pedig roppant egyszerű: nem volt hajlandó lefeküdni a stúdió vezetőjével, Darryl Zanuckkal.  Így viszont csak néhány alacsony költségvetésű és jelentéktelen stúdiókban készült Z kategóriás filmekben játszhatott, majd később pár tévéfilmben is feltűnt. A The Dark Cornerben még szemmel láthatóan nagyon kezdő és tapasztalatlan volt, és még nem volt annyira ott a vásznon, hogy egy igazi ütős és karizmatikus femme fatale legyen, de ki tudja mi lehetett volna belőle, ha nem törik ketté a karrierjét.A film zenéje azokat a noirokat követi, amelyek nem a korban megszokott drámai nagyzenekari zenét alkalmazzák, hanem a műfajhoz sokkal jobban illő, szexuálisan túlfűtöttnek nevezett jazzes hangzást részesíti előnyben. A háttérzenét Cyril J. Mockridge szerezte, ami egyben tartalmazza Harry Warren dalszerző két jazz jellegű számát is, a "The More I See You-t" és a "There Will Never Be Another You-t" is. A zene további előnye, hogy sokkal visszafogottabb és ritkábban hangzik fel, azaz nem nyomja el a filmet.

A látványvilág is az erős elemek közé tartozik, köszönhetően Joseph MacDonald operatőrnek, akinek tiszta noir fényképezése megteremtette a film sötét atmoszféráját. Szinte minden jelenet világítása tökéletes, és nem spórolt az árnyékokkal, valamint az erős kontrasztokkal.  

Henry Hathaway rendezése nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a kiszámítható és nem túl izgalmas történet ellenére a film még sem vált unalmassá, annak ellenére, hogy a körmünket nem fogjuk lerágni izgalmunkban. A sztorit fokozatosan, lépésről-lépésre bontja ki, miközben megadja a történetet vezérlő apró részletek jelentőségét. A film erősségei közé tartozik a jazzes zenéje és noiros fényképezése, amelyek együttesen az átlag fölé húzták ezt az átlagos történettel rendelkező noirt. A The Dark Corner legnagyobb problémája azonban megmarad: egész egyszerűen nem volt elég merész ahhoz, hogy valami egyedi elemet is bemutasson, inkább csak megmaradt A máltai sólyom, a Laura és a Phantom Lady által vágott ösvényen. A 20th Century Fox jól érzékelhetően nem akart túl nagy kockázatot bevállalni, inkább csak még egy bőrt akart lehúzni korábbi nagy sikerükről, a Lauráról.

Értékelés: 7/10

A film a Youtubeon megnézhető: