A Gyanúba keveredve egy 1947-es jól felépített és összerakott, szórakoztató, ugyanakkor túl sok eredeti elemet vagy újdonságot nem tartalmazó mystery film noir, aminek Humphrey Bogart a legerősebb összetevője. A film főszereplőjeként egy második világháborúból visszatérő katonát játszik, aki nagyon hamar magánnyomozóvá vedlik át, amikor megpróbálja kideríteni, hogy mi áll bajtársa rejtélyes eltűnése hátterében.

A film elején a háború befejeztével Warren „Rip” Murdock százados (Humphrey Bogart) elmeséli történetét egy papnak, arra az esetre, ha ellenségei megölnék. A film ezután flashbackben folytatódik, amiből megtudjuk, hogy a századost és egyik őrmesterét Johnny Draket (William Price) kitüntetésre jelölték, azonban mielőtt a ceremóniára érkeztek volna, Drake eltűnik, hogy elkerülje a ceremóniával járó sajtónyilvánosságot. Rip megpróbálja kideríteni, hogy mi áll bajtársa szökésének hátterében, amikor arról értesítik, hogy találtak egy felismerhetetlenségig összeégett holttestet, ami akár Drake is lehet. Ripet azonban ez nem elégíti ki, és megpróbálja Johnny háború előtti életét feltérképezni. Nyomozása során rájön, hogy Johnny Drake eredeti neve John Preston volt, viszont a sereghez már álnéven csatlakozott. Kapcsolatban állt egy gyönyörű, de házas szőke nővel Coral „Dusty” Chandlerrel (Lizabeth Scott), akinek férjét lelőtték. Az első számú gyanúsítottá Johnny vált, aki ezért váltott nevet és állt be a hadseregbe. Rip megismerkedik Corallal és ő is a nő hatása alá kerül, azonban Dusty kapcsolatban áll egy alvilági alakkal Martinellivel (Morris Carnovsky) is, aki egy szerencsejáték barlangot üzemeltet. Rip egyre veszélyesebb helyzetbe kerül nyomozása és Dusty iránti vonzalma miatt...A Dead Reckoning alapjában véve egy standard magándetektíves mystery noir, ami ennek megfelelően tartalmazza a noir szabványelemeket a narrációval, flashbackkel és fordulatos történetével, a kötelező noir karaktereket a cinikus és vagány magánnyomozóval, aki nem tud ellenállni a dögös és manipulatív femme fatalenak, és az alvilági alakok, akik éjszakai mulatót és szerencsejáték barlangot üzemeltetnek. A film hangulata, témája és fényképezése is klasszikusan noirosnak mondható. A főbb témákban sincs túl nagy újdonság, amelyek a szerelem, csábítás, veszteség, megtévesztés, manipuláció körül forognak. A filmet azonban mégis kiemeli egyik összetevője az tálagos noirok közül, és azt is valószínűsítem, hogy már senkit nem ér váratlanul, ha azt mondom, hogy ez az elem Humphrey Bogart.

Mint minden nagy sztár, ő is készített számtalan átlagos filmet, amelyekre manapság már nem biztos, hogy emlékeznénk, vagy számon tartanánk, ha nem az ő neve szerepelne nagy betűkkel a film elején. A stúdiórendszer korában a színészeknek nagyjából mindent el kellett játszaniuk, amit a stúdiója az orra alá nyomott, ugyanakkor a stúdióvezetőknek is volt annyi esze, hogy a már befutott sztárok népszerűségét maximálisan kiaknázzák. Ez történt a Dead Reckoning esetében is, amit teljes egészében Humphrey Bogartra fókuszál, aminek következtében az átlagosnál mégiscsak jobb és emlékezetesebb lett a film.Bogie a ’30-as évek keményfejű, ugyanakkor egyszerű gengszter karakterei után csak a ’40-es évek elején kapott összetettebb szerepeket jobb filmekben köszönhetően a film noir műfajának elindulásának - ,aminek következtében kiderült, hogy mennyire jó színész és mekkora egyéniség is ő. 1947-re már nagy sztárnak számított a Máltai sólyom, a Casablanca, és a Hosszú álom után, de még nem érte el karrierje csúcsát. Az említett filmekben megalapozta a cinikus, gyors beszédű, kemény fickó imaget, aki a szájkaratéban is a legnagyobb király, mert karakterei mindig és gyorsan vissza tudnak valami szellemes dumával vágni. Tulajdonképpen ezt a karaktertípust láthatjuk itt is, és annak ellenére, hogy a Dead Reckoning nem éri el az előbb említett filmek színvonalát, azonban az ő jelenlétének és játékának köszönhetően mégis csak figyelemre méltó.

A Dead Reckoning olyannyira Bogart személyére fókuszál, hogy a filmben van olyan percekig tartó jelenet, amikor csak őt látjuk, anélkül, hogy igazából bármit csinálna. Ül és gondolkodik, iszogat és cigarettázik, baseball labdát dobálgat egy szállodai szobában, és folyamatosan az ő narrációját hallhatjuk, egyszóval JELEN VAN. Nagyon. Természetesen nem esik ki ez idő alatt sem karakteréből, ugyanakkor mégsem Ripet bámuljuk tátott szájjal ebben a jelenetben, hanem Humphrey Bogartot. Ez a jelenet látható a poszt végén. Őszintén szólva, ha „csak” ebből állna a film, akkor tíz pontot adnék rá, de sajnos mások is vannak benne, ezért aztán le fogok vonni pár pontot a végeredményből.Még a film - természetesen az eredeti, angol - címe is kapcsolódik valamelyest Humphrey Bogart személyéhez, aki köztudottan imádta a hajózást és tapasztalt tengerész volt. A „dead reckoning” ugyanis egy olyan navigációs kifejezés és módszer, amit (működő) navigációs eszközök hiányában alkalmaznak. Ekkor a navigátor hajó helyzetét a korábbi, még pontosan ismert helyzetéből kiindulva az ezután eltelt idő, irány és sebesség alapján becsüli, határozza meg a hajó jelenlegi helyzetét. Ha a becslés nem jó, akkor a hajó további problémákkal fog szembesülni, hiszen minden azutáni számítás is rossz lesz. Ez egy kicsit amolyan vakon történő navigálás, manőverezés, amikor a hibák exponenciálisan egymásra rakódhatnak. Ez a nagyon találó cím és kifejezés jól szimbolizálja a film főszereplőjének helyzetét, aki a sötétben tapogatózik nyomozása során, és aki ha hibázik és nem nem megfelelő következtetéseket von le a megszerzett információkból, akkor egyre mélyebb gebaszba ássa magát, aminek aztán akár végzetes következményei is lehetnek a végén. (Sajnos a magyar cím ebből semmit nem ad vissza, jó szokás szerint...)

A forgatókönyvet Steve Fisher és Oliver Garrett írták Gerald Drayson Adams és Sidney Biddell történetéből. A sztori, hasonlóan a többi noir detektív történethez hasonlóan roppant fordulatos és gyors ütemű, ami megköveteli a nézőktől a figyelmet. A Gyanúba keveredve a korszaknak és műfajnak megfelelően nagyon sok szöveget és dialógust tartalmaz, talán egy kicsit még „beszédesebb” is, mint a noirok többsége. A történetet is alapvetően a szöveg viszi előre, és nem a karakterek tulajdonságai, gyengeségei, vagy a rendezés, mint a legjobb noirokban. A filmben annyira ki akarják használni Bogart személyét és az általa megteremtett kemény és cinikus magándetektív karaktert, hogy még szövegekett is emeltek át a Máltai sólyomból, többek között amikor Sam Spade azt mondja, társa Archer halála miatt:

"When a man's partner is killed, he's supposed to do something about it."

A Dead Reckoningban Rip pedig így nyilatkozik bajtársa halála miatt:

"When a guy's pal is killed he ought to do something about it."

„Ha egy férfi társa/barátja meghal, akkor tennie kell valamit az ügyben”.A Dead Reckoning nem csak a sok dialógus miatt számít nagyon beszédesnek, de Humphrey Bogart narrációja miatt is, ami a film meghatározó és nagyon domináns része.

A film felépítése is noiros, aminek első felét flashbackben láthatjuk, míg a második felében már visszaugrunk a jelenbe. A film sokkal erősebb az első felében, ami kellően felcsigázza az érdeklődésünket és megteremti a feszültséget. A flashback miatt már az elején megtudjuk, hogy a főszereplő valami veszélyes és problémás szituációba keveredett, a kérdés, hogy van-e ebből kiút a számára?

A forgatókönyvet leginkább abból a szempontból szokták kritizálni, hogy bár számtalan fordulatot tartalmaz, ezek többsége kiszámítható, mert a film egészéhez hasonlóan, a csavarok is elég sztenderdek a noir műfaján belül, ami miatt nem igazán ütős a film, emiatt aztán az izgalmakat és a feszültséget a film második fele már nem tudja fokozni. Mivel a forgatókönyvírók és a rendező John Cromwell is érezte, hogy nem elég egyedi a film, ezért ezt illetve a nézők figyelmének fenntartását számtalan (itt akár 10-15-ről is beszélhetünk) átlagos fordulattal próbálták meg pótolni, ahelyett hogy egy vagy kettő – tényleg meglepő és váratlan - lenne benne. Ez a Dead Reckoning esetén elegendő ahhoz, hogy lekösse a nézőket és egy szórakoztató film legyen, ugyanakkor az egyediség hiánya miatt a klasszikus státusz eléréséhez már nem elégséges.A csavarokhoz hasonlóan a karakterekben sincs különösebb meglepetés, a film végén kiderül, hogy mindenki az, aminek az első pillanatban is látszott, és ebből következően a szerepük és sorsuk is ennek megfelelő lesz.  Rip, a főszereplő antihős detektív, aki egy kívülálló és kemény fickó, akinek aranyból van a szíve. Az antihős detektívek általában abban különböznek a sima antihősöktől, hogy ők általában megússzák a történetet és a femme fatale számukra nem válik végzetessé. De ez sem meglepő a Máltai sólyom, vagy a Hosszú álom után. További noir karakterek a manipulatív és sötét múlttal rendelkező, csábító femme fatale, aki miatt minden férfi elveszti az eszét, és az alvilág vezető alakja, aki mindenféle illegális bizniszt folytat és akinek birtokában van egy bizonyos információ, amit zsarolásra használ. De noir klisék közé tartozik Martinelli lassú és buta izomembere, aki szinte kéjesen élvezi, ha valakit „megdolgozhat”, na és persze a zsaruk, akik inkább csak hátráltatják a főszereplőt a nyomozásában. Az egyetlen igazi rejtély, hogy a film végzet asszonya vajon jó kislány-e vagy sem. 

A film fényképezése az erősségek közé tartozik, mint általában minden noirnak. Ugyanakkor Leo Tover operatőr sem hozott igazán egyedit a filmbe, „csak” a szokásos noir elemeket a hosszú, sötét árnyékokkal, a nedvességtől csillogó éjszakai utcákkal, és egy csomó látványosan tekergő cigarettafüsttel. A film helyszínei is jellegzetes noir helyszínek, füstös éjszakai lokál, szállodai szobák, apartmanok, amelyek annyiban azonban különböznek az általában lepukkant helyszínekkel operáló noiroktól, hogy a Dead Reckoningban mindezek sokkal előkelőbbek, mint a műfajban megszokottak. Mivel a film legfontosabb része Humphrey Bogart, ezért a kamera is jó sok időt tölt vele, rajta, mint a film leglátványosabb elemén. Tover „szokásosnak” nevezhető noir fényképezés még akkor is jó és látványos, ha „csak” a műfaj átlagos szintjét éri el.

A karakterekhez hasonlóan a színészi játék is – kivéve persze Bogartot – elég közepesnek tűnik. A film őrületes szerencséjére Humphrey Bogart viszont mindent elvisz a hátán.Humphrey Bogart karaktere Rip, kicsit passzívabb magánnyomozó, mint Sam Spade, vagy Phillip Marlowe, mert úgy tűnik, hogy Rip mintha csak futna az események után, pontosabban szólva az események sodorják magukkal, mint ahogy egy hajó tud sodródni a tengeren navigációs eszközök nélkül. Rip először hagyja, hogy megtörténjen vele egy adott dolog, és az ebből fakadó új szituációt később próbálja meg kezelni vagy megoldani. Persze azért Rip passzivitása relatív dolog, mert ezzel együtt ő a legaktívabb a filmben, csak az előző filmjeiben látható karakterekhez képest tűnik passzívabbnak. Ez a viszonylagos passzivitása a film végzet asszonyával való kapcsolatában is látszódik. Abban a jelenetben, amikor Dusty éppen énekel a lokálban, Rip iszogat és közben inkább a poharát nézi a csinos nő helyett. Persze Bogie karakterei szeretnek iszogatni a filmekben, de amikor egy csinos búgó hangú nő énekel, akkor azért rögtön és határozottan elterelődik a figyelme a piáról a csinos harisnyás láb felé. Itt kezdetben mintha ellen akarna állni egy darabig ennek a búgó hangú nőnek, aztán a későbbiekben ez az ellenállás megszűnik, és beleszeret Dustyba. Ez a kezdeti ellenállása nem csak abból fakad, hogy nem akar barátja szerelmével kavarni, hanem mert Rip alapvetően bizalmatlan ember, különösen a nőkkel szemben, akiket legszívesebben zsebre tenne, és csak akkor venné elő onnan őket, amikor kedve van a társaságukhoz. Mindemellett persze itt is vagány, kemény, cinikus és valahol mélyen érzékeny a karaktere, de Rip talán kevésbé éles és kihegyezett, mint Sam Spade vagy Phillipe Marlowe. Ripről nem sok háttértörténetet tudunk meg, igazából annak nincs különösebb jelentősége, hogy a hadsereg századosa és bajtársa ügyében nyomoz, a lényeg, hogy barátja eltűnése után, rögtön átvedlik nyomozóba.

Nagyszerű látni, ahogy Humphrey Bogart reagál karaktere személyiségének változásaira illetve a karakterét körülvevő környezetre, attól függetlenül, hogy Rip karaktere nem annyira mély vagy összetett, mint híresebb, klasszikusabb szerepei. Ő mindig eszméletlen nagyságú mágnesességet áraszt magából a filmvásznon, ami igaz erre a filmre is. Lehet, hogy karakterének nem mindegyik fázisában teljesen meggyőző, mint például a hadsereg századosaként, ugyanakkor nagyon gyorsan magándetektívvé alakul, amiben már tökéletes.

A film minden átlagossága ellenére klasszikussá válhatott volna, ha a főszereplő páros Humphrey Bogart és Lizabeth Scott között szikrázik és vibrál a levegő, azonban ez nem történik meg sajnos, és ennek Scott halványabb játéka volt az oka. Felmerül a kérdés, hogy milyen lett volna a Dead Reckoning, ha mondjuk Lauren Bacall játssza Coralt, és énekel mély, rekedtes és búgó hangján. Vajon ekkor is inkább csak a poharat nézegette volna Bogart a filmben? Bogart és Bacall klasszikussá tudott varázsolni pár olyan filmet, aminek története vagy egyéb eleme nem feltétlenül volt erősebb, mint a Dead Reckoninggé. Vagy akár Veronica Lake is szóba jöhetett volna Dusty karakterére, amihez az ő rejtélyes törékenysége is jól illeszkedett volna.

Lizabeth Scott minden csinossága ellenére nem volt igazán meggyőző és játékos ahhoz, hogy el tudta volna hitetni azt, hogy ő egy olyan nő, aki miatt ölre mennek a férfiak. Dusty a végzet asszonyokhoz hasonlóan látszólag egy magányos nő, aki szerelemre és egy védelmezőre vágyik, miközben manipulálja és kihasználja a környezetében lévő férfiakat. Karakterében az egyetlen nem szabványos jelleg, hogy őt ugyanúgy kihasználja valaki, ami miatt kényszerpályán mozog. Lizabeth Scott mindezek ellenére egyáltalán nem volt rossz, erről szó sincs, csak sokkal szaftosabbá és érdekesebbé tehette volna ezt a karaktert és ezzel együtt az egész filmet egy jobb színésznő.Morris Carnovsky alakította Martinellit, a film alvilági alakját, a lokál tulajdonost, aki sokkal inkább tűnik üzletembernek, semmint egy gengszternek vagy bűnözőnek. Kritikaként annyit lehetne felhozni, hogy talán túl kifinomulttá tette Martinellti, aki alapvetően azért mégiscsak egy bűnöző, aki maffia kapcsolatokkal is rendelkezik. Ugyanakkor fel lehet ezt úgy is fogni, hogy megelőzte korát az ő karakteralakítása, ugyanis a '40-es években a Martinellihez hasonló karakterek még inkább tűntek sima gengszternek vagy bűnözőnek, semmint a művelt üzletembernek, akinek nincsenek skrupulusai. Szerintem az ő játéka a jobbak közé tartozott.

Marvin Miller játssza Martinelli brutális és izomagyú végrehajtóját Krauset. Ez a karakter volt talán a film leggyengébb, legklisésebb és a film végén már-már röhejes része, amihez Miller játéka is hozzájárult. Nagy és ijesztő, akiről aztán a későbbiekben kiderül, hogy valamilyen fejsérülést szenvedett korábban, ami miatt egy érzéketlen gyilkossá vált. Az ilyen kegyetlen karaktereknek a régi filmekben mindig meg kellett halniuk, amivel még nem is lenne probléma, azonban ez a jelenet nagyon gyengére sikeredett. Martinelli irodája lángra kap, ahonnan mindenki igyekszik kikeveredni. Krause az izomagy, annak ellenére az ablakot választja menekülési útvonalnak, hogy egy – nem zárt – ajtó is rendelkezésére állhatott volna. Persze mindemellett Bogie akár le is lőhette volna ezt a szerencsétlen, és akkor kevésbé lett volna röhejes a dolog, de gondolom a rendező valami nagyon drámait szeretett volna elérni az ablakon kiugrással.

A Dead Reckoningnak nem sikerült a klasszikus státusz elérése, ugyanakkor mégis tudom ajánlani, már csak Humphrey Bogart miatt is. Ebben a filmben is kiderül, hogy mekkora karakter volt, aki egy átlagos filmet is  szórakoztatóvá tudott tenni. Ugyanakkor az a vád nem érheti az alkotókat, hogy ne próbálták volna a Dead Reckoningot érdekessé tenni, csak sem a rendező, sem a forgatókönyvírók nem tartoztak a legnagyobbak közé.

Értékelés: 7,5/10