Ez volt az idei év második olyan filmje, amit nagyon vártam, sőt talán még jobban, mint a Szárnyas fejvadász folytatását, mivel pár nézhetetlen művészfilmtől eltekintve (pl. Szenvedély 1997) a film noir (1941-1958), mint műfaj a magyar filmgyártásban eddig nem létezett (kivéve néhány háború előtti elfeledett darabot). Mint ahogy a magyar irodalomban is ismeretlen volt a film alapjául szolgáló, Kondor Vilmos 2008-ban megjelent azonos c. regénye előtt az ún. hardboiled (nem véletlenül nincs is rá igazán megfelelő magyar szó) detektív ponyva műfaja, amely filmes feldolgozásától remélte mindenki, hogy kis hazánkban is gyökeret ereszthet ez a nagyon amerikai műfaj.

A történet Budapesten játszódik 1936-ban a növekvő fasiszta veszély árnyékában és Gömbös Gyula halálának évében. Gordon Zsigmond (Kolovratnik Krisztián), az Est nevű napilap kissé nyúzott és cinikus újságírója nyomozni kezd egy meggyilkolt fiatal zsidó prostituált ügyében, ami rajta kívül látszólag  senkit sem érdekel. Nyomozásában fényképész ex- és jelenlegi barátnője, Eckhardt Krisztina (Tenki Réka) segíti, akivel nagyon ellentmondásos kapcsolatban áll. Gordon az ügy felderítése folyamán számos kétes alakkal találkozik a korabeli magyar társadalom minden rétegéből, a primitív alkoholista ex-bokszolótól, a felsőbb körök igényeit is kiszolgáló prostituáltakon át, a mindig felsőbb utasításra tevékenykedő rendőrfőnökig és a felső tízezer üzletemberéig, politikusáig, miközben megfordul lepukkant kapualjakban, luxus bordélyházban, cselédek és középosztály által lakott lakásokban és a felső tízezer villájában. Nyomozása során mindig falakba ütközik, mintha  láthatatlan, de jól érzékelhetően nagyhatalmú kezek nehezítenék munkáját, amivel egy időben fasiszták és kommunisták is egyre sötétebb árnyékot rajzolnak Gordon és Budapest fölé is...A detektív ponyvák a '20-as években kezdték el meghódítani Amerikát olyan írók által, mint Dashiell Hammett (pl. A máltai sólyom), amelyet aztán James M. Cain (Postás mindig kétszer csenget, Mildred Pierce) és Raymond Chandler (Hosszú álom, Farewell, my Lovely, Lady in the Lake stb) újított meg a késő '30-as és '40-es években. Az ő nyomukban járt Kondor Vilmos, amikor megírta Budapest noir c. detektív regényét, ami tartalmazza a műfaj jellemzőit, a kalapos, állandóan cigiző, kissé viharvert ábrázatú, kemény öklű, kiábrándult nyomozót, a cinikus szövegeket, és a fenyegető, sötét tónust. A regényben éreztem némi erőlködést, hogy felvonultassa a műfaj különböző kliséit, azonban ennek ellenére egy alapjában véve jól sikerült és hiánypótló regény, ami stílusosan ültette át a műfajt magyar viszonyok közé, azon belül is a korabeli Budapestre, a "bűnös városba".  Volt azonban a regénynek két olyan területe, amitől nem igazán voltam elragadtatva. Az egyik ilyen a dialógusok minősége, ami nem bővelkedett szellemes cinizmusban, inkább csak tartalmazott némi erőltetett cinizmust, a másik pedig az, hogy nagyon átpolitizáltnak éreztem egy klasszikus hardboiled detektív regényhez képest, amelyek politikát szinte egyáltalán nem tartalmaztak. A film megtekintése előtt emiatt a két dolog miatt aggódtam a legjobban, és mint kiderült nem ok nélkül.

A valamilyen detektív karakterrel operáló noirok többsége hardboiled regényeken alapul, amelyek zömét a '40-es évek második felében, a film noir műfajának csúcskorszakában filmesítették meg. (Nem feltétlenül magándetektív, lehet éppen egy biztosítási nyomozó, vagy ahogy itt is láttuk egy újságíró, inkább a tevékenység a lényeg, és nem a foglalkozás.) A film noirok többsége (legalábbis a közepesektől felfelé) mindig közvetíteni akart valamilyen társadalmi (és nem politikai!) és/vagy morális üzenetet, mondanivalót a konkrét krimi történet mellett, ami a detektív regényekre nem volt jellemző, már csak azért sem, mert azok egy jó része még a háború előtt íródott, és egy másfajta kihívásokkal küzdő társadalmi környezetben játszódnak, ezért a belőlük készült filmek az üzeneteiket tekintve elszakadnak az alapjukat adó regényektől, aminek érdekében sokszor a történetet és annak csavarait is megváltoztatták, hogy jobban visszatükrözzék a háború utáni, a '40-es évek második felének amerikai társadalmát, erre kiváló példa James M. Cain regényéből készült Mildred Pierce. Nehéz helyzetben van az a magyar filmes, ez esetben Gárdos Éva rendező, aki egy magyar viszonylatba átültetett film noirt szeretne készíteni, hiszen erre valójában sem a '30-as évek fasizmus felé haladó Horthy-kora, sem a '40-50-es évek kommunista rendszere nem alkalmas, mert alapból elkerülhetetlen a túlpolitizáltság, ami amúgy is a magyar film egyik legnagyobb halála. A Budapest Noir esetén a film ragaszkodott a regény történetének évéhez, amiből kapásból sejtheti minden magyar állampolgár, hogy ebből antiszemitázás, zsidózás és nácizás lesz. És így legyen ötösünk a lottón. (Első modern magyar noir esetében szerencsésebb lett volna, ha a film a maga kis mikrokozmoszában mozog függetlenül a politikai környezettől, amolyan hitchcocki módon.) A filmmel egyébként nem az a gond, hogy figyelmeztet a fasiszta veszélyre, hanem az, hogy lényegében ennyiből áll minden mondanivalója, ez az antiszemitizmus tesz tönkre minden karaktert a filmben valamilyen módon, ami viszont egy kicsit elfedi az egyén felelősségét, gyengeségét és bűneit, ami pedig a legfontosabb egy film noirban, na és persze az emiatti bűnhődés. Ráadásul még ezt a politikai üzenetet is nagyon felületesen és szájbarágósan adja át. Tényleg már csak Etust és Lenke nénit vártam Magenheim doki mellé, hogy segítsenek neki mindenki számára érthetően elmagyarázni a helyzetet, a magyarországi antiszemitizmus lényegét, miszerint "ezeknek semmi sem elég". (Bár az "ezek" alatt nyilvánvalóan a fasisztákat érti, azonban ez az ő szájából inkább úgy hangzott, mintha a magyarokat értené általában). Nem beszélve az "apa, adjál pénzt, éhes vagyok" mondatról, aminél elcsépeltebben és fantáziátlanabbul még ha akarták volna, sem tudták volna bemutatni a szegénységet. A blog rendszeres olvasói szerintem érzik azt, hogy ez így nagyon kevés egy noirnál, hiszen a hollywoodi noirok a műfaj minden kliséje, femme fataleja, antihőse, detektívje, ismétlődő szimbolikája ellenére ezernyi féle-fajta módon variált érdekes társadalmi üzenetet adtak nekünk, ami itt leszűkül egy noirba nem is igazán illő magyar fasiszta és szenvedő zsidó témára, ami a filmben ráadásul sokkal, de sokkal hangsúlyosabb az általam amúgy is túlpolitizáltnak tartott regényhez képest. Vannak persze olyan hollywoodi noirok, amelyekben nácik (40-es) vagy komcsik (50-es évek) a rossz fiúk, de ezek többsége kémfilm és nem is ez a lényeg bennük, hanem inkább csak a keretét adják mélyebb, egzisztencialista jellegű üzeneteknek, mint pl. Zsebtolvaj. Egy olyan noirról tudok, aminek konkrétan az antiszemitizmus a témája, és ez az 1947-es Crossfire, na de ezt megelőzően elkészült több száz noir a maga klasszikus témáival, és így közben lehet egy-egy speciálisabbat is készíteni. Szerencsésebb lett volna elsőre egy klasszikusabb noir témákkal operáló filmet alkotni alapozásul. 

A Budapest Noir forgatókönyvét Szekér András írta, és mint a legtöbb magyar filmnél, itt is a gyengébb alkotóelemek közé tartozik. A szkript egy viszonylag egyszerűbb, visszapillantások nélküli felépítéssel próbálkozik, amiben egyik helyszínről ugrálunk a másikra, és mindegyiknek az a célja, hogy a főszereplő mehessen végre a következőre, ahol új karakterek kerülnek az útjába. Kicsit a Hosszú álomhoz hasonló ez, azonban ott Philip Marlowe rengeteget kommunikál, a The Big Sleep tele van jobbnál-jobb dialógussal, és nem abból áll egy beszélgetés, hogy Gordon aktuális beszélgetőpartnere végre kimondja azt a mondatot, amiből a nyomozó már tudja, hogy hova kell menni és kit kell keresnie a következő jelenetben. Persze a Hosszú álmot William Faulkner irodalmi Nobel-díjas író írta, akihez hasonló forgatókönyvírót nehéz lenne Magyarországon találni, én ezt értem, de egy noir rajongó, még ha magyar is, valami olyat, de legalábbis olyasmit vár, mint a Hosszú álomban és társaiban. Hiába. Gordon Zsigmond cinikus szellemessége nem érhet a Hosszú álom Philip Marlowe-éjának még a nyomába se, ami probléma egyébként már a regény esetében is fennállt. Bár egyszerűnek és ponyvának tűnhet ez a nyelvezet, azonban stílusos cinikusan szellemes, vagy szellemesen cinikus párbeszédeket nem annyira egyszerű írni, mint amilyen könnyednek ezek tűnhetnek. Főleg Humphrey Bogart szájából. Talán a megfelelő dialógusok írása a legnehezebb dolog egy noir készítésénél. A regény krimitörténete mindezek ellenére teljesen átjön a filmben, sem unatkozni, sem a körmét lerágni nem fogja a néző, a történetvezetés és a dialógusok színvonala viszont nem nevezhető túl magasnak.A film használja a főszereplő antihős általi narrációt is, ami hozzáadhatott volna valami extrát nem csak a karakterizáláshoz, hanem az atmoszférához is, azonban sajnos ennek a szövege sem üti meg az elvárt szintet, azt pedig meg sem közelíti, amit mondjuk Raymond Chandler és Billy Wilder írt pl. a Doule Indemnityben. Már a narráció első mondata, "A valakinek a halál, valakinek a fények városa" rossz érzéssel töltött el, mert erőltetettnek hangzik, miközben kissé görcsösen próbál noir atmoszférát teremteni egy noirosnak gondolt, valójában semmit sem jelentő nyitómondattal.

Azt viszont meg kell adni, hogy a film karakterizálása jobb, mint a könyvé, aminek elsősorban Krisztina megváltoztatott karaktere az oka. A történetben alapvetően nincs femme fatale a számos erős női karakter ellenére sem, ugyanis ezt a történetet nem egy femme fatale mozgatja, hanem egy sokkal félelmetesebb és fenyegetőbb dolog, az egyre erősödő és terjedő fasizmus és antiszemitizmus szövi hálóját minden karakter feje felett. 

Gordon Zsigmond ugyanúgy rengeteget dohányzik, iszik, bunyózik, mint Philip Marlowe, és amerikai társához hasonlóan makacsul fel akar göngyölíteni egy gyilkossági ügyet, amit szinte minden vele ismeretségbe kerülő ember meg akar akadályozni valamilyen oknál fogva. Gordon Zsigmond karaktere annyiban is hasonlít hollywoodi társaihoz, hogy politikailag semleges - ami elviekben mindig az antihős kívülállóságát hivatott erősíteni -, azonban ez a film túlpolitizált, és ebből fakad az, hogy Gordon karaktere esetenként inkább tűnik politikailag érzéketlennek, semmint kívülállónak, mint pl. az utolsó jelenetben, amikor cigit vesz. Érzelmeket leginkább Krisztinával való kapcsolatában láthatunk tőle, ebben is hasonlít számos Humphrey Bogart által játszott karakterre, és ő is a kemény és cinikus külsővel próbálja érző szívét elrejteni. Kolovratnik Krisztián főleg ez utóbbiban, a kapcsolatában teljesített jól, volt néhány olyan csalódott, sértett arckifejezése, ami tetszett, a nyomozás során viszont hiányzott belőle az energikusság. Mindazonáltal ő összességében számomra kellemes meglepetés volt a Szuperbojz után.A regénybeli grafikus barátnőjét, Krisztinát fényképészre változtatták a filmben, ami jó döntésnek bizonyult, mivel így szerepét jelentősen kibővíthették, és karakterét is noirosabbra lehetett írni, ami által a filmben Krisztina egy sokkal erősebb női karakterré vált, mint amilyen a regényben volt, és aki így nem csak a kapcsolatban, de a munkában is Gordon egyenrangú partnere. A noirosabb alatt a modernebbet értem, ugyanis a noirok női karakterei, főleg persze a femme fatalejai ezzel a tulajdonságukkal tűntek ki a többi nő közül a leginkább. Krisztina "nyomozóvá" válásával túllép a film a Lauren Bacall által játszott Vivian Sternwood Hosszú álom karakteren, aki bár nagyon egyenrangúan keveri a szálakat Bogart Marlowe-ja körül, de mégsem nevezhető igazán önálló személyiségnek, sokkal inkább Marlowe "jutalmának", aki majd a film végén elolvad a férfi főszereplő karjaiban. Krisztina élete felett viszont senkinek, még Gordonnak sincs hatalma vagy befolyása, aki ezáltal egy nagyon önálló női karakteré válik. Tenki Réka játéka is tetszett, talán lehetett volna még határozottabb, hiszen ezekkel a tulajdonságokkal 1936-ban egy nagyon erős és független nőnek számított volna.

Kulka János is jól hozza a '30-as évekbeli felső tízezerhez tartozó gazdag gyárost Szöllössy szerepében, ugyanakkor nem éreztem karakterhez illőnek a bokszmeccseket szervező, sportcsarnokot vásárló oldalát, ahol zsebből korrumpálja a politikust. Karakterének ezen jellemzői egyszerűen túl vulgárisak voltak a felső tízezerbe tartozó gazdag kávékereskedőhöz, ami persze nem az ő hibája, sokkal inkább a forgatókönyvvé.

A film áldozatának karakterét lehet, hogy érdemes lett volna jobban megismertetni, aminek céljából például remek flashbackes jeleneteket lehetett volna az alapvetően lineáris struktúrába szőni, már csak azért is, mert nem annyira bonyolult ez a történet, mint a Hosszú álom volt, ahol jó, hogy elkerülték a visszapillantásokat. Ez nem csak a film noirosságot növelte volna, de mivel a karaktert játszó Töröcsik Franciska is érdekesnek tűnt, ezért ki lehetett volna kerekíteni szerepét, alá Szegények és gazdagok módjára, ahol a kezdő Lauren Bacall szerepe növekedett meg jelentősen menet közben. 

A többi színész játéka már nem igazán tetszett, hozták a magyar színészek minden hibáját ebben a filmben (is) a rossz szövegmondástól kezdve, a túljátszott ripacsságon és mesterkélt teátrális játékon át, a több teljesen hiteltelen vagy semmilyen karakterekig, szerencsére ezek többsége általában kevés jelenetes szerep volt, így aztán nem tűnt annyira lényegesnek néhány mellékszereplő gyengébb játéka a film egészét tekintve, amelyek közül jó néhányat akár ki is lehetett volna hagyni. Csak gondolom nagyon utánozni akarták a chandleres-jellegű rengeteg karakterrel játszódó detektíves noirokat. Egy noirban mindig nagyon meghatározó a fényképezés, ami sokat hozzátehet az atmoszféra kialakításához, és persze nem utolsó sorban meghatározza a látványvilágot. A Budapest Noir ebből a szempontból is felemásra sikeredett. Ragályi Elemér operatőr leginkább a belső tereket, azok hangulatát kapja el jól, és születnek látványos képek, ami nem utolsósorban a díszlettervező, Pater Sparrow munkáját is dicséri, azonban egy noir fényképezésében meghatározó a külső képek noiros minősége, ami itt viszont nagyon gyenge, pontosabban szólva inkább semmilyen, hiszen nem nagyon vannak a filmben utcai totálok, ennél fogva nincsenek esőtől csillogó macskakövek, árnyékok a ház falán, a ködben úszó utcán gyengén pislákoló lámpák, ami alatt kétes erkölcsű ledér hölgy álldogál, rácsos árnyékok egyes szereplők arcán stb. Néha egy-egy kapualj vagy hulló vakolatú bérház lépcsőháza bevillan ugyan, de ez kevés. Egyszóval látványos, sötét, árnyékos és kontrasztos noiros fényképezésre ne várjunk. Persze ez nem is egy fekete-fehér film, de azért ezek az technikák színesben is működhetnek, mint azt számos neo-noir bizonyította már. Színes esetén pedig látványos szűrökkel is rá lehetett volna segíteni egy kicsit a noiros atmoszféra megteremtésére, vagy egyéb műfaji technikát alkalmazni, mint a fura szögekből fényképezés, vagy tükrök, lépcsők (kreatív) használata.

Pár alulról fényképezett képre emlékszem, lehet, hogy volt több, de ha nem maradt meg, akkor nem lehetett túl látványos, valamint egy lépcsős jelenetre, azonban az sem volt se látványos, se a noir szimbolikát jól használó jelenet. A film végén a nyomozó egy csomó külső lépcsőn megy fel, hogy eljusson az ügy kulcsfigurájához, a mindenki közül a legbűnösebbhez, akihez noir szimbolika szerint lefelé kellett volna mennie Gordonnak, mivel az illető erkölcsileg elviekben alatta áll. A lépcsőkön való le és fel irány a noirokban ugyanis morális irányt vagy szintet jelez és nem a társadalmi rangot szimbolizálja. És hát az a tény, amit előttem már nagyon sokan kritizáltak: a noir mellett Budapest is hiányzik a Budapest noir c. filmből. Pedig Budapest, amit Horthy "bűnös városnak" nevezett, szinte arra született, hogy a noir európai fővárosa legyen az amerikai Los Angeles mellett. A legelején látunk ugyan egy nagy totált a Dunára, Parlamentre, és a végén a legutolsó jelenetben van végre egy noiros utca totál lámpával és árnyékkal (a poszt legelső képe), és hát nagyjából ennyi.A filmben van néhány akciójelenet, amelyek egész jónak mondhatóak, mint a rövidke autósüldözés, ugyanakkor nyilvánvalóan (és hál' istennek) nem ezeken van a hangsúly. A gyilkossági ügy megoldása, lezárása viszont kicsit elsietett volt, vagy legalábbis nem volt igazán előkészítve, így aztán nem is ütött nagyon (hozzáteszem, hogy a könyvben is ezt éreztem). A történet végén próbálkozott a forgatókönyv egy csavarral, ami alapvetően jó ötlet volt, csak az előkészítetlen lezárás miatt és a soha igazán nagyra nem növő feszültség, pontosabban szólva annak hiánya miatt, finoman fogalmazva sem okozott túl nagy döbbenetet, és igazából már jelentősége sem volt. (Gondolok itt arra, amikor a leendő cikkéhez írt jegyzetében kijavít egy szót.)

Hivatalosan elmondható, hogy végre van egy klasszikus noirunk, aminek alapvetően örülni kell, még akkor is, ha gyengeségei szemmel láthatóak és amelyek egyrészről olyan, a magyar filmekre már évtizedek óta jellemző általános hibákból fakadnak, mint a gyenge forgatókönyv, esetenkénti gyenge színészi játék (ami azért összességében mégis sokkal jobb volt, mint amire számítottam), a túlpolitizáltság, ami ráadásul a film műfajától is idegennek nevezhető, a noir fényképezés hiánya, a maradékot pedig fogjuk fel tanulópénznek, a noir végtelenül amerikai műfajának magyarországi idegenségének, amit nem egyszerű magyar viszonyok közé átültetni. A történet krimi része szerintem élvezhető, túl sok noir elem meg amúgy sem fogja megzavarni a műfajban járatlan magyar nézőt, mert ilyen nem sok van a filmben sajnos. Mit mondhatnék, hogy csalódás volt? Nem mondom, mert ettől függetlenül örülök, hogy elkészült, és talán nem megy el a magyar filmszakma kedve a műfajtól. 

Értékelés: 6/10