Ma már furcsa belegondolni abba, hogy az internet előtti időkben, ez esetben Hollywood aranykorában egyes újságírók mekkora - manapság már szinte elképzelhetetlen  - hatalommal rendelkeztek és nem túlzás azt állítani, hogy élet és halál urai voltak. A legfurcsább az egészben, hogy Amerikában ezen újságírók nagy része nem politikai, hanem bulvártémákban utazott, a leghíresebb, vagy még inkább leghírhedtebb képviselőjük pedig a leginkább a filmgyár botrányairól 1937 és 1965 között író, vagy éppen azokat kreáló Hedda Hopper volt, aki nem csak íráskészségével, de rosszindulatával és önmaga által felkent erkölcsi keresztes hadjáratával tűnt ki a többiek közül, ami nagyon hamar hatalmas népszerűséget hozott számára az olvasók között. Karrierje csúcsán 35 milliónyian olvasták, ami olyan hatalmat adott a kezébe, hogy nem csak Hollywood sztárjai, de még a stúdiófőnökök is rettegtek tőle és mindent megtettek, hogy elnyerjék jóindulatát. Nem véletlenül. Hedda Hopper ugyanis teljes nyugalommal és tiszta lelkiismerettel tette tönkre egy pillanat alatt bárki karrierjét, házasságát és életét akár egyetlen maró mondattal. Bob Hope mondta róla, hogy "Az első dolgunk reggelente az volt, hogy az ő írását futottuk át, csak hogy tudjuk, mi a helyzet."

Hedda Hopper (szül. Elda Furry 1885-1966), amerikai színésznő és bulvárújságíró pennsylvaniai Hollidaysburgban született német származású szülőktől, azonban fiatalon megszökött otthonról és New Yorkba ment, hogy színésznőként dolgozhasson. Kóruslányként szerepelt jó néhány Broadway előadáson, azonban tisztában volt azzal, hogy ebből a kategóriából nehéz kitűnni annyira, hogy megvalósíthassa álmait és végre tényleg színészkedhessen. Ezért aztán amikor meghallotta, hogy az egyik híresebb Broadway rendező színészeket keres egyik darabjához, a The County Boyhoz, hogy azzal egy országos turnéra induljon, akkor bement az irodájába, hogy meggyőzze alkalmasságáról. A zárt ajtók mögötti megbeszélés eredményeként megkapta a női főszerepet a darabban, amivel aztán 35 hét alatt bejárták Amerika szinte minden államát.

Életútja és nem utolsó sorban karrierje következő állomása az volt, amikor 1913-ban férjhez ment DeWolf Hooper producerhez, majd ezek után 1915-ben már némafilmekben is szerepeket kapott. Az első nagyobb sikerét az 1918-as Virtuous Wives-ban aratta, amelyben egy társasági nőt játszott és amely szerep annyira illett hozzá, hogy nem csak szerepeiben, de még színésznői karrierje után is benne ragadt. 1923-ban Louis B. Mayer szerződést ajánlott neki, így az MGM színésznője lett (a baloldali kép ekkoriban készült). Hedda Hopper sosem tartozott az igazán tehetséges vagy híres sztárok közé, de mégiscsak 120 filmben szerepelt 23 éves színésznői pályafutása során egészen a '30-as évek közepéig, amikor karrierje halványodni kezdett. 1935 után már csak nagyon ritkán tűnt fel egy-egy filmben, ahol általában cameo szerepekben önmagát, mint  társasági bulvár újságírót alakított, mint például az Alkony sugárútban. (A jelenet a poszt végi videóban.)

1935-ben már nem igazán tudott megélni a színészetből, ekkor kénytelen volt más pénzszerzési források után nézni, aminek eredményeképpen a Washington Heraldnál kezdett el bulvár témájú posztokat írni heti 50 dolláros fizetésért. 1938-ben elfogadta a Los Angeles Times ajánlatát, ahol 1938. február 14.-én jelent meg első írása saját, Hedda Hopper Hollywoodja című hasábjában, 1939-től pedig már saját rádió showja volt. Hopper nem tudott gépelni, vagy akár helyesen írni, ezért általában telefonon keresztül diktálta cikkeit egy gépírónőnek.Hopper megjelenéséig a kor leghíresebb bulvár újságírója Louella Parsons (a fenti képen jobbra, Hopper balra) volt, aki lényegében monopol helyzetben volt a hollywoodi pletyka témákat illetően. Parsons nem örült a hirtelen felbukkanó erős és nagyon ambiciózus konkurenciának, és kettejük között szinte azonnal kitört az életük végéig zajló konkurencia harc, ami olyan szintre emelkedett, hogy nem csak az ő életüket határozta meg, de azokét is, akik a másikuknak adott interjút, ugyanis ezeket az embereket, hollywoodi sztárokat rögtön "megjutalmazták" pár maró mondattal a következő cikkükben. Parsons és Hopper párharca roppant szórakoztató volt az olvasók számára - Amerika akkori 160 milliós lakosságából kettejüket 75 milliónyian olvasták -, hollywoodi bennfentesek azonban halálra rémültek tőle, hiszen ez a harc azzal is járt, hogy mindketten még erőszakosabban kutatták a jó témákat, pletykákat, botrányokat. Kettejük között is Hopper volt ebben az élenjáró, aki általános vélemény szerint a híres-hírhedt ellenfelek között a rosszabbik volt. Hosszútávon Hopper vált híresebbé és nagyobb hatalmúvá, amihez gátlástalan és hataloméhes természete is hozzájárult, és akitől aztán szinte mindenki rettegett Hollywoodban. Nem utolsó sorban az ő tevékenységének is köszönhető, hogy Hollywood számos olyan embert alkalmazott, akiknek feladata az volt, hogy megakadályozzák az akkoriban botrányosnak számító történések nyilvánosságra jutását, őket hívták "takarítóknak". Ironikus módon hollywoodi újságírói karrierjének beindításához az MGM nagyhatalmú főnöke, Louis B. Mayer is hozzájárult, aki úgy gondolta, hogy Hoppert, mint stúdiójának volt színésznőjét és bennfentesét jobban kézben tudja tartani, mint riválisát, ezért kezdetben apróbb "súgásokkal" a feltörekvő Hoppernek segített annak érdekében, hogy Parsons már meglévő befolyását gyengítse.

Hooper pedig mindent megtett, hogy nevét beírja a bulvárújságírás történelmébe, aminek nem csak Amerika, de talán világszinten is ő vált a leghírhedtebb alakjává, aki karrierje csúcsán évi 250 ezer dollárt keresett (mai értéken több, mint évi 2 millió !), de a stúdiók luxus ajándékait sem utasította vissza esetenként. Olyan életszínvonalon élt, amit még Hollywood legnagyobb sztárjai sem engedhettek meg maguknak ekkor, főleg nem a stúdiórendszer időszakában. Beverly Hills-i hatalmas házáról csak úgy beszélt, mint "a ház, amit a félelem épített."

Hooper nyilvánosság előtt mindig valamilyen extravagáns kalapban jelent meg, ami egy idő után már az image-ének részévé vált, mégpedig olyannyira, hogy adókedvezményt kapott miattuk az akkori adóhatóságtól, az Internal Revenue Service-től, így kalapjait munkaköltség címszóval elszámolhatta évi 5000 dollár határig. Kalapjainak fontosságát és nemzetközi ismertségét jól mutatja, hogy a második világháborúban a nácik Hopper egyik fényképét használták propaganda célokra, és nevezték őt és a kalapját az amerikai dekadencia szimbólumának. A baloldali képen a Time magazin címlapján extravagáns kalapjain és azon viccelődnek, hogy cikkeit mindig telefonon keresztül diktálta. 

Írásaiban legfőképpen celebek és politikusok magánéletében vájkált, ami a legtöbb esetben célpontjai karrierjének végét jelentették 60-70 évvel ezelőtt egy sokkal hipokritább társadalomban, de legalábbis erős megbicsaklását eredményezte. Rosszabb esetben nem csak alanyainak karrierjét, de a házasságát, családi életét is tönkretette egy-egy általa megszellőztetett házasságon kívüli kapcsolatról szóló írásával. De még csak óriási sztorik vagy botrányok sem kellettek neki mindehhez, elég volt csak megharagudnia valakire akármilyen ok miatt, akit aztán elintézett akár csak egy darab maró gúnytól csöpögő rosszindulatú mondattal. Ennek azonban az ellenkezőjére is akadt példa, amikor valakinek felfuttatta a pályafutását egy-két dicsérő megjegyzésével, azonban ezt szinte mindig hátsó szándékkal tette: általában azért, mert valami miatt nagyon utálta az általa futtatott ember szakmai ellenfelét, konkurenciáját.

Saját magára nem csak Hollywood erkölcsének védőangyalaként gondolt, de önismerete is elég jó volt, hiszen "the bitch of the worldnek", azaz "a világ legnagyobb ribancának" is nevezte magát, mottója pedig a "senki sem elég érdekes édes fényben" volt, ami el is mondd mindent munkásságáról. Merle Oberon színésznő, Korda Sándor felesége megkérdezte tőle 1939-ben, hogy "mi vett rá mindarra a gonosz dologra, amit írtál rólam?", amire csak annyit válaszolt bűbájosan, hogy "A ribancság, kedvesem. A színtiszta ribancság."És amikor Hollywood rájött arra, hogy ő, Hedda Hopper, a saját szavaival élve a világ legnagyobb ribanca nem ismer könyörületet, nem lehet maszatolással lerázni és valódi válaszokat vár a kérdéseire, akkor félelem és rettegés öntötte el egész filmgyári közösséget, ahol Hopper egyébként bennfentesként mozgott, mindenkit ismert és látszólag mindenkivel barátságban volt. Senki nem merte elküldeni melegebb éghajlatra, még a legnagyobb sztárok is erőt vettek magukon és megpróbálták eljátszani a barátságot.

A rettegést tovább növelte Hedda Hopper ultrakonzervatív beállítódottsága, ami miatt előszeretettel rántotta le a leplet baloldali politikusokról illetve botrányos magánéletükről, de a családjuk sem volt biztonságban a tollától. Hedda Hopper első nagy visszhangot kiváltó írása 1939-ben íródott, amiben az amerikai elnök, Franklin Roosevelt fiának, James Roosevelt botrányos félrelépéséről írt, akitől felesége azután vált el, hogy rajtakapta egy ápolónővel, amikor a férfi a Mayo Klinikán volt.

A második világháború során az egyik leggyakoribb témája az volt, hogy kiket nem tart elég nagy hazafinak, vagyis kik próbálják meg elkerülni a katonai szolgálatot. Karrierje egyik legnagyobb mellényúlása az volt, amikor Douglas Fairbanks Jr.-ról írta mindezt, amikor a színész már a Brit Royal Navynél szolgált, majd került át a pár évvel később hadba lépő Amerikai Tengerészethez. Sőt, a háború után az is kiderült, hogy milyen fontos szerepet töltött be itt, erről részletesebben ebben a posztban. Az ügy pikantériáját növelte az a tény, hogy elviekben Fairbanks Jr. apjának, a nem sokkal a történtek előtt meghalt híres színésznek, idősebb Douglas Fairbanksnek közeli jó barátja volt. Junior egész életében megvetette ezért Hoppert.

Bár Hollywood politikailag ekkoriban sokkal sokszínűbb volt, mint manapság, és  a legnagyobb sztárok között is számos republikánus, jobboldali érzelmű és gondolkodású volt (pl. John Wayne, Clark Gable akivel egy közös képük balra látható, James Stewart, Barbara Stanwyck, Gary Cooper, Dick Powell stb.), mint manapság, de azért már akkor is jelentős túlsúllyal rendelkezett a liberális baloldal a kommunistákkal szövetkezvén. Ráadásul a '30-as évek nagy gazdasági válságának és a második világháborúnak köszönhetően a kommunizmus népszerűnek volt nevezhető Amerikában, aminek csak a hidegháborús időszak vetett véget 1948-tól kezdődően. 1938-ban alakult meg a HUAC, azaz a House Un-American Activities Commitee, amely célja az volt, hogy kiszűrje az Amerika ellenes tevékenységet folytató fasisztákat és kommunistákat az országban. A HUAC igazából Joseph McCarthy szenátor nevével fémjelzett McCarthy időszakban (kb. 1948-1957) vált fontossá, híressé vagy akár hírhedté a hidegháborús korszak első évtizedében, amikor a szenátor eltökélte, hogy megtisztítja Hollywoodot a kommunistáktól, a világban ezt az ideológiát egyre agresszívebben terjesztő Szovjetunió megállításának egyik eszközeként. McCarthy tevékenysége eredményeképpen feketelistára tették a kommunistákat vagy az ezzel erősen szimpatizálókat, megtörvén hollywoodi pályafutásukat. Hedda Hopper a HUAC egyik legnagyobb támogatója volt, így célpontjait nem csak a neki nem tetsző és általa erkölcstelennek tartott magánélet alapján választotta, hanem politikai meggyőződés alapján is. A kettő akár össze is fonódhatott, mint például Charlie Chaplin esetén.

Hedda Hopper két legfontosabb politikai célpontja Dalton Trumbo forgatókönyvíró és Charlie Chaplin rendező, színész volt. Dalton Trumbot (Gun Crazy, The Prowler, Római vakáció, Spartacus stb.) a '40-es évek vége felé tették feketelistára nem utolsósorban Hopper miatt, aki többször is írt Trumbo Kommunista Pártbeli tagságáról. Trumbo persze ezután sem halt éhen, annyi változott, hogy innentől kezdve  álnéven írt egy darabig, aztán a '60-as évektől kezdve már megint saját néven. Charlie Chaplin is közismert kommunista szimpatizáns volt, ráadásul az is nyílt titok volt, hogy vonzódott a nagyon fiatal lányokhoz, erről bővebben ebben a posztban. Chaplint ráadásul azért is utálta, mert a brit állampolgárságú rendező soha nem folyamodott amerikai állampolgárságért, amit Hopper hálátlanságnak és Amerika ellenesnek tekintett, már csak azért is, mert Chaplin Amerikának köszönhette mindazt, amit elért. Annak érdekében, hogy Chaplin karrierjét aláássa, Hopper még az FBI-jal is együttműködött, amikor a rendező politikai és magánéletbeli tevékenysége már a szövetségi nyomozók figyelmét is felkeltette.

Chaplintől éppen ujjlenyomatot vesznek:De Hedda Hopper figyelme nagy részét leginkább a Hollywood feletti erkölcscsőszségre fordította, ami nem csak hipokrita volt a korábbi kóruslánytól, aki zárt ajtók mögött érte el egy rendezőnél, hogy főszerepet kapjon, hanem rosszindulatú is, amit főleg színésznői karrierjének sikertelensége fűtött a befutott sztárokkal szemben, akikkel úgy játszott, mint macska az egérrel. Utálta a sikeres színészeket, amire remekül rávilágít az egyik mondata is: "Valamikor azt gondoltam, hogy színész akart lenni. Meg voltak hozzá a képességei, amibe beletartozott a felelősségtudat teljes hiánya, és az is, hogy nincs pénze."

Hopper a legveszélyesebbnek azok számára bizonyult, akikkel látszólag baráti kapcsolatban állt, mivel beszélgetéseik és találkozásaik folyamán önkéntelenül is árulhattak el olyan dolgokat magukról, amelyekből Hopper már messzemenő következtetéseket vont le, és amiket azonnal az illető ellen fordított, ha úgy hozta az élet. Viselkedése általában nyájas és barátságos volt, és úgy tudott egy pillanat alatt éles nyelvű viperává válni,  hogy közben látszatot és mesterkélt barátságosságát megőrizte, ami még fenyegetőbbé és félelmetesebbé tette.

Egyik híres mondata a "Hollywoodban a hála az első számú közellenség" volt, ami már önmagában sugallja azt, hogy hogyan bánt azokkal, akikről úgy gondolta, hogy nem respektálták a személyét eléggé és nem értették meg, hogy milyen hatalommal is rendelkezik.

Ingrid Bergmant (pl. Casablanca, Notorious, Gaslight , Spellbound stb.) 1945-ben még hozzásegítette a Szent Mary harangjainak főszerepéhez, hogy aztán pár évvel később lerombolja hollywoodi karrierjét. (Ők ketten a baloldali képen.) 1949-ben a férjes színésznő összejött az olasz és nem mellesleg nős szoknyavadász filmrendezővel, Roberto Rossellinivel, akitől teherbe is esett ekkor. Bergman persze tagadta a házasságon kívüli terhességet és férjéhez való hűtlenséget ameddig csak lehetett, mivel ez a karrierje végét jelentette volna ebben az időszakban. Ezt aztán Hoppernek is letagadta egyik interjújában, amit az újságíró el is hitt és meg is írt. Jó színésznő volt Ingrid Bergman, na, ugyanis nem sokan tudták - és merték - Hedda Hoppert megtéveszteni még rövid időre sem. Pár nappal később egy Parsons cikkből kiderült az igazság, amit a színésznő szivárogtatott ki, abban bízván, hogy így jobban jár, mivel Parsons kevésbé volt rosszindulatú. Hedda Hoppper se a hazugságot, se azt nem tűrte, hogy ráadásul Parsonsnak mondják el az igazat, amivel ebből a párharcból ellenfele került ki győztesen, ezért mindent elkövetett Bergman erkölcstelenségeiről szóló rosszindulatú írásaiban, hogy tönkretegye a színésznőt, már csak a többiek számára is tanulságképpen. Az írásai által keltett botrány akkorára duzzadt, hogy már egyes politikusok sem mehettek el mellette anélkül, hogy meg ne próbálták volna megvédeni Amerika asszonyainak erkölcsét Ingrid Bergman fertőjétől, aki ekkoriban Hollywood egyik legnépszerűbb és legsikeresebb színésznőjének számított. Hopper anti-PR kampányának eredményeként Ingrid Bergmannak el kellett hagynia nem csak Hollywoodot, de Amerikát is, és csak jó néhány év múlva térhetett vissza. Bergman meghurcolásáról és Hollywoodból való száműzéséről ebben a posztban részletesebben. 

Ennél talán még ellentmondásosabb és még furcsább kapcsolat fűzte Joan Crawfordhoz (Grand Hotel, Mildred Pierce stb), akiről közismert volt a filmgyárban, hogy egy-egy szerepért bármit képes megtenni. Mindenesetre ők ketten nagyon hasonlóak voltak, ugyanis a színésznő is hírhedt volt rosszindulatú természetéről és irigységéről, úgyhogy megértették egymást szavak nélkül is, és természetes szövetségeseknek számítottak. Eleinte legalábbis. Vagy látszólag. Azonban természetüket egyikük sem tagadhatta meg még egymással szemben sem, amiben Hopper volt az élenjáró, Crawford tőle szokatlanul mindig is óvatosan viselkedett a nagyhatalmú újságíróval, tisztában volt azzal, hogy sokat segíthet neki, de egy pillanat alatt tönkre is teheti. A színésznő a '30-as évek első felének egyik legismertebb MGM-es sztárja volt, azonban az évtized vége és a '40-es évek elején már erőteljesen lefelé ívelt karrierje. Crawford 1943-ban a Warnerhez szerződött, és Hedda Hoppernek nagy szerepe volt abban, hogy meg tudta újítani halványuló karrierjét. Sőt, abban is vezető szerepe volt, hogy a színésznő az 1945-ös Mildred Pierce c. noir főszerepéért elnyerte az Oscar-díjat. Hedda Hopper volt ugyanis az első, aki "Oscar-várományosnak" nevezte Crawfordot egyik írásában, ami egy idő után "a legbiztosabb Oscar-várományossá" fejlődött, és amit más újságok is átvettek. Mire a döntésre sor került, már mindenki a "biztos Crawford sikerről" írt és beszélt, és ezt a várakozást a Döntőbizottság sem akarta lerombolni, pedig náluk eredetileg nem ő volt a favorit. A baloldali képen Joan Crawford a Mildred Piercért nyert Oscar-díjával látható, aminek díjátadójára a várakozás ellenére, vagy talán pont azért nem mert elmenni félvén a csalódástól és megalázottságtól, inkább beteget tettetett, így "betegágyában"  riporterek előtt vette át a díjat.

Szövetségük másik fontos eseménye is egy Oscar-díj átadóhoz kötődik, amely során összefogtak Bette Davis ellen, és elintézték, hogy ne nyerje meg a szobrocskát 1963-ban. Davis és Crawford egymás iránti utálata és féltékenysége közismert volt (erről bővebben itt) - amit többek között Hopper is szított közöttük a szaftos sztorik miatt és kijátszotta őket egymás ellen -,  mindezt fokozta az a tény, hogy egyetlen közös filmjük, az 1962-es Mi történt Baby Jane-nel? c. thrillerük után csak Davist jelölték Oscarra, Crawfordot nem, pedig ő is nagyszerű alakítást nyújtott. Crawford nem tudta elviselni ezt, ezért elhatározta, hogy megakadályozza Davis győzelmét, ehhez kérte az újságíró segítségét. Hedda azonnal benne volt a dologban, sőt még ennél is továbbment és meggyőzte a színésznőt arról, hogy akár haza is mehet azzal a szobrocskával, amiről úgy gondolja, hogy őt illeti, függetlenül attól, hogy még csak nem is jelölték a díjra. Bármennyire is hihetetlennek hangzik, de mindez megvalósult, és lényegében nem kellett hozzá más, csak Hedda Hopper befolyása, aki elkezdte a szavazásra jogosult tagok között elhinteni - végigtelefonálván majdnem mind a 600 ! tagot -, hogy Davis nagyon csúnyán viselkedett a forgatás alatt, valamint mindezt megírta a cikkeiben is, erősen eltúlozva és más színben bemutatva azt, ami valójában történt. Joan pedig felhívta a többi Oscar-jelöltet a ceremónia előtt, mígnem talált egy olyat, aki valamilyen egyéb elfoglaltság miatt nem tudott elmenni és aki rábízta a díj átvételét. Ez a valaki pedig Anne Bancroft volt, akit a The Miracle Worker c. filmjéért jelöltek legjobb színésznőnek, tehát ugyanabban a kategóriában, ahol Bette Davis is jelölést szerzett. És nyert: Anne Bancroft, így Crawford nem csak annak örülhetett, hogy Davis nem nyert, de ráadásul ő - akit nem is jelöltek - ment haza azzal a trófeával, amire Davisnek is annyira fájt a foga, és akinek megaláztatottsága ennél nagyobb már nem is lehetett volna. Köszönhetően Hedda Hopper ötleteinek és hathatós támogatásának.Azonban Crawfordnak sem ártott az óvatosság az újságíróval szemben, akinek tudomására jutott, hogy a színésznő leszbikus pornót is készített, mielőtt beindult volna hollywoodi karrierje. Márpedig az erkölcscsősz Hoppernek ez bőven elég volt arra, hogy őt is megpróbálja tönkretenni. A színésznő mindezt persze letagadta előtte, abban bízván, hogy előbb meg tudja szerezni a film egyetlen még meglévő példányát, mint az újságíró, ugyanis tudta, hogy testvére szellőztette meg ezt, aki ezzel pénzt szeretett volna kizsarolni gazdag és híres nővérétől. Crawford megúszta, és szerencséjére nem sokára Hopper és a testvére is meghalt.  Mindezen események a tavalyi Feud c. 8 részes minisorozatban is bemutatásra kerültek Jessica Lange - Joan Crawford, Susan Sarandon - Bette Davis főszereplésével, amiben Judy Davis alakította Hedda Hoppert (a fenti képen balra az igazi, jobbra Judy Davis a Feudban). Hedda Hopper nem nyugodott, és nem bírta elviselni, hogy Crawfordot nem tudta elkapni, és még akkor is gúnyos mondatokat irkált a megjelenésére mindig nagyon kényes színésznőről, amikor már New Yorkban élt és eltávolodott a filmezéstől. "Joan Crawford nem kockáztatja meg , hogy anélkül mozdulna ki Fifth Avenue-i lakásából tojást venni, hogy nagyestélyibe ne öltözne."

Hopper egyik kedvelt témája a házasságon kívüli szex, és hűtlenség volt, amire aztán Hollywoodban rengeteg alanyt talált.

Joan Bennett híres 1951-es botrányának  - főleg a színésznőre nézve nagyon - negatív tálalásában is nagy szerepe volt. A színésznő ekkor Walter Wanger producer felesége volt, azonban viszonyt folytatott egy másik producerrel, Jennings Langgal, akit férje nemes egyszerűséggel tökön lőtt (az esetről részletesebben ebben a posztban). Az ügy óriási publicitást kapott többek között Hedda Hopper által is, aminek jellemző módon leginkább a színésznő itta meg a levét, akinek ezzel lényegében kettétörte a karrierjét, és nem igazán kapott szerepeket ezután, vagy csak keveset és nem olyanokat, mint előtte. Joan Bennett ekkoriban küldött neki egy bűzös borzot ajándékba, amire azt az üzenetet írta, hogy "Lennél a barátom? Mert senki más nem akar. Én is bűzlök, és te is." Hopper később azt mondta, hogy a borz nagyon aranyosan viselkedett, akit egyébként Joannak hívott, majd egy idő után odaadta James Masonnek ajándékba, aki az első ajánlatot tette a borzra, miután a sztori napvilágot látott.Erkölcstelenség témában a legfontosabb célpontjai közé tartozott Elizabeth Taylor (a fenti képen ők ketten), Richard Burton és Marilyn Monroe is, akikről köztudomású volt promiszkuis életvitelük, szeretőik nagy száma, és akiket folyamatosan meg is bélyegzett emiatt. Persze az igazsághoz tartozik, hogy ezen hármas esetében már inkább a népszerűségük növeléséhez járult hozzá. Na nem azért, mert ez lett volna a szándéka, sokkal inkább annak volt szerepe ebben, hogy az '50-es évek vége, '60-as évek elején már jelentősen megváltozott a társadalmi felfogás erkölcsi kérdésekben a '40-es és '50-es évek elejéhez képest.

Az egyetlen ember, aki felmert annyira háborodni Hopper hollywoodi tevékenységén, hogy nyilvánosság előtt, vagy legalábbis Hollywood berkein belüli nyilvánosság előtt le merte égetni az újságírót, az Joseph Cotten színész (Aranypolgár, A harmadik ember, A gyanú árnyékában stb.) volt. Erre azután került sor, hogy Hopper megszellőztette a nős férfi és Deanna Durbin színésznő házasságon kívüli kapcsolatát. Egy Beverly Hills-i eseményen, ahol Hollywood szinte minden sztárja megjelent, Cotten udvariasan kihúzta a széket az éppen leülni szándékozó Hoppernek, azonban a szék húzását akkor sem hagyta abba, amikor az újságíró már ráült volna, így Cotten elmondhatta magáról, hogy ő volt az, akinek sikerült Hedda Hoppert seggre ültetnie. Az esetnek számtalan szemtanúja volt, aminek eredményeképpen Cotten másnap virágcsokrok tucatjait kapta kollégáitól, mintha csak megnyerte volna az Oscar-díjat. A csokrokhoz kapcsolt üdvözlő lapokon pedig megköszönték bátorságát, hiszen ő volt az, aki megtette azt, amiről mindenki más csak álmodozott. (Ők ketten a baloldali képen.)

Hedda Hopper mindenki nagy "örömére" egészen haláláig, azaz 80 éves koráig dolgozott és 1966-ban halt meg tüdőgyulladásban. Visszaemlékezések szerint sikerességének titka nem csak rosszindulatában és intelligenciájában gyökerezett, amelynek kettőse csodálatosan és egyedien kegyetlen dolgokra képes, hanem abban is, hogy ő értette legjobban a pletyka működését, hatását és hatékonyságát, és legfőképpen a tőle való félelmet, amit olyan szintre fejlesztett, mint senki más.

Az alkony sugárút zárójelenete, amiben 2:15-nél feltűnik Hedda Hopper, aki önmagát alakítva bulvárriporterként tudósít a filmbeli gyilkosságról: