Time Goes By

Top 10 Joan Crawford film

2017. június 02. 10:49 - Time Goes By

Joan Crawford (született: Lucille Fay LeSueur 1904–1977) Hollywood ikonikus glamúr lánya és melodrámakirálynője jelenleg 10. a legnagyobb hollywoodi női sztárok listáján. 50 éves pályafutása során három film noir főszerepéért jelölték Oscar-díjra (1945 Mildred Pierce, 1948 Possessed és 1953 Sudden Fear), amelyek közül a Mildred Pierce-ért meg is kapta. Joan Crawford manapság a hollywoodi történetírók és filmesek egyik legfontosabb célpontja, hiszen traumákkal teli gyerekkora, karrierje indulása, személyisége, sztárallűrjei, Bette Davis-szel való viszálya, botrányok a gyereknevelése körül, számtalan szexuális hódítása, amelyekből a férfiak mellett a nők sem hiányozhattak, mind-mind érdekes témát jelentenek amellett, hogy egy nagyon komplex személyiség is kirajzolódik mindezek mögött.

A kis Lucille San Antonioban született, ami akkoriban egy szegény, poros és elmaradott kisvárosnak számított. A család három gyereke közül ő volt a legfiatalabb, azonban lánytestvére még az ő születése előtt meghalt. Anyja még csak terhes volt vele, amikor apja lelépett a családtól, és ami miatt a kis Joan érkezését az anyja a háta közepére sem kívánta. Megszületése után is mindig hidegen és érzéketlenül bánt a kislánnyal. Később újraházasodott, és hozzáment Henry J. Cassinhoz, akiről Joan kiskorában nagyon sokáig úgy tudta, hogy az igazi apja. A család ekkor már az oklahomai Lawtonban élt, ahol Cassin impresszárióként egy kisebb operaházat (Ramsey Opera House) vezetett. A kis Lucille/Joan, akinek "Billie" volt a beceneve gyerekkorában, itt töltötte szinte minden estéjét, és aki ennek hatására elhatározta, hogy nagykorában táncosnő lesz.

Mostohaapja gyerekkorában szexuálisan zaklatta, aminek "köszönhetően" már 11 éves korában elvesztette ártatlanságát. Anya tudott a dologról, de nem tette ellene semmit, elnézte férje aljasságát, és ezért is inkább a lányát hibáztatta, aki felé semmilyen szeretet nem volt képes mutatni. A kis Joan gyerekfejjel úgy élte meg mostohaapja szexuális zaklatását ebben az érzelmileg teljesen sivár környezetben, mint a figyelem, a szeretet és gyengédség egyetlen jelét, ami jelentős pszichés hatással volt rá és ami meghatározta a szexhez való hozzáállását is. A szexet a későbbiekben egyrészről, mint eszközt használta Hollywood szexista világában ahhoz, hogy elősegítse karrierjét és elérje céljait, másrészről szexuális hódításainak volt egy olyan pszichés alapja is, hogy úgy gondolta akiket szexuálisan meg tud hódítani, azoknak az elismerését és szeretetét is megszerzi valamilyen szinten. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan a férfi nemnek sem lett túl nagy rajongója, függetlenül számos szexuális és egyéb kapcsolatától.

Pár évvel később anyja egy olyan katolikus iskolába küldte, ahol a gyereknek dolgoznia kellett az ellátásért, mégpedig olyan sokat, hogy tanulásra már nem is maradt ideje, mert annak nagy részét vécépucolással töltötte. A későbbiekben úgy emlékezett erre az időszakra, hogy "a nővérek is brutálisak voltak, de meg sem közelítették anyámat." Több interjúban is kifejtette, hogy akaratereje, küzdeni tudása és keménysége ebben az időszakban fejlődött ki, amelyeknek hatalmas része volt abban, hogy később ki tudott törni hátrányos helyzetéből és karriert tudott csinálni, ezért minden megpróbáltatása ellenére mindig elismerően beszélt a katolikus iskola életre felkészítő eredményeiről. Mindemellett a végtelen és mániákus tisztaságmániája is itt alakult ki, ami a későbbiekben már messze túlment az egészséges határon. Az sem véletlen, hogy a későbbiekben legidősebb fogadott lányát egy bentlakásos katolikus iskolába küldi, amikor úgy gondolja, hogy a tinédzser lánya a másikban nem tanul elég erkölcsöt, kitartást és keménységet.

A '20-as évek elején már táncosnőként dolgozott különböző revükben és városokban. Ez időszak alatt előfordult, hogy megélhetése érdekében szoftpornó film(ek)ben szerepelt, amelyekkel később stúdióját és őt is zsarolták. Bátyja, Hal is ezek közé tartozott, aki nehezen viselte, hogy az anyjuk által lekezelt és utált húga többre vitte, mint ő, a család szeme-fénye. 1924-ben az egyik detroiti előadáson figyelt fel rá az MGM filmstúdió egyik producere, aminek eredményeképpen megkapta első szerződését a stúdiónál, heti 75 dolláros fizetéssel. Első filmszerepére 1925-ben került sor, amikor is a Lady of the Night c. filmben a stúdió legnagyobb sztárjának, Norma Shearernek lett a testdublőre.

Joan nagyon sokáig csak jelentéktelen szerepeket kapott, amelyekkel nagyon elégedetlen volt, és elhatározta, hogy ha a stúdió nem akar belőle sztárt csinálni, akkor majd ezt megteszi ő maga. Ettől kezdve folyamatosan különböző táncos eseményekre járt, ahol megmutathatta tánctudását, és amelyek során természetesen azt a lehetőséget sem hagyta ki, hogy befolyásos férfiakkal ismerkedjen karrierje előmozdításának reményében. Nemsokára meg is jöttek a várva-várt nagyobb szerepek, és 1928-ban végre befutott az Our Dancing Daughters c. némafilmmel. Az egyik forgatókönyvíró úgy emlékezett vissza erre, hogy "Senki nem döntötte el, hogy Joan Crawfordból sztár lesz. Joan Crawford sztár lett, mert Joan Crawford úgy döntött, hogy sztár akar lenni." 

Még ekkor sem volt teljesen elégedett, aminek az egyik legfőbb oka Norma Shearer, az MGM stúdió első számú színésznője volt. Mint vezető színésznő, Shearer kapta a legjobb szerepeket, míg Joannak csak az maradt, ami Normának nem kellett. Norma a kivételezett helyzetét leginkább annak köszönhette, hogy férje Irving Thalberg a stúdió egyik vezetője volt. "Hogyan versenyezhetnék Normával? Ő a főnökkel alszik egy ágyban!" - mondta egyszer Joan nagyon frusztráltan. Azonban még ez sem akadályozta meg, hogy pár hónapon belül mégiscsak a stúdió egyik vezető színésznőjévé váljon, aki főleg romantikus filmekben játszott a némafilmes korszak utolsó pár évének legnagyobb sztárjaival, többek között Ramon Novarroval és John Gilberttel.Karrierje még magasabb fokozatba kapcsolt, amikor 1929-ben hozzáment első férjéhez, Douglas Fairbanks Jr.-hoz (ketten a fenti képen a nászútjukon), aki Hollywood egyik legbefolyásosabb "arisztokrata" családjának tagja volt. A férfi szülei Douglas Fairbanks Sr. és Mary Pickford ellenezték fiúk házasságát az alacsony sorból és meglehetősen kétes múlttal rendelkező Joannal. Apósa később megbékélt vele, Pickforddal azonban végig nagyon hűvös és rossz maradt a kapcsolata.

Joan sikerrel vette a hangosfilmekre való átállást, és 1931-re már Hollywood egyik legnépszerűbb színésznőjévé vált. Az MGM megpróbálta kihasználni Joan népszerűségét, ezért több reményteljes és feltörekvő férfiszínésszel párosították össze romantikus glamúr filmekben. Ennek eredményeképpen 8 közös filmet készített a '30-as évek elején Clark Gable-lel, aki nagyon sokat köszönhet Crawfordnak karrierje beindulásáért. Ők egyébként szerettek együtt dolgozni, ami a köztük kialakuló viszonynak is köszönhető volt, és egész életükben pozitívan beszéltek egymásról. A '30-as évek közepén ismerkedett meg leendő második férjével, Franchot Tone-nal, aki miatt el is kezdődött Bette Davis-szel az örök párharcuk és rivalizálásuk, ami még évtizedekkel azután is tartott, hogy Joan már rég elvált Tone-tól, és viszályuk számos egyéb területre is kiterjedt.  

Az alábbi képen második férjével Franchot Tone-nal valamikor a '30-as évek második felében:Karrierje a '30-as évek második felében már egy kicsit megtorpanni látszott, bár 1937-ben még "Queen of the Moviesnak", azaz a filmek királynőjének nevezte a Life magazin, azonban 1938-ban már a "Box Office Poison-nak" azaz "Jegypénztári bukásnak" bélyegezték több más nagy sztárral egyetemben, mivel a filmforgalmazók szerint az ő hatalmas fizetéseik nem tükröződnek a bevételeken. Bár a '30-as évek végén is volt pár jó filmje és alakítása, mégsem sikerült teljesen levakarnia magáról ezt a címkét.

Crawford ebben az időszakban fogadta örökbe első gyerekét, Christinát, akit később három másik (Christopher, és az ikerlányok Cathy és Cindy) követett. Christina felnőttkorában azzal vádolta a színésznőt, hogy valójában csak propaganda célokra kellettek neki a gyerekek, mivel általuk akarta a karrierjét megújítani. Azzal is vádolta nevelőanyját, hogy folyamatosan pszichésen, verbálisan és néha még fizikailag is bántalmazta az alkoholista és mentálisan kiegyensúlyozatlan színésznő. Erről írt egy könyvet Mommie Dearest címmel (bővebben itt), amit később meg is filmesítettek Faye Dunaway főszereplésével, aminek aztán egy nagyon rossz film lett az eredménye. 

Crawford érezte, hogy kezd kiöregedni a fiatal szexis glamúr lányos szerepekből, és ezért próbált váltani a tőle első gondolatra távol álló anyaszerepekre. Azt is tudta, hogy a sikeres átmenethez a közvélemény előtt is fel kell építenie új imázsát. Családanya szerephez természetesen egy férj is kell, ezért aztán 1942-ben harmadszor is megházasodott, férje pedig Phillip Terry színész lett. Erőfeszítése azonban nem igazán bizonyult sikeresnek, vagy legalábbis csak részben, mivel az MGM 1943-ban felbontotta vele a szerződést, mert Louis Mayer, az stúdió vezetője nem látta benne a megújulás lehetőségét. Nem úgy Jack Warner, a Warner Bros. főnöke, aki szerződést ajánlott a színésznőnek, nem utolsósorban azért, hogy könnyebben kontrollálhassa a stúdió első számú színésznőjét, Bette Davist. A két sztár színésznő közötti rivalizálás innentől kezdve már kibővült a legjobb szerepekért való küzdelemmel is. Kettejük kapcsolatáról bővebben nem csak ebben a posztban lehet olvasni, de még egy sorozat is készült belőle idén Feud címmel Jessica Lange és Susan Sarandon főszereplésével.

A képen Bette Davis, Jack Warner és Joan Crawford:A Warnernél sikerült neki mindaz, ami az MGM-nél nem: sikerrel újította meg karrierjét. Bár az MGM-nél is volt pár komolyabb és maradandóbb alakítása a hatalmas népszerűséget elérő filmjei mellett, de leginkább mégiscsak romantikus glamúr filmekben szereplő színésznő sikerrel váltott új stúdiója profiljára, és ekkor már komolyabb és sötétebb drámákban, melodrámákban, és noirokban is megmutathatta tehetségét, amit ekkor már a szakma is elismert, és aminek három Oscar-jelölés és egy győzelem lett az eredménye. Pályafutásának legtöbb maradandó és mára már klasszikussá vált filmjét ebben a korszakban 1945-1952 között készítette, azonban az ötvenes évek közepére megint halványodni kezdett csillaga. Ekkoriban egy 50 feletti színésznőnek már nagyon nehéz volt megfelelő szerepeket kapni Hollywoodban, amivel Joannak is szembesülnie kellett.

Negyedik házasságát 1955-ben kötötte Alfred Steele-lel, aki a Pepsi Cola elnök-vezérigazgatója volt. Joan férjével együtt utazott a világ minden pontjára, miközben a cég egyik reklámarca lett. Innentől kezdve nem sok olyan képet lehet találni róla, ahol ne lenne a kezében egy Pepsi-Cola. A férfi 1959-ben halt meg szívinfarktusban, ami után a színésznőt el akarták távolítani a Pepsitől, azonban nem tudták, hogy kivel is állnak szemben. Crawford nagyon okosan elpanaszolta mindezt Louella Parsons híres-hírhedt pletykarovat szerkesztőnek, akinek cikke után a Pepsi visszakozott, és még egy igazgatótanácsi pozíciót is felajánlottak neki, amit egészen 1973-ig meg is tudott tartani.

Az egész Pepsis dolog inkább csak pótszer volt számára, amivel a hiányzó rivaldafényt próbálta pótolni egy kicsit, mindamellett, hogy a nagyon alulról jött Joan élvezte a felső tízezerbeli életet, amit a negyedik házassága jelentett számára. De eközben sem tett le arról, hogy valami nagy dobással térjen vissza Hollywoodba.

1962-ben felfigyelt egy regényre, amiből úgy gondolta, hogy remek filmet lehetne készíteni, ezért azt elküldte Robert Aldrich rendezőnek azzal, hogy ő és Bette Davis játsszák a két főszerepet. Aldrich minden nehézség ellenére összehozta a projectet, aminek eredményeképpen elkészült mind Davis, mind Crawford karrierjének egyik legjobb filmje a Whatever Happened to Baby Jane? c. thriller. A film olyannyira sikeres volt, hogy elindította azon horrorfilmek sorát, amelyekben idősebb, valaha nagy nevű színésznők játszanak valamilyen "csúnya" szerepet. A film a későbbiekben az Oscar-díj jelölések körüli rivalizálásról is elhíresült, aminek az volt az oka, hogy míg Bette Davist jelölték, addig Joan teljesítményét mindezzel nem ismerték el, holott legalább annyira jól játszott, mint kolléganője. Joan ekkor Hedda Hopper befolyásos pletykaújságíró segítségével elintézte, hogy ne Davis nyerje el a díjat, és azt is, hogy a többi jelölt rábízza a díj átvételét abban az esetben, ha ők nyernének. Ennek eredményeképpen Joan Crawford vette át azt az Oscar-díjat a győztes Anne Bancroft nevében, amire annyira fájt Bette Davis foga.

Az alábbi videóban látható ez az Oscar-díj átadó, a baloldalon, ahogy a valóságban történt, a jobboldalon pedig ahogy az a Feud c. sorozatban látható, amelyben Jessica Lange alakította Joan Crawfordot. Crawford először átadja a legjobb rendezőnek járó díjat, majd 2:10-nél kezdődik a legjobb színésznőnek járó díj átadása, átvétele:

Két évvel később Aldrich meg akarta ismételni a Baby Jane sikerét, ezért nekiállt egy hasonló film, a Hush..Hush Sweet Charlotte elkészítésének. Davist csak úgy tudta megnyerni, hogy produceri státuszt is kapott, aki ezzel visszaélvén próbálta Crawford szerepét kicsit megrövidíteni, aki tiltakozásul betegnek tettette magát, és bevonult egy kórházba, így zsarolván Aldrichot. Ez a húzás azonban nem bizonyult jónak, mivel a stúdió felbontotta vele a szerződését, és kirúgta a filmből. Szerepét Davis barátnője, Olivia de Havilland kapta meg.

Crawford ezután már csak pár gagyi horror filmben szerepelt, majd visszavonult és elég magányosan élte életét New Yorkban, ahol 1977-ben halt meg szívinfarktusban. 

Joan Crawford is, mint kora legtöbb hollywoodi színésze, előszeretettel játszott magához hasonló karaktereket, ezért nagyon sokszor láthattuk őt a szegény, de ambiciózus, erős és független, de nagyon érzékeny és legfőképpen szexis nő szerepében, aki tudja, hogy mit akar, és azt bármi áron képes megvalósítani, és akinek nem jelent gondot pár férfi elcsábítása sem. 

Joan Crawford híres-hírhedt alakja volt Hollywood aranykorának, aki nagyon összetett és bonyolult személyiség volt, és aki a mai napig is végletesen megosztja a kritikusokat és a rajongókat. Mint a legtöbb alulról jött ember, aki önerejéből képes hatalmas karriert csinálni, ő is egyszerre volt nagyon kemény, akitől a rosszindulat és a manipuláció sem állt távol - sőt ennek nagymestere volt -, ugyanakkor nagyon érzékeny és törékeny lélek is volt, aki egész pályafutása során arra vágyott, hogy általa a lelke mélyén nagyra tartott emberek - ide tartozott például Bette Davis - elismerjék tehetségét és képességeit. Joan Crawfordnak ez csak későn és ritkán adatott meg, mert karrierje első felében minden közönségsikere és tehetsége ellenére nem vették komolyan, mint színésznőt. Nagyon sok filmpartnere utált vele együtt dolgozni, aminek sokszor az ő nagyon görcsös bizonyítási vágya volt az oka, és az, hogy minden filmet teljesen ki akart sajátítani. (Ez utóbbit általában úgy érte el, hogy lefeküdt a rendezővel forgatás alatt.) Ugyanakkor Joan nagyon intelligens, erős akaratú, jó humorú, stílusos és legfőképpen tehetséges színésznő volt, aki nagylelkű is tudott lenni, és amely tulajdonságait a későbbiekben számos barátja próbált igazolni. Személyiségének gyenge oldala leginkább a gyerekeihez, azon belül is legfőképpen legidősebb lányához, Christinához fűződő kapcsolatában nyilvánult meg, akivel ugyanúgy rivalizált, mint pályatársaival, ahelyett, hogy gyerekként kezelte és szerette volna, aminek oka saját nehéz gyerekkorában is keresendő. És bár emlékét nagyban beárnyékolja Christina lányával való kapcsolata, aminek legfőbb oka, hogy ő volt az első hollywoodi sztár, akiről először botránykönyv íródott, ezért ez óriási figyelmet kapott és beleivódott a köztudatba. Most azonban nem az anyára, hanem Hollywood egyik legnagyobb sztárjáról, színésznőjéről, a "melodrámák királynőjéről" beszélünk, aki talán mindenki közül a legjobban értette, tudta, mit is jelent sztárnak lenni, és amely szerepből még halála után sem lépett ki. Joan Crawford egész életében nagypályán játszott. 

(Bár számos némafilmjét a korszak késői szakaszának legnépszerűbbjei és legjobbjai között tartják számon, ezeket most nem vettem figyelembe.)1. Mildred Pierce 1945

Michael Curtiz rendezte ezt a 6 Oscar-díjra jelölt film noir melodrámát, ami egy rejtélyes gyilkosságról szóló krimi és egy szappanopera elemekkel rendelkező melodráma keveréke. Ez a film lett az 1945-ös év egyik legnagyobb kritikai és közönség sikere Amerikában, aminek az egyik legérdekesebb eleme az az, hogy a manipulatív femme fatale által tönkretett ember és egyben a film főszereplője is egy . A film központi témái a szeretet, szerelem, siker, pénz, hatalom, társadalmi osztályok és a női szerepek. A Mildred Pierceben szinte az összes karakter szimbolizál valamit a háború utáni USA átalakuló társadalmában, aminek a végén senki nem nyer semmit. A film meghozta Joan Crawford számára élete egyetlen Oscar-díját.

A rendőrség kihallgatja Mildred Pierce-t (Joan Crawford), mivel második férjét, Monte Beragon-t (Zachary Scott) lelőtték és az első férje Burt Pierce (Bruce Bennett) bevallotta a gyilkosságot. Ezután kezdődik a visszapillantás, amiben Mildred visszagondol az életére. Miután Mildred és első férje Bert elválnak, a férje volt üzleti partnere, Wally Fay (Jack Carson) ajánlatot tesz Mildrednek, de ő inkább csak két lányát Veda-t (Ann Blyth) és Kay-t (Jo Ann Marlowe) szeretné rendesen felnevelni. A mind anyagilag mind társadalmilag magasabb osztályba vágyó idősebb lány igényeit nem könnyű kielégítenie, aki elöl Mildred eltitkolja, hogy nem talált más munkát, mint pincérnőit egy étteremben. Miután a kisebbik lánya meghal tüdőgyulladásban, a gyászoló Mildred, hogy lekösse gondolatait, elindít egy vállalkozást és saját éttermet nyit. A rengeteg munkának meg lesz az eredménye és Mildred meggazdagodik, azonban lányának ez már nem elég. Ő társadalmilag is feljebb akar jutni. Lánya kielégíthetetlen ambíciói végül mindannyiuk bukását okozza így vagy úgy..a film nyitójelenete.

A film főszereplője az önállósodó és egyre sikeresebb nő, Mildred Pierce alsó-osztálybeli háziasszonyból egy független elvált nő lesz, aki az üzleti életben is megállja a helyét. Ezt nem úszhatta meg 1945-ben, azonban a független női karakterek akkor még szükséges bukását nem a hasonló karakterekre általában jellemző szexuális vagy erkölcsi szabadossága okozza, hanem a nők klasszikus szerepéből, az anyaságból fakad. Mildred erős anyai ösztönei az oka önfeláldozásának és vak szeretetének, ami végül a bukását eredményezi. 2. Mi történt Baby Jane-nel? (Whatever Happened to Baby Jane?) 1962

Az 5 Oscar-díjra jelölt pszichológiai thriller egy testvérpár kapcsolatáról és egymás iránti mély irigységéről és félelméről szól. A film camp-jellege miatt egy kissé groteszk világba csöppenünk, ami nagyon feszült, nyomasztó és izgalmas perceket fog szerezni nézőjének. Amikor Robert Aldrich rendező leszerződtette a két főszerepre Bette Davist és Joan Crawfordot szerintem sejtette, hogy nem lesz egyszerű a forgatás. A film nemcsak arról híres, hogy hatalmas sikerré vált, és nem várt módon kasszát robbantott, hanem a készítését körülvevő botrányokról is. 

A film 1917-ben kezdődik, amikor Jane és Blanche Hudson testvérek még gyerekek, és Jane egy híres, ugyanakkor végtelenül elkényeztetett hisztis gyerek sztár, akit Blanche, a háttérbe szoruló és kevésbé szép kislány irigyel, mert vele nem igazán foglalkozik senki. Aztán ugrunk az időben, és már 1935-ben járunk, amikorra fordul a helyzet, és Blanche (Joan Crawford) válik híres és elbűvölő színésznővé, Baby Jane (Bette Davis) pedig, akinek nem sok tehetsége van a színészethez, csak azért kap kisebb szerepeket, mert a Blanche kierőszakolja a producereknél. Az egyik éjjel partiról mennek hazafelé, és történik egy autóbaleset. Megint ugrunk egyet az időben, már 1962-ben járunk, ahol azt látjuk, hogy ketten laknak együtt egy rossz állapotú hollywoodi kastélyban, és Blanche kerekesszékhez kötött rokkant, aki teljes ellátásra szorul, és abszolút ki van szolgáltatva az alkoholista testvérének. Baby Jane részegsége miatt egyáltalán nem emlékezik arra a bizonyos autóbalesetre, elkezdi izolálni Blanchot a külvilágtól. Először csak a leveleit dobja ki a szemétbe, aztán a telefonzsinórt húzza ki, majd Blanche utolsó kapcsolatát a külvilággal, a kedves és törődő ápolónőjét is eltávolítja. Ahogy Baby Jane egyre jobban becsavarodik, úgy a fejébe veszi, hogy visszatér a színpadra, ezért felveszi a szintén nagyon gyerekes Edwin Flagget (Victor Buono) zongoristának. Mindeközben egyre kegyetlenebb módokon, legfőképpen lelkileg kínozza (pl: mindenféle csúfságokat visz neki ebéd helyett), de a végén már fizikailag is bántalmazza Blanchot, ami folyamat valami egészen szürreális módon fog végződni a napfényes tengerparton...Részlet a filmből a poszt végi videóban.

Blanche és Baby Jane számára igazából a másik jelenti a világot, sőt ők ketten egymást teremtették meg. Látszólag teljesen az ellentétei egymásnak nemcsak természetüknél, de külsejüknél fogva is, egyikük szőke, a másik meg barna (ezzel a fogással nagyon sok régi hollywoodi film élt, nagyon jellemző pl. Hitchcok filmjeire), azonban félelmeik nagyon hasonlóak. A camp filmekre jellemző irónia pedig leginkább abban mutatkozik meg, ahogy mindketten tulajdonképpen saját maguk leghíresebb karakterét parodizálják, mégpedig nagyon groteszk módon: Bette Davis a filmben a szép szőke, kacér, flörtös kislány Jezebel, Davis egyik Oscar-díjas szerepe. Joan Crawford meg nem egyéb itt, mint a családja miatt hosszútávon szenvedő mártír: Mildred Pierce.3. Grand Hotel 1932

Ez a Pre-Code (cenzúra előtti) MGM dráma több szempontból is különleges helyet foglal el a filmtörténelemben. A Grand Hotel volt az első olyan film, aminek fókuszában több olyan szereplő áll, akik a történet kezdete előtt ismeretlenek voltak egymás számára, de életük egy bizonyos helyen keresztezi egymás,hosszabb-rövidebb ideig összefonódik, majd kilépnek egymás életéből. Mindemellett a Grand Hotel az egyetlen olyan film, amelyik elnyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, anélkül, hogy akárcsak jelölték volna bármilyen más kategóriában, valamint ez volt az első un. "all-star" színészcsapattal - közte Greta Garbo, John Barrymore, Lionel Barrymore, Joan Crawford - készült nagy költségvetésű film, ami megjelenésének időpontjáig a legfényesebbnek hatott a gazdag és előkelő környezetnek, díszleteinek és az elegáns, csillogó kosztümeinek köszönhetően.

A film öt, egymás számára kezdetben idegen ember életének egy rövid szakaszát - két napját - követi nyomon, amit Berlin legdrágább és legelegánsabb szállodájában töltenek. A depressziós, és szorongásokkal teli, az öngyilkosság gondolatával kacérkodó balerina Grusinskaya (Greta Garbo), az elszegényedett szerencsejátékos, de ízig-vérig úriember Baron Felix von Geigern (John Barrymore), aki lopni kényszerül, hogy pénzt szerezzen és fenntarthassa megszokott életmódját, a haldokló szegény könyvelő Otto Kringelein (Lionel Barrymore), aki halála előtt egyszer végre luxusban szeretne élni egy pár napig, a gépíró Flaemmchen (Joan Crawford), aki színésznő szeretne lenni, és ezért bármit, még a prostitúciót is bevállalja és Preysing (Wallace Beery), a gyárigazgató, akinek mindenképpen sikeresen le kell zárnia egy üzletet, hogy ne menjen tönkre. Az életük valamilyen szempontból összekapcsolódik, amelynek során drámai, komikus és romantikus eseményeknek leszünk szemtanú...Joan egyik jelenete.

Az egész film ebben a csillogó környezetben, a Grand Hotelben játszódik, ahol emberek, vendégek érkeznek és távoznak, alkalmazottak sürgölődnek, lépnek ki és be egymás életébe. "Emberek jönnek-mennek. Soha semmi nem történik" hangzik el a filmben. Látszólag ez igaz is, hiszen mindenki éli a saját életét, mindenkinek megvan a saját története és mindenki próbálja a saját problémáit megoldani. Valójában azonban mindannyian hatással lesznek mások életére, akár akarják, vagy nem akarják, vagy akárcsak tudatában is lennének ennek. Aztán persze távoznak a hotelből, ezzel együtt általában egymás életéből is, majd újak érkeznek, új történetekkel és problémákkal, miközben mi nézők azon gondolkodunk, hogy ezen útkeresztezések tényleg véletlenek-e, vagy esetleg van valami szervező, rendező erő mögöttük Joan Crawford a feltörekvő gépíró lány szerepében eszméletlenül jól játszik, annyira, hogy felmerül a nézőben a kérdés, hogy miért is nem ő a film női főszereplője, ugyanis a játéka sokkal természetesebbnek, játékosabbnak és szexisebbnek tűnik, mint Garboé. Vonzó játéka is hozzájárult ahhoz, hogy karaktere annyira szimpatikussá válik a filmben, annak ellenére, hogy bevállalja a prostitúciót is színésznői karrierje előmozdítása érdekében.4. Hirtelen félelem (Sudden Fear) 1952

4 Oscar-díjra jelölt film noir thriller, ami a "ne bízz a férjedben" típusú film noirok közé tartozik, és amit a "legjobb nem Hitchcock által rendezett Hitchcock filmnek" tartanak. Mivel a főszereplője Joan Crawford, ezért talán már sejthető, hogy ez a forgatás sem volt botránytól mentes. Crawford nem igazán jött ki a film egyik mellékszereplőjével, Gloria Grahame-mel (Búcsúlevél, Magányos helyen), és a kettejük közötti feszültség egy alkalommal fizikai atrocitásba torkollott. Crawford egyik jelenetének felvétele alatt Grahame leült a díszlet szélére és nagyon hangosan nyalókát kezdett el szopogatni, hogy megzavarja Crawfordot. Grahame terve annyira jól bevált, hogy Joan nekiesett kolléganőjének, aminek egymás gyepálása lett az eredménye. A filmkészítésében részt vevő férfiak ahelyett, hogy rögtön szétválasztották volna a küzdő feleket, inkább csak nézték az ezek szerint érdekesnek bizonyuló küzdelmet. Mindenesetre Joan Crawford alakításáért megkapta élete harmadik, egyben utolsó Oscar-jelölését.

Myra Hudson (Joan Crawford) sikeres színdarab író nem tartja Lester Blaine (Jack Palance) színészt alkalmasnak arra, hogy egyik darabjában megkapja a főszerepet, mert úgy gondolja, hogy a férfi nem tűnik elég jóképűnek és romantikusnak a szerepre. Később találkoznak a vonaton, ahol összebarátkoznak és a férfi annyira elbűvöli, hogy mire leszállnak a vonatról, a nő már fülig szerelmes belé. Nagyon gyorsan összeházasodnak, és Myrat teljesen elvakítja a szerelem, nem látja, hogy férjét valójában csak a pénze és befolyása érdekli. Közben felbukkan a férfi előző barátnője Irene Neves (Gloria Grahame), akivel rögtön felélesztik a régi tüzet. Ketten eltervezik Myra megölését, aki viszont egészen véletlenül meghallja tervüket. A nő az első sokk után bosszút fogad, és ő meg a férje megölését tervezi el oly módon, hogy Irene keveredjen gyanúba......JC egyik legjobb jelenete, amikor megtudja, hogy férje mit tervez.

A filmben számos olyan elem látható, ami több Hitchcock filmben is feltűnik. Az egyik ilyen az, hogy a néző és a főszereplő nem ugyanazt a valóságot érzékeli és látja.  Míg a néző szembesül a férfi valódi természetével, a főszereplő azonban mindezt nem látja. Teljesen vak. Myra nagyon le van maradva a nézővel szemben, egészen addig, amíg sokkhatásszerűen szembesül a valósággal. Ezután viszont fordulat következik, és a néző lesz lemaradva a főszereplőhöz képest. Csak sejthetjük, hogy Myra kieszelt valamit, ugyanakkor egy darabig nem tudjuk pontosan, hogy a félelmen kívül mi jár a fejében, de itt is érezhető és tudható, hogy van valami terv, aminek a részleteit még nem ismerjük.  Aztán a film vége felé a néző és Myra végre ugyanazt tudja és látja. A második nagyon szembetűnő hitchcocki eszköz a főszereplő széles skálájú és extrém emocionális reakcióinak a bemutatása nagyon közel képekkel és furcsa szögű kameraállások segítségével. Joan Crawford itt is megmutatta melodrámai képességeit, aminek eredménye lett az Oscar-jelölése.5. Megszállott (Possessed) 1947

A Megszállott egy pszichológiai film noir melodráma, ami egyfajta átmenet a '40-es években készült melodrámák, és az 50-'es évek elején divatos realisztikusabb film noirok között. A film középpontjában egy mentálisan instabil nő ex-szeretője iránti megszállott szerelme áll. A főszerep meghozta Joan Crawford számára második Oscar-jelölését, és még Hitchcock is ebből a filmből merítette a Psycho végét, amikor a pszichiáter elmagyarázza a nézők számára a főszereplő betegségét.

Egy zavarodott nő, Louise Howell (Joan Crawford) Los Angeles utcáin kóvályog és egy David nevű férfit keres. Amikor egy étteremben összeesik, kihívják hozzá a mentőt, és egy pszichiátriai intézetbe viszik. Itt az orvosok apránként szedik ki belőle a történetét, amit Louise visszatekintéseiben ismerhetünk meg. Ő ápolónőként dolgozott egy gazdag férfinél, Dean Grahamnél (Raymond Massey) akinek mentálisan beteg feleségét kellett ápolnia, miközben őrülten szerelmes volt David Sutton (Van Heflin) mérnökbe, aki Graham ismerettségi körébe tartozott. David azonban nem igazán szerelmes a nőbe, és szakít vele egy idő után, mert túl soknak és terhesnek érzi Louise csimpaszkodását és megszállott szerelmét. Miután Graham felesége öngyilkos lesz, Louise feleségül megy a gazdag férfihoz, de csak azért, hogy David közelében maradhasson. Férjének van egy felnőtt lánya, Carol (Geraldine Brooks), aki kezdetben nem kedveli Louiset, mert őt okolja anyja halála miatt. Carol már éppen megbékélne mostohaanyjával, amikor meg Louise kezdi el utálni Carolt,  mert David beleszeret a lányba és már az esküvőjüket tervezik...A film remek nyitójelenete.

A film egy pszichológiai tanulmány a túlzott és erőszakos szerelemről, az elutasításról és mentális betegségről, ami nem a szokásos jó és rossz között akar különbséget tenni, hanem a valóság és a képzelet között, aminek határán főszereplője egyensúlyozik, egészen addig, amíg már nem tud különbséget tenni a kettő között. Joan Crawford meggyőző Louis szerepében, aki magában küzd ugyan a betegségével, miközben arra is vigyáz - legalábbis ameddig tud -, hogy a külső, normális látszat megmaradjon. Crawfordnak egy csomó mindent az arcával, szavak nélkül kellett elmondania ebben a szerepében, amiért megérdemelt volt második Oscar-jelölése.6. The Damned Don't Cry 1950

Ez a film egy női dráma és egy gengszterfilm keresztezéséből létrejött noir krimi, ami egy felfelé törekvő nő részvételéről szól a szervezett bűnözésben. A filmben végigkövethetjük "karrierjének"  állomásait és karakterének átalakulását, amelyet jól szimbolizálnak különböző férfipartnerei. A szokásos gengszterfilmekkel ellentétben itt nem a maffia főnök a főszereplő, hanem a nőjének életét követhetjük nyomon, Joan Crawforddal a főszerepben.

Ethel Whitehead (Joan Crawford) egy nehéz körülmények között élő háziasszony valahol egy isten háta mögötti texasi városkában, akinek életét meghatározza a szegénység és a sivár házassága a kemény és szívtelen férjével. Amikor azonban meghal kisfia, az egyetlen dolog, aki miatt elviseli ezt a kilátástalan és reménytelen életet, elhagyja férjét és egy nagyvárosba költözik. Ruhaboltban modellként nagyon gyorsan megtanulja, hogy hogyan kapaszkodhat feljebb ebben a férfivilágban a külsejével. Első lépésként elcsábítja a szégyenlős és szerény Martin Blackford (Kent Smith) könyvelőt, abból a célból, hogy meggyőzze a férfit arról, hogy érdemes lenne a maffia egyik vezetőjének, George Castleman-nek (David Brian) dolgoznia, akit aztán szintén elcsábít. Ethel közben egyre nagyvilágibb és elegánsabb nővé válik és egyre jobban élvezi a gazdagság és a pénz előnyeit. George megpróbálja felhasználni Ethelt arra, hogy csapdát állítson legnagyobb riválisának Nick Prenta (Steve Cochran) maffiózónak, azonban a csapda csődöt mond, mivel a nő beleszeret a célpontba. Az elárult Castleman megöli Prentát és ugyanez a szándéka Ethellel is...Jelenet a filmből.

Egy női drámában mindig a női főszereplő moralitása áll a figyelem középpontjában, ami az akkori elvárásoknak megfelelően nem maradhatott büntetlenül, ha az eltért a társadalmilag kívánatosnak tartott-tól. Ethel bűne az, hogy nem fogadja el az olyan jónak és követendőnek tartott női tulajdonságokat és szerepeket, mint az önfeláldozás és alávetettség, ezért aztán meg is fizet majd a film végén. Joan Crawford karakterének megfelelően  "olyan csábító, mint egy édes süti, de valójában olyan kemény, mint egy 75 centes steak."7. Humoreszk (Humoresque) 1946

A film egy showbusinessről szóló melodráma, ami egy idősebb nő és egy fiatalabb férfi kapcsolatát járja körbe. A maga idejében ez a felállás még meglehetős rosszallást váltott ki az emberekből, ezért a Humoreszk egyike azoknak a filmeknek, amelyek valamilyen társadalmi tabutéma fókuszba helyezésével hozzájárultak a hollywoodi cenzúra lazításához. A film nagyon zene központú, amiben számos komoly zenei darab hangzik el, talán egy kicsit túl sok is, ami néha megtöri a film drámaiságát, azonban főszereplői, Joan Crawford és John Garfield kiváló játéka mindezt a hibát ellensúlyozni tudja.

Paul Boray (John Garfield) egy alsó osztálybeli családi háttérrel rendelkező zenész, aki szeretne koncert hegedűsként befutni, azonban kapcsolati tőke hiánya miatt, minden tehetsége ellenére képtelen erre. Az egyik partin, ahol éppen fellép, megismerkedik a felső osztálybeli gazdag házigazdákkal Helennel (Joan Crawford) és férjével Victor Wrighttal (Paul Cavanagh). Victor egy figyelmes, de mégis nagyon gyenge férfi, felesége, Helen pedig egy erős gondolkodású, de mégis bizonytalan nő, akitől a neurózis sem áll távol. Helen nagyon boldogtalannak és magányosnak érzi magát házasságában, amiről alkohollal próbál megfeledkezni, de Paul érkezése egy kicsit visszaadja életkedvét. Helen Paul patrónusa lesz, aminek eredményeképpen végre beindul hegedűsi karrierje. Együttműködésük során egymásba szeretnek, annak ellenére, hogy Pault mindenki megpróbálja lebeszélni erről a kapcsolattól...

Ahogy az már csak melodrámákban lenni szokott, soha nem az jár igazán rosszul valamivel, akit megpróbálnak lebeszélni a dologról, hanem mindig az a fél, akitől meg akarják védeni. A magányos és alkoholista Helen karakterét is mintha Joan Crawfordra írták volna, amit egyébként nagyon intenzíven játszott, karakterének önfeláldozó jellegét kidomborítva. Ez egy újabb nagyon erős alakítás volt tőle.8. A nők (The Women) 1939

Ez egy forradalmian új filmnek számított a maga idejében, aminek az volt a legfőbb oka, hogy kizárólag női karakterekkel dolgozik. Olyannyira vigyáztak a férfi nem kiszűrésére, hogy még a filmben látható állatok is nőstények. A nőkben több, mint 130 szöveggel is rendelkező női karakter látható, hallható, lényegében az MGM stúdió összes színésznője megjelenik, a főszerepekben természetesen a kor a legnépszerűbbjeivel. A nők műfaját tekintve camp dramedy és szatíra, ami alapfelállása miatt már a hollywoodi filmtörténelem részévé vált.

A new yorki felső tízezer feleségei között jelenleg az az első számú pletyka, hogy Stephen Haines megcsalja feleségét, a családjának élő Mary Hainest (Norma Shearer) egy eladó lánnyal, a szexi és kissé közönséges Crystallal (Joan Crawford), aki egyébként csak a férfi pénzére hajt. A pletyka első számú terjesztője Sylvia Fowler (Rosalind Russell), az a típusú nő, aki képtelen bármilyen titkot is magában tartani. Ahogy lenni szokott, most is a feleség tud meg mindent utoljára, akinek mindenki azt ajánlja, hogy nézze el férje hűtlenségét, mivel ez szinte természetes dolognak számít az ő köreikben. Mary azonban úgy gondolja, hogy konfrontálódik Crystallal, és ezzel esetleg elijesztheti versenytársát. Az alacsonyabb sorból származó Crystalt azonban nem érdekli a felső tízezer álszent moralitása, ezért Mary próbálkozása csúfos kudarcba torkollik, aki ennek hatására elhatározza, hogy elválik férjétől. Ezután eltelik két év, amely során Mary éli független életét, amely során egy csomó új emberrel (társaságbeli nőkkel) találkozik, akik közül nagyon sokan hasonló helyzetben vannak, mint ő. Ilyen például a fiatal és naiv Peggy (Joan Fontaine), a négyszeresen elvált idősebb grófnő (Mary Boland), a szexis Miriam (Paulette Goddard), akik hatására Mary is átértékeli addigi életét...Joan Crawford egyik jelenete.

George Cukor rendező hatalmas energiákat mozgatott meg ebben a forradalminak szánt filmben, ami azonban nem egészen úgy sült el, mint ahogy  szerintem eredetileg tervezte, mivel a film proto feminista jellege egy kicsit szétcsúszik a filmben, és majdhogynem az ellenkezőjére fordul, aminek egyik oka, hogy a film szatíra jellege nem érvényesül a főszereplő karakterénél. A másik oka pedig a bejezése, amivel valószínűleg az érvényben lévő cenzúrát kellett kielégíteni. Mindezektől a hibáktól függetlenül A nők egy nagyon egyedi film, ami bizonyos szempontból messze megelőzte korát, bizonyos szempontokból pedig nagyon elöregedett már, ugyanakkor egy remek szatirikus társadalmi pillanatkép a nők helyzetéről 1939-ből, és nem utolsósorban egy újabb remek Joan Crawford alakítást láthatunk benne.9. Johnny Guitar 1954

Nicholas Ray rendezte ezt a nagyon különleges, furcsa és nem mellesleg nagyon megosztó filmet, ami egyszerre egy egzotikus pszichológiai dráma és egy neurotikus western keveréke, aminek azonban minden látszat ellenére semmi köze nincs a vadnyugati filmekhez. Ennek a forgatókönyvét akár Freud is írhatta volna, mivel a film lényege az, hogy folyamatosan analizálja főszereplői szexuális motivációit. A férfi és női karakterek között mintha felcserélődtek volna a nemi szerepek. Mivel a kora közönsége, főleg azok, akik azt gondolták, hogy egy hagyományos westernre ülnek be, nem igazán tudtak mit kezdeni ezzel a fura melodrámával, ezért megjelenésekor megbukott, mindazonáltal manapság már egyfajta kult státusznak örvend. A film forgatása alatt számos probléma adódott Joan Crawford és a másik két főszereplő Sterling Hayden és legfőképpen Mercedes McCambridge között, akik később a nyilvánossággal is megosztották véleményüket a színésznőről. McCambridge "rosszindulatú, piás, parancsolgató rohadt tojásnak" nevezteHayden pedig azt mondta, hogy "nincs annyi pénz Hollywoodban, hogy még egyszer Crawforddal együtt dolgozzak, pedig nagyon szeretem a pénzt". (Mint később kiderült a "piás" jelzőért McCambridgenek sem kellett a szomszédba mennie. Sőt.)

Emma (Mercedes McCambridge) el akarja űzni a városból Viennát (Joan Crawford), mivel úgy gondolja, hogy a hírhedt bankrabló, Dancing Kid (Scott Brady) szeretője. Viennának valóban volt kapcsolata Dancing Kiddel, azonban már sokkal inkább régi kedvese, Johnny Guitar (Sterling Hayden) érdekli, aki most tért vissza a városba. Egyik nap Vienna éppen akkor akar pénzt betenni a bankba, amikor Dancing Kid a bandájával kirabolja azt. Emma ezt a véletlen egybeesést bizonyítéknak tekinti, és meggyőzi az embereket, hogy Viennát fel kell akasztani...

A western alapvetően férfiműfaj, mivel egy nagyon maszkulin férfivilág ábrázol, ahol a nők csak gyenge mellékszereplők, olyannyira, hogy inkább csak egyfajta kelléknek lehet őket tekinteni, de legjobb esetben is csak valamiféle megvédendő gyengeségnek. Nos, ebben a filmben Vienna viseli a nadrágot és kapja a legtöbb időt a filmben, míg a férfi főszereplő karaktere nagyon alulírt és jó, ha feleannyi időt szerepel, mint Vienna. Ráadásul Johnny Guitar még akkor is nagyon erőtlennek, és sokszor elveszettnek tűnik a két nagyon erős női karakter mellett, amikor megjelenik a színen: "Soha nem láttam még ennyire férfias nőt. Úgy gondolkodik, mint egy férfi, aki mellett néha úgy érzem, hogy én nem vagyok az" - mondja Johnny Guitar Viennáról. Na igen, ez a film is Joan Crawford filmje.10. Képviselő úr barátnője (Possessed) 1931

Ezt az 1931-es Pre-Code drámát leginkább csak azért tettem fel a listára, hogy legyen rajta egy olyan film is, ami még pályafutásának elejéről való, és egyike az MGM-es glamúrlány szerepeinek, amiben ráadásul azzal a Clark Gable-lel játszik, akivel 8 közös filmet is készítettek amellett, hogy a magánéletben is közel kerültek egymáshoz. Arról nem is beszélve, hogy ezek a filmek mindegyike hatalmas közönségsikert aratott a maga idejében, függetlenül attól, hogy manapság már elfeledkeztek a többségéről, és nem tartoznak az igazi klasszikusok közé.

Az ambiciózus gyári munkáslány Marian (Joan Crawford) valahol egy kisvárosban él, miközben egy jobb és gazdagabb életről álmodozik. Amikor barátja, a szintén melós Al (Wallace Ford) megkéri a kezét nemet mond, mivel nem ebben a környezetben és világban szeretné leélni az életét. Közben véletlenül megismerkedik a gazdag Wallyval (Richard Gallager), aki meghívja a lányt New Yorkba. Marian New Yorkba érkezése után megismerkedik Mark Whitney ügyvéddel (Clark Gable), akinek a szeretője (és kitartottja) lesz. Három évet ugrunk az időben, amikorra Marianból egy kifinomult nő válik, aki úgy tűnik, hogy elérte célját, és végre a gazdagok életét élheti. Egyetlen egy probléma van, az, hogy beleszeret Markba, aki közben politikusi pályára szeretne lépni, azonban a lánnyal való házasságon kívüli viszonya mindezt megakadályozhatja...

Ez a film egyike azoknak az "erkölcstelennek" nevezett filmeknek, amelyek miatt pár évvel később megalkották a hollywoodi cenzúrát. Ennek a filmnek ugyanis egy olyan "bukott lány" a főszereplője, értsd (luxus)prosti, aki anyagi előnyökért létesített házasság nélkül szexuális kapcsolatot, még ha csak egy ügyfele is volt, és aki mindezért nem igazán bűnhődik meg a film végén. Valójában karaktere csak az önfeláldozása miatt ússza meg a "halálbüntetést" a filmben, és kap megbocsátást, ami miatt csak a jólétet veszíti el, az életét nem.

Jelenet(ek) a Whatever Happened to Baby Jane?-ből:

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr5012546203

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

moodPedro · http://ezer1film.blog.hu/ 2019.03.09. 22:32:11

Épp a Johnny Guitar-on próbálom keresztülrágni magamat, és szinte fizikai fájdalmat érzek közben, annyira szörnyű. Tulajdonképpen minden eddigi színes westernt alulmúl, amit eddig láttam, pedig egyik rosszabb volt a másiknál. (és ezen mit sem változtat, hogy konkrétan westernnek tekintjük-e ezt a filmet vagy nem) Azon csodálkozom, hogy azt írod megbukott annak idején, holott pont arra számítottam, hogy akkoriban nagy sikere volt, de azóta elavult. Nem tudok semmit mondani, ami tetszene benne. A rendezés, a főszereplők (de a mellékszereplők nagy része is - néhány kivétellel persze) a forgatókönyv, mind-mind botrány. Nem tudom fölfogni, hogy kerülhet be egy top10-be, hacsak nem úgy, hogy minden ami mögötte van tűzrevaló... A leginkább nem az bosszant egyébként, hogy szerinted jó, hanem az, hogy hogy fogok ebből a saját oldalamon posztot írni... jesszusom...

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2019.03.09. 22:45:49

@moodPedro: ez egy nagyon megosztó film, leginkább a különlegessége miatt tettem fel erre a listára, nem azért mert havonta újranézem :D
ez egy nagyon stilizált és ezért mesterkéltnek ható film, a rendező Nicholas Ray híres/hírhedt volt kísérletezéseiről, amiket a maga idejében nem ismertek el Hollywoodban, de manapság már kezdik értékelni, ahogy olvastam. Amúgy a franci új hullámra volt nagy hatással, főleg Truffautra és Godardra ;-) De voltak azért konvencionálisabb filmjei is, amik viszont bejönnek nekem..
Amúgy ennek a színszimbolikáját és használatát, valamint stilizáltáságát szokták kiemelni, de megértem, ha utálod és légyszi ne kérdezd, hogy mi mit szimbolizál, mert ahogy a film, úgy a magyarázat is erőltetettnek tűnt.

moodPedro · http://ezer1film.blog.hu/ 2019.03.09. 23:01:37

@Time Goes By: haha, ahogy látom a francia új hullám, olyan neked, mint a Fidesznek a Soros :) - ahol tudsz, megpróbálsz belerúgni , és minden ide lukad ki :))))
Most már egyre kíváncsibb vagyok rá - érzem, hogy vagy én is utálni fogom, vagy imádni... de valszeg nem fog hidegen hagyni... mármint nem a Sorosra gondolok... hanem a french new wave-re

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2019.03.09. 23:21:57

@moodPedro: "érzem, hogy vagy én is utálni fogom, vagy imádni"
Komolyan mondom, hogy drukkolok, hogy tetszen, mert az minidg jó, amikor az ember felfedez valami olyat, amit magáénak érez. És tényleg nem akarom elvenni a kedved tőle, de én még olyan átlagemberrel (már aki ilyen filmet néz) nem találkoztam, aki igazán kedvelte volna. Persze filmrendezők folyamatosan hivatkoznak rájuk, de sztm még ennek fele is csak azért mondja, mert akkornagyobb művésznek érzi magát. És hát mi lenne velünk ugye művészek nélkül...hehe
Amúgy nem mondom, hogy nincs jó film a fr.új hullámban - már csak azért is, mert az amerikai noirok erős hatással voltak rá -, dehogynem, csak sztm a legtöbbjét a rendező személye miatt túlértékelik, főleg Godardot, aki sztm a legnézhetetlenebb rendezők közé tartozik. De már írtam valahol, hogy nem vagyok oda a hangulat és érzet alapú filmeknek, szóval nyilván ez nagy mértékben belejátszik.
(Ja, és soros sem tartozik a kedvenceim közé, de ebbe inkább ne menjünk bele, bár sztm tudnék olyan mondani, amin meglepődnél.)

moodPedro · http://ezer1film.blog.hu/ 2019.03.09. 23:39:38

@Time Goes By:
"hogy nem vagyok oda a hangulat és érzet alapú filmeknek"

nálam viszont simán belefér--- ezért simán el tudom képzelni, hogy nálam működni fognak. A Zoo Zero (1979) című film például a fejemben kavarog hónapok óta, pedig szerintem te a falat kaparnád, ha végig kellene nézned...

Sorosba én sem mennék bele, nem csak azért mert nem igazán érdekel (véleményem persze van azért), hanem legfőképpen azért, mert én sem venném jó néven, ha az én filmes blogomat ellepné a politika, és ettől a tiédet is szeretném megkímélni. - legalábbis a részemről...
süti beállítások módosítása