Kisebbik unokaöcsém filmes ízlésén egy időben azzal a köztünk lévő megállapodással próbáltam finomítani, hogy felváltva egyszer azt a filmet kell mindkettőnknek teljes figyelemmel megnézni, amit ő választ, máskor pedig azt, amit én. Mint utóbb kiderült, ez hatalmas áldozatot jelentett tőlem, hiszen gyerek és tinikorában a zombifilmek zsánere volt a kedvence, úgyhogy lehetőségem volt egy csomót végigszenvedni. (Kivéve Az élőhalottak éjszakáját, ami egy klasszikus.) Miután nagyjából lecsengett nála ez a korszak, a sors iróniája által a napokban véletlenül bukkantam és néztem végig ezt a modern dél-koreai zombis filmet, ami legnagyobb döbbenetemre minden eddigi tapasztalom és előítéletem ellenére tetszett. Úgyhogy ez a poszt erről a dél-koreai apokaliptikus akció thriller zombi filmről most unokaöcsémnek szól karácsonyi ajándékként. (Ne aggódj, azért kapsz majd valami mást is).

Magyarországon két különböző cím alatt is futott John Huston fura paródia jellegű kalandfilmje és komédiája. Először Afrika kincseként szerepelt nálunk, de aztán ezt megváltoztatták Ördögi körre, aminek nagy valószínűséggel az volt az oka, hogy könnyen összekeverhető volt az Afrika királynőjével, ami szintén John Huston rendező és Humphrey Bogart együttműködésében született pár évvel korábban, 1951-ben. A Beat the Devil egyike a legfurcsább filmeknek Hollywood aranykorából, amit nagyon nehéz műfajilag meghatározni vagy bárhova is besorolni, de nagyon gyakran emlegetik úgy, mint a világ első camp filmjét. A kor amerikai közönsége sem igazán tudta hova tenni, aminek eredménye egy hatalmas bukás lett, olyan nagy, hogy véget is vetett a továbbiakban Huston és Bogart szakmai együttműködésének. A film egyébként angol-olasz-amerikai koprodukcióban készült, és nemzetközi jellege a színészgárda összetételében is feltűnik, többek között Gina Lollobrigida személyében.

Mindössze 5 millió dollárból készült el ez a kifejezetten alacsony költségvetésűnek számító, ugyanakkor mégis látványos díszlettel és látványvilággal rendelkező sci-fi dráma, amelyben a film főszereplője - és lényegében egyetlen szereplője, akit a kiváló karakterszínész Sam Rockwell játszik – éppen egy személyes válságon megy át, miközben munkaszerződésének utolsó heteit tölti egyedül a Holdon. A filmben több csavar is látható, amelyekről megpróbálok spoilermentesen írni, kivéve az elsőt, ami a film kb. 30. perce körül történik, és amit felfedek az alábbi posztban, mivel a történet és a lényeg igazából ezután kezdődik.

Annak ellenére, hogy világviszonylatban a kommunizmus volt a legtöbb áldozattal járó, az ún. "progresszívek" által egyszerre szemérmesen és büszkén csak "társadalmi kísérletnek" nevezett politikai tömeggyilkosság, viszonylag kevés film készült a témáról. Az is nagyon szembetűnő, hogy ellentétben a fasizmusról és a holokausztról szóló filmekkel, amelyek szinte kizárólag drámák, addig a kommunizmusról szóló filmek között nagyobb arányban találhatóak szatírák vagy akár vígjátékok, mint komolyabb műfajú darabok, ami véleményem szerint megdöbbentő. Az igaz, hogy a kommunista rendszer annyira abszurd volt, hogy szinte kiprovokálja a szatíra műfaját - amelyben egyébként számos remek film is készült az idők folyamán -, de ez mégsem igazán az a műfaj, amiben a kommunizmus áldozatai, családjaik, leszármazottaik megtalálhatnák a teljes érzelmi azonosulást, vagy hozzájárulhatna ahhoz, hogy feldolgozzák magukban a kommunizmus igazságtalansága, kegyetlensége és terrorja okozta traumákat.

Hat Oscar-díjra jelölték Richard Brooks hatalmas sikert aratott drámáját, ami Amerika talán leghíresebb színmű írójának, Tennessee Williams azonos című, 1955-ös Pulitzer-díjas darabjának filmadaptációja. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy színmű filmadaptációja, ami lényegében minden cselekménytől mentesen egy család tagjai között kapcsolatokról és konfrontációkról szól, akkora közönségsikert arasson manapság, mint 60 éve, amikor A macska a forró bádogtetőn a 3. legtöbb bevételt termelő film volt. Mindehhez persze hozzájárult a kiváló színészgárdája valamint a két főszereplő, Elizabeth Taylor és Paul Newman népszerűsége is.

3 Oscar jelöléséből kettőt (legjobb fekete-fehér fényképezés és vágás) meg is nyert Jules Dassin nagy hatású noir krimije, ami a kijelölte az utat a dokumentarista stílusú un. rendőrségi procedúrás noirok számára, sőt a későbbiekben, a '60-as években egy TV sorozat elkészültét is inspirálta. A történet egy rendőrségi nyomozás 6 napját mutatja be, ami alatt elkapják egy nagyvárosban, -  ez esetben New Yorkban - megölt fiatal modell gyilkosát.

Brad Anderson neo-noir thrillere leginkább főszereplőjének, Christian Bale csúcsot döntő, több, mint 30 kilós fogyásával írta be magát a filmtörténelembe, aki egy insomniás és pszichésen problémás gépkezelőt alakít. Mivel A gépész is azon noirok sorába tartozik, amelyikben nagyon fontos a filmet átszövő rejtély és a történet végi csavar, ezért spoilermentességre törekszem az elemzés során.

George A. Romero írta, fényképezte és rendezte ezt a modern horror műfajára nagy hatást gyakorló alacsony költségvetésű, mára már kult státuszt elérő független, fekete-fehér amerikai filmet. Az élőhalottak éjszakája a ráfordított 114 ezer dollárból összesen 30 milliót hozott vissza, amivel azóta is tartja a legjövedelmezőbb film címét a horror műfaján belül. Bár megjelenésekor számos kritikát kapott néhány szokatlanul bizarr jelenete miatt, ma már a modern zombis filmek alapjaként beszélnek Romero alkotásáról, aminek a rendező 1978 és 2010 között 5 folytatását is elkészítette, valamint két remake forgatását is inspirálta. A történetben hét ember csapdába esik egy vidéki hétvégi házban, miközben egy rakás zombi akar oda bejutni, hogy megegye őket.

Ma már furcsa belegondolni abba, hogy az internet előtti időkben, ez esetben Hollywood aranykorában egyes újságírók mekkora - manapság már szinte elképzelhetetlen  - hatalommal rendelkeztek és nem túlzás azt állítani, hogy élet és halál urai voltak. A legfurcsább az egészben, hogy Amerikában ezen újságírók nagy része nem politikai, hanem bulvártémákban utazott, a leghíresebb, vagy még inkább leghírhedtebb képviselőjük pedig a leginkább a filmgyár botrányairól 1937 és 1965 között író, vagy éppen azokat kreáló Hedda Hopper volt, aki nem csak íráskészségével, de rosszindulatával és önmaga által felkent erkölcsi keresztes hadjáratával tűnt ki a többiek közül, ami nagyon hamar hatalmas népszerűséget hozott számára az olvasók között. Karrierje csúcsán 35 milliónyian olvasták, ami olyan hatalmat adott a kezébe, hogy nem csak Hollywood sztárjai, de még a stúdiófőnökök is rettegtek tőle és mindent megtettek, hogy elnyerjék jóindulatát. Nem véletlenül. Hedda Hopper ugyanis teljes nyugalommal és tiszta lelkiismerettel tette tönkre egy pillanat alatt bárki karrierjét, házasságát és életét akár egyetlen maró mondattal. Bob Hope mondta róla, hogy "Az első dolgunk reggelente az volt, hogy az ő írását futottuk át, csak hogy tudjuk, mi a helyzet."

Billy Wilder 6 Oscar-díjra - köztük a legjobb film kategóriában - jelölt krimije egy Agatha Christie kisregény színpadi változatának filmadaptációja, ami az AFI listáján a legjobb tárgyalótermi drámák rangsorának 6. helyen áll. Számos híres színész látható ebben a filmben, Marlene Dietrich, Tyrone Power, Charles Laughton, Elsa Lanchester, és a film egyik érdekessége, hogy e két utóbbit - akik házastársak voltak -, egyaránt Oscarra jelölték. A történet egy olyan férfi fordulatokkal teli tárgyalása körül forog, akit egy gazdag nő megölésével vádolnak. 

Ugyan a 11 Oscar-jelöléséből csak hármat tudott megnyerni Francis Ford Coppola klasszikusa, azonban ettől függetlenül a világ egyik legismertebb filmjévé vált, amit jelenleg az Aranypolgár mögött a 2. legjobb amerikai filmként tartanak számon. De ezen kívül is számos lista előkelő helyezettje, legelsősorban is minden idők legjobb gengszterfilmje, amiben számos klasszikussá vált mondat hallható, többek között a "Visszautasíthatatlan ajánlatot teszek neki", ami a 2. helyen áll a legjobb filmidézetek között. Nino Rota fülbemászó dallamának sincs túl sok szégyenkezni valója, hiszen az meg az 5. legjobb a filmzenék között. Mindemellett megjelenésekor az addigi 3. legtöbb bevételt termelő film volt az Elfújta a szél és a Muzsika hangja után, ezért aztán nem volt kérdés, hogy lesz folytatása, mégpedig kettő is, 1974-ben és 1990-ben. A film(eket) válogatott színészcsapat vitte sikerre, köztük Marlon Brando, Al Pacino, James Caan, Robert Duvall, John Cazale, Diane Keaton, de láthatjuk benne Hollywood aranykorában számos gengszterjellegű karaktert eljátszó Richard Contet is Barzini szerepében, aki jó néhány korabeli noirban is feltűnt. A történet pedig az amerikai olasz maffia mindennapjaiba kalauzol minket a Corleone család történetén keresztül.

4 Oscar-díjra jelölték William Wyler noir drámáját, Kirk Douglas-szel a főszerepen, amiben beleláthatunk egy new yorki rendőrőrs mindennapi küzdelmeibe a város bűnözőivel, valamint magánéletükbe is egy munkanapjukon keresztül, körbejárván egy még manapság is megosztó témát, az abortuszt, ami miatt a cenzúrával is meggyűlt a baja a filmnek. 

A '80-as évek legvégén, a rendszerváltás küszöbén már több olyan film is megjelenhetett Magyarországon, amelyekben a kommunizmus bűneit mutatták be valamilyen módon, de "természetesen" csak abban az esetben, ha a történet az '50-es években játszódik, így az ezzel az időszakkal való önkéntelen összehasonlításban egy átlag néző fejében a kádár rendszer már-már a kommunista menyországnak tűnhetett - a felszínen. Ez az "engedékenység" a Kádár-rendszer részéről propaganda, vagy pragmatizmus volt, amit úgy hívtak, hogy "szelep". Az elvtársak mindig rettegtek egy újabb 56-tól, ezért úgy gondolták, hogy jobb lesz engedélyezni a gőz kiengedését, ami így az általuk irányított módon történik, semmint megvárni míg a nagy nyomás miatt minden felrobban. Ennek a szelepnek voltak részei többek között különböző együttesek, könnyűzenei események, Hofi Géza, na és persze az '50-es évek kommunista bűneit bemutató filmek, amelyeknek a megjelenés érdekében kompromisszumokat kellett kötniük. A Soha, sehol, senkinek is az ilyen típusú filmek közé tartozik számos eleménél fogva, azonban mégis kitűnik a többi közül, nem véletlenül már csak a rendszerváltás előtti utolsó pillanatokban jelenhetett meg.

Az 1940-es Waterloo Bridge egyike minden idők legromantikusabb filmjeinek, ami Robert Sherwood azonos című 1930-as Broadway darab második filmes feldolgozása volt 1931 után. Aztán 1956-ban is készült belőle egy hollywoodi film, és nem kerülhette el azt sem, hogy két brazil szappanopera keretében is feldolgozzák. Mindezek között messze ez az 1940-es a legjobb és leghíresebb verzió, ami két híres főszereplőjének, Vivien Leighnek és Robert Taylornak is köszönhető. A Waterloo Bridge egy balett táncosnő és egy éppen a frontra induló katonatiszt közötti szerelem tragikus és szívszorító története a háború árnyékában.

Alejandro González Inarritu mexikói rendező már hollywoodi karrierje elején is remek filmeket tett le az asztalra, többek között ezt a sorszerűséget a középpontba állító melodrámát is, amelyben válogatott színészcsapat működött közre, közte Sean Penn, Naomi Watts és Benicio Del Toro, akik közül az utóbbi kettő Oscar-jelölést szerzett filmbeli alakításukkal. A 21 gramm egy tragikus autóbaleset következményeit, valamint azt vizsgálja, hogy az ebben érintett emberek sorsa miként kapcsolódik össze.

Bár az erősen low budget jellegű Decoy nem tartozik a noir legjobbjai közé, azonban mind főszereplőnője, mind története miatt erős kultstátusznak örvend a műfaj rajongói között. A film leginkább főszereplő karakteréről híresült el, aki a klasszikus noirok egyik legelszántabb, legkeményebb, legkapzsibb és legérzéketlenebb femme fatale-ja, akiben a lelkiismeretnek és jó érzésnek még csak halvány nyoma sincs.

Ez a noir vonásokkal (is) rendelkező krimi dráma egyike Hollywood legtöbb díját beseprő filmeknek, ami 8 Oscart meg is nyert 12 jelöléséből. Különböző filmes listákon is nagyon előkelő helyet foglal el, ugyanis jelenleg a 19. legjobb amerikai filmként tartják számon, ami mellett főhőse, Terry Malloy a 23. legjobb hős karakter, zenéje pedig a 22. legjobb filmzene. A krimi dráma lelkét válogatott színészcsapata adja, köztük Marlon Brando, Karl Malden, Lee J. Cobb, Rod Steiger, Eve Marie Saint, akiket mind Oscar-díjra jelöltek. A történet pedig a maffia által irányított dokkmunkások new yorki szakszervezetét átszövő korrupcióról, törvénytelenségekről, erőszakról szól, ahol a főszereplőnek nagyon nehéz döntést kell meghoznia.

Az Annie Hall egyike Woody Allen legfontosabb és munkásságát hosszú időre meghatározó filmjeinek, ami  fordulópont volt a pályafutása során. A korábbi könnyedebb vígjátékai után, amelyek legfőképpen különálló gagek sorozatának is felfoghatóak, az Annie Hall egy minden téren komolyabbnak ható film, amely persze ettől függetlenül tobzódik a tipikus woody allenesnek nevezett, szarkasztikus, szellemes és kifinomult, vagy akár cinikusnak is nevezhető humorban, amiről a rendező híressé vált. A film fontosságát nem csak a legfontosabb kategóriákban elnyert Oscar-díjai (legjobb film, rendező, női főszereplő és forgatókönyv, a férfi főszereplőre "csak" jelölték) tükrözi kiválóan, de a különböző listákon elfoglalt helyei is. Az Annie Hall jelenleg a 35. legjobb amerikai film, és a 2. legjobb romantikus komédia. A film férfi főszereplője pedig Woody Allen Alvy Singer szerepében, aki megpróbálja megérteni, hogy kapcsolata Annievel miért is ment tönkre. A női főszerepet pedig kifejezetten Diane Keaton számára írta, aki el is nyerte játékával az Oscar-díjat.

Ez a noir volt az első olyan mainstream hollywoodi film, ami a szervezett bűnözésen belül annak egy kevésbé ismert és feldolgozott részére, a profi bérgyilkosok tevékenységére koncentrált, akik a maffiához hasonló szervezetbe tömörültek. Bár a film története kitalált, de a lényege valódi eseményeken, mégpedig az un. Murder, Inc. bírósági tárgyalássorozaton alapul, amelyekben egy '30 és '40-es években tevékenykedő bűnözői csoport tagjait ítéltek el, akik az akkori olasz és zsidó maffiának végezték el a piszkos munkát New Yorkban. A film főszereplője pedig Humphrey Bogart, aki Ferguson ügyész karakterében szinte keresztes háborút folytat, hogy a rácsok mögé zárhassa a szervezet fejét. Mindehhez tanúra van szüksége, azonban ezek mindig elhaláloznak, mielőtt még hivatalosan tanúskodhatnának a bíróság előtt...

Craig Gillespie dramedyje napjaink egyik súlyos problémájával, az elidegenedésnek azon formájával foglalkozik, ami alapjaiban akadályozza meg a valódi és értékes párkapcsolatok, vagy akár bármilyen kapcsolatok kialakulását, miközben bemutatja nekünk azt a közösséget, ami hatékonyan segíthet a probléma megoldásában. Ryan Gosling alakítja a film főszereplőjét, egy ártalmatlan és kedves, ugyanakkor minimum fura fiatalember, aki képtelen szoros emberi kapcsolatok kialakítására. Egy nap azzal lepi meg testvérét és sógornőjét, valamint az egész várost, hogy összejött egy nővel, akiről - vagy még inkább amiről - kiderül, hogy nem más mint egy felfújható szexbaba.