1956-ban Alfred Hitchock úgy érezte eljött az ideje annak, hogy saját nagy sikerű 1934-es azonos című angol kémfilmjét újra elkészítse, aminek egyrészről a modernizálás, másrészről pedig az amerikanizálás voltak az elsődleges céljai, mivel a rendező ekkor már 15 éve Hollywoodban élt és dolgozott, és leghíresebb filmjeit is elsősorban az amerikai közönség számára készítette. A remake megjelenése óta pedig már legalább egymilliószor felmerült az a kérdés, hogy az eredeti vagy az újabb verzió-e a jobb?

David Fincher rendező a '90-es években letette már névjegyét a neo-noir műfajában olyan filmekkel, mint a Hetedik, a Játsz/ma vagy a Harcosok klubja, ezért hatalmas várakozás  előzte meg legújabb neo-norjának megjelenését. A 4 Oscarra jelölt film története egy nő rejtélyes eltűnése körül forog számos jól felépített és meglepő csavarral átszőve, miközben különböző okoknál fogva az a gyanú is felmerül, hogy a férje ölte meg.

Hollywoodban számos híres-hírhedt rivalizálást tartottak számon az idők folyamán, amelyek többségéről a széles nyilvánosság egyáltalán nem, vagy csak erősen letompítva, a valós okokat eltitkolva szerzett tudomást és sokáig csak a filmgyár berkein belül ismerték az egész történetet. Az egyik ilyen viszály Marlene Dietrich és Greta Garbo között folyt, amit a nagyközönség csak szakmai rivalizálásnak tudott be, miután mindkét színésznő esélyes volt a kor - a '30-as évek első fele - legnagyobb női sztár címére. Pedig mint a legtöbb rivalizálásnak, ennek is nagyon személyes alapja volt. Talán személyesebb, mint akármelyik másiknak Hollywoodban. Diana McLellan The Girls: Sappho goes to Hollywood című 2000-ben megjelent könyve kettejük kapcsolatát járja körbe, amelyből kiderül, hogy életük végéig tartó viszály oka nem csak szakmai rivalizálás, hanem a kettejük közötti nagyon rosszul végződő szerelmi kapcsolat volt. Greta Garbo és Marlene Dietrich az 1925-ös német The Joyless Street című némafilm forgatásán találkoztak és jöttek össze, majd rövid idő után szakítottak. Ezután egész életüket, kb. 60 évet azzal töltöttek, hogy nagyon látványosan tudomást sem vettek egymásról, miközben számos szeretőt osztottak meg maguk között.

A film noir műfajának egyik meghatározó alakja, Otto Preminger rendezte ezt a mystery noirt, aminek főszereplője ugyanaz a Dana Andrews, mint Preminger pár évvel korábban készült, a mai napig is legismertebb és legnépszerűbb noirjának, a Lauranak. Egy rossz passzban lévő piti alak mindenáron pénz akar szerezni egy isten háta mögötti kisvárosba érkezvén, ahol hamarosan gyilkossági ügybe keveredik.

Három Oscar-díjra (rendezés, forgatókönyv, vágás) jelölték ezt a neo-noir jellegű thrillert és szatirikus fekete komédiát, ami azon hollywoodi filmek közé tartozik, amelyet a filmgyár önmagáról készített. Az ilyen darabokhoz hasonlóan A játékosban is számos filmtörténeti utalás, kikacsintás és sztár cameo látható. A történet főszereplője pedig egy hollywoodi filmproducer, aki megöl egy feltörekvő forgatókönyvírót, majd próbálja megúszni a dolgot.

8 Oscar-jelöléséből négyet díjra tudott váltani - ráadásul a legfontosabb kategóriákban, mint a legjobb film, rendező, férfi főszereplő és forgatókönyv - Delbert Mann rendező romantikus drámája, ami ráadásul egyike annak a két amerikai filmnek, amelyik nem csak a legjobb film Oscarját, de a Cannes-i Filmfesztivál fődíját is megnyerte. (A másik a Férfiszenvedély.) A Marty fókuszában egy 34 éves nem túl vonzó külsővel megáldott bronxi agglegény áll, akit az egész környezete azzal szekál, hogy miért nem nősül már meg.

A Vakok földjén egy nagyon sötét és ütős brit-amerikai politikai thriller és szatíra Ralph Fiennes-szal és Donald Sutherlanddel a főszerepekben. A film nem egy konkrét elnyomó rendszer működését mutatja be és figurázza ki, hanem az összes diktatórikus rendszert ideológiától függetlenül, egymással összemosva és mixelve. Így a célpont ez esetben nem a kommunizmus vagy fasizmus, mint általában az ilyen típusú filmeké, hanem  maga a nagybetűs Totalitarizmus, amibe beleértendő minden más típusú diktatúra is: a közép és dél-amerikai, esetleg afrikai katonai junták és banánköztársaság-jellegű rendszerek, vagy éppen a vallási alapon működő teokráciák is. A történelem folyamán számtalanszor megtörtént, hogy egy elnyomó rendszert egy forradalom elsöpört, hogy aztán egy még elnyomóbb rendszert állítson fel, amit aztán megint elsöpörnek, és ami után visszajöhet az eredeti valamilyen módosított formában. És természetesen mindehhez mindenki jól hangzó jelszavakat használ. 

John Farrow rendezte ezt a road movie elemekkel is rendelkező noir thrillert, a műfaj egyik ikonikus színészének, Robert Mitchum főszereplésével, aki mellett olyan mellékszereplők láthatóak, mint Claude Rains, vagy éppen Faith Domergue, a "scream queen". A film egy közmegbecsülésnek örvendő orvosról szól, aki egy szexi és manipulatív femme fatale hatására egyszerre csak a sötétség, erőszak és csalások közepette találja magát.

Francis Ford Coppola írta és rendezte ezt a 3 Oscar-díjra jelölt paranoid hangulatú mystery thrillert, amiben válogatott színészcsapat működött közre. A film főszereplője, Gene Hackman mellett többek között felbukkan John Cazale, Allen Garfield, Frederic Forrest, Robert Duvall, vagy éppen a még nagyon fiatal Harrison Ford is. A történet egy lehallgatásra szakosodott és elidegenedett középkorú férfi személyiségéről és morális dilemmáiról szól, amikor lehallgatási tevékenysége során azzal kell szembesülnie, hogy egy gyilkossági ügyre bukkant.

Joan Geraldine Bennett (1910-1990) amerikai színésznő pályafutása során több, mint 70 filmben játszott és leginkább film noirok végzet asszonyaként írta be nevét Hollywood történelemkönyvébe. Karrierje három jól elkülöníthető szakaszból állt, amelyeket az általa játszott karakterek jellege közötti különbség választ szét. Kezdetben leginkább szőke naiva szerepekben tűnt fel, majd a film noir korszakának kezdetével már szexis és csábító barna végzet asszonyokat játszott, végül az utolsó szakaszban a melegszívű feleség és anyakarakterek voltak a legjellemzőbb szerepei.

Robert Rodriguez és Frank Miller írta és rendezte ezt a neo-noir antológia krimit Miller azonos című képregény sorozatából, amiben Quentin Tarantino is közreműködött, mint speciális vendég rendező. A Sin City nem csak egyszerűen egy képregény adaptáció, hanem szó szerint életre kelti a képregényt a filmvásznon kedvenc műfajunk stílusában, miközben nagyon modern eszközökkel és különálló történetek keretében, kissé karikatúraszerűen jelenít meg a '40-es évek noir világát. A filmben válogatott színész csapat látható, közte Bruce Willis, Mickey Rourke, Clive Owen, Jessica Alba, Benicio del Toro, Elijah Wood, Rutger Hauer és még sokan mások.

Ez a Pre-Code, azaz cenzúra előtti dráma leginkább egyes mellékszereplői miatt maradt meg a filmtörténelem emlékezetében, mivel ebben debütált Bette Davis, aki a későbbiekben Hollywood második legnagyobb női sztárjává vált. Nem is beszélve a filmes karrierje elején álló Humphrey Bogartról, akinek ez már nem az első filmje ugyan, de hollywoodi pályafutása ekkor még nagyon törékeny volt, olyannyira, hogy pár évvel később vissza is kellett mennie New Yorkba, mert nem tudott megélni a filmszínészkedésből. Harmincas évekbeli filmjeinek döntő többségéhez hasonlóan itt is a "rossz fiú" mellékszerepét játssza még nagyon kisimult, szinte még kölyökarccal.

Ez a noir krimi egyike a klasszikus noir műfajának utolsó jelentősebb filmjeinek, ami a többi hasonló kaliberű korabeli társával együtt a falig nyomta a műfaj egyes elemeit, ami után már nem igazán lehetett túl sok újjal előállni a cenzúra sújtotta Hollywoodban. Ilyen volt még a szintén 1955 Kiss Me Deadly Robert Aldrichtól vagy a korszakot lezáró Touch of Evil Orson Wellestől 1958-ban. A filmnek több olyan része is van, ami miatt a készítőinek komoly nehézségei támadtak az ekkor még javában érvényben lévő  cenzúrával, többek között egy orális szexet sejtető jelenet miatt - amit ráadásul egy nő kap a filmben - valamint egy olyan, (korabeli viszonyok között értve) meglehetősen grafikusan ábrázolt kínzás jelenet miatt is, ami a későbbiekben Quentin Tarantinot is megihlette a Kutyaszorítóban c. filmje készítésekor. A bűnbandában egy elszánt rendőr munkáját követjük nyomon, aki eltökélten a rácsok mögé akar juttatni egy alvilági szervezet főnőkét. Az ügyet bonyolítja, hogy a rendőr és a maffiavezér is ugyanabba a nőbe szerelmesek.

A bárányok hallgatnak a Psycho után talán a filmtörténelem második legismertebb pszicho thrillere, ami számos elnyert díja és a különböző filmes listákon elfoglalt helyezései is visszatükröznek. Hét Oscar-jelöléséből a legfontosabb ötöt (legjobb film, rendező, férfi, női főszereplő, valamint a forgatókönyv) megnyerte, amivel rajta kívül csak két másik film, az 1934-es Ez történet egy éjszaka és az 1975-ös Száll a kakukk a fészkére dicsekedhet. Az AFI különböző listáin 2007-ben a 74. legjobb amerikai filmként és 5. legjobb thrillerként tartották számon, ami mellett elmondhatja magáról azt is, hogy főszereplőnője, Clarice Sterling a 6. legjobb főhős karakter, Hannibal Lecter pedig minden idők legjobb főgonosza köszönhetően Anthony Hopkins emlékezetes játékának, aki pislogás nélkül bámul mereven a kamerában miközben közli velünk, hogy hogyan is szereti elfogyasztani az emberi májat.

Alfred Hitchcock rendezte ezt a nagy hatású 1934-es brit fekete-fehér akció-kémfilmet, ami akkora kirobbanó siker volt Angliában, hogy már Amerikában is felfigyeltek rá. Nem véletlenül nyilatkozta azt a későbbiekben Hitchcock, hogy ez volt az a film, ami megalapozta későbbi fényes karrierjét és elindította a világhír felé. A történet hozzá is nőtt a szívéhez, még pedig annyira, hogy 1956-ban ugyanezzel a címmel elkészítette modernebb, színes amerikai verzióját is James Stewarttal és Doris Dayjel a főszerepekben. A férfi, aki túl sokat tudott azonban nem csak a modern(ebb) verzió elkészítését ihlette, hanem számos más, ismert, népszerű és modern filmet is, amelyekben szinte visszaköszönnek ennek az 1934-es kémfilm egyes jelenetei.

Az örmény származású, Egyiptomban született kanadai Atom Egoyan rendezte ezt a neo-noir mystery thrillert Kevin Bacon és Colin Firth főszereplésével, amiben mind fizikai, mind pszichológiai értelemben véve meghatározó szerepe van a szexnek és az erotikának.  A történet két idősíkban mozog: egy újságírónő a '70-es években megpróbál könyvet írni egy '50-es években népszerű komikus páros sötét titkáról, akik népszerűségük csúcspontján szakították meg közös munkájukat, miután egy halott lányt találtak a hotelszobájuk fürdőkádjában.

Három Oscar-díjra jelölték Otto Preminger tabudöntögető témával rendelkező drámáját, amely a hollywoodi cenzúra idején először mutatta be egy drogos életének egy kritikus szakaszát és küzdelmeit. A korabeli szigorú cenzúra egyik nagyon fontos pontja volt, hogy droghasználatot semmilyen formában nem mutathatnak meg filmekben, ami miatt Preminger drámája csak nagyon hosszú és kimerítő küzdelem után jelenhetett meg 1955-ben Frank Sinatra, Eleanor Parker és Kim Novak főszereplésével.

Vincent Sherman rendezte ezt a film noir drámát, ami a címe ellenére nem is annyira a történet femme fatale-járól, mintsem inkább a tragikus sorsú antihős főszereplőjéről szól, aki szó szerint és átvitt értelemben is mindent feláldoz egy nő iránti egyre megszállottabb szerelme miatt. 

A hollywoodi cenzúra, az ún. Hays-code (1934-1968) miatt a korszak filmjeiben minden és mindenki sokkal ártatlanabbnak tűnik, mint a modern társaikban. Emiatt aztán a mai közönség fejében kialakulhat az a téveszme, hogy régen az emberek és az őket körülvevő társadalom sokkal tisztább, ártatlanabb és erkölcsösebb volt, mint manapság. A cenzúra azonban - ami egy roppant hipokrita társadalmi igényt elégetett ki -, csak az erkölcsösség látszatát teremtette meg a filmekben, ami mellett nem csak Hollywood zárt világának, de az egész társadalom valósága is roppant mód különbözött. 

Jane Austen számtalanszor feldolgozott, leghíresebb regényén alapul a BBC 1995-ös Büszkeség és balítéletet című 6 részes mini sorozata, ami méltán vált az összes verzió közül a legnépszerűbbé és legnagyobb hatásúvá. A film férfi főszereplőjét, Mr. Darcyt alakító Colin Firth-t egycsapásra sztárrá tette, olyannyira, hogy Helen Fielding írónőt is az ő filmbeli karaktere és játéka inspirálta arra, hogy regényének, a Bridget Jones naplójának főhősét róla mintázza és nevezze el, amit a későbbiekben ki más, mint a múzsa maga, Colin Firth játszott el.  A regény és a film a 19. század eleji Angliába visz minket, ahol a Bennet család legfőbb gondja, hogy jól férjhez adja öt eladósorba jutott lányát.