A németországi Drezdában született egy zsidó családban, és bankárként, majd vágóként is dolgozott mielőtt megrendezte volna első (még néma) filmjét 1930-ban. A filmnek számos filmtörténeti érdekessége van, többek között ez volt az utolsó német némafilm, másrészről pedig a forgatókönyvét testvére Curt és a később világhírű rendezővé váló Billy Wilder írták. Ebben az időszakban olyan más, a későbbiekben hollywoodi karriert befutó német születésű filmessel dolgozott együtt, mint Edgar Ulmer, aki a low budget noirok másik specialistája lett (pl. Detour), valamint Fred Zinnemann (From Here to Eternity, HIgh Noon). A nácik hatalomra jutásakor Siodmak Párizsba költözött, ahol mindenféle műfajú (dráma, komédia, musical stb) francia nyelvű filmeket készített egészen a második világháború kitöréséig, amikor is az USA-ba emigrált.
Az első noirja az 1944-es Phantom Lady volt, az utolsó pedig az 1950-es Deported. A noirok előtt, mellett, után próbálkozott egyebekkel is, ezen filmek többsége azonban meg sem közelítették noirjai színvonalát, egy-kettő pedig kifejezetten a nézhetetlen kategóriába esnek (pl. Cobra Woman), na de Hollywood stúdiórendszerében nem igazán válogathatott, másrészről meg minden rendezőnek vannak órási tévedései.
1954-ben a noir műfajának leáldozásakor Siodmak az elsők között tért vissza Európába (később követte pl Fritz Lang is), ahol tovább folytatta rendezői pályafutását. Számos filmet rendezett Franciaországban, majd az NSZK-ban, amelyek között volt cannes-i (Le Grand Jeu Gina Lollobrigidával) valamint a berlini Arany Medve nagydíjra jelölt film (Die Ratten Maria Schell és Curd Jurgens főszereplésével) is. Későbbiekben megfordult Angliában is, hogy itt is készítsen egy noir—jellegű drámát, a The Rough and the Smooth-t, ami sokkal sötétebb, mint bármi, amit korábban Hollywoodban készített. Ezek után visszament az NSZK-ba, és a 60-as években kosztümös drámákat és Karl May-os indiános filmeket rendezett, amelyek már nem tartoznak a legjobbjai közé.
Siodmak a magánéletében is az egyszerűség híve volt, egyszer nősült 1933-ban és felesége Bertha Odenheimerrel a nő haláláig, 1973-ig együtt maradtak. Hét héttel felesége után ő is meghalt a svájci Locarnoban.
Robert Siodmak filmjeire (ezalatt konkrétan a noirjait értem) jellemző a nagyon látványos expresszionista fényképezés, a zene különleges és remek alkalmazása, valamint a nagyon erős szexuális energia, amelyek együttese végtelenül atmoszférikus noirokat eredményeztek.
Siodmak az őt körülvevő világot vizsgálta, ezért aztán legfontosabb témái a társadalmi igazságtalanságok, házassági és kapcsolati problémák, nemi szerepek és azok konfliktusai, szexuális elfojtás, lelki trauma és a bűnözői hajlam állt, ami egytől-egyig klasszikus noir téma. Minden noirja remekül fényképezett, imádta a mély-fókusz technikát, a noiros low key megvilágítást, és a nagyon precíz kameramozgást, amelyek segítségével megteremtette a noirjaira jellemző paranoias, buja és egyes esetekben erőszakos és elidegenedett nagyvárosi atmoszférát. Előszeretettel alkalmazta a történet elbeszélésében a visszapillantásokat és a filmjei ütemét meghatározó gyors vágásokat. Siodmak egyik fontos megkülönböztető jegye - a zene különleges és kiváló használata. Azok közé a rendezők közé tartozott, aki a stúdió forgatást előnyben részesítette a sokszor kiszámíthatatlan külső forgatásokkal szemben, ami azonban nem volt kirívó, sőt megszokott volt a maga idejében, és remek beállításai ellensúlyozták a stúdióforgatások mesterkéltségét..
Mivel Siodmak egyik központi témája a szexualitás és a nemi szerepek voltak, ezért a noir korszakának első felében készítette noirjait, amikor a manipulatív femme fatale és a gyenge antihős játszották a főszerepeket. A késői korszakra jellemző realisztikusabb, az alvilágra és a rendőrségre összpontosítóbb heist-jellegű filmeket már nem rendezett.
Robert Siodmak szerette színészeit (ellentétben pl. Hitchcockal, aki megvetette őket, és akihez mindig hasonlították), és nagyon sokan közülük a rendezőnek köszönhették karrierjüket (Burt Lancester, Ava Gardner, Tony Curtis, Maria Schell), míg a már befutott színészeket is jó érzékkel irányította (Barbara Stanwyck, Ella Raines, Geradine Fitzgerald, Charles Laughton, George Sanders).
Robert Siodmak az ellentmondások embere volt a végtelenül stílusos noirjaival és sok esetben giccses egyéb filmjeivel. Nem véletlenül nevezték az új Fritz Langnek és Hitchcocknak, míg máskor pedig a giccs mesterének. Emlékezzünk rá a noirjairól, hiszen egyetlen rendező sem készített annyi minőségi noirt, mint ő.
Nem véletlenül az ő top 10-es listájába mindössze egy olyan film fért bele nálam, ami nem az 1944 és 1950 között rendezett hollywoodi noirjai közé tartozik:
A 4 Oscar-díjra (rendező, forgatókönyv, zene, vágás) jelölt film a noir műfajának egy meghatározó és stílusos darabja, ami egyben meghozta Robert Siodmak rendező egyetlen Oscar-jelölését. A film arról is nevezetes, hogy ez volt Burt Lancaster filmdebütálása, és ekkor figyeltek fel Ava Gardnerre is. A The Killers sikeresen egyesíti a lenyűgöző noir fényképezést az izgalmas thriller történettel.
Egy kisvárosba két bérgyilkos érkezik azzal a szándékkal, hogy megölje Ole "Swede" Andresont (Burt Lancaster). A két gyilkos a helyi étteremben érdeklődik utána, ahonnan az egyik bent tartózkodó vendégnek sikerül megszöknie és értesítenie Swede-et (akit a kisvárosban Pete Lundnak ismernek), azonban a férfi nem menekül el, hanem fáradtan és lemondóan marad, tudván, hogy mi lesz a sorsa. A bérgyilkosok meg is találják és lelövik. A gyilkosság után a városba érkezik Jim Reardon (Edmond O'Brien) biztosítási nyomozó attól a cégtől, ahol Swedenek volt egy kisebb életbiztosítása. Annak érdekében, hogy a biztosítási ügyet lezárja megkeresi és beszél azokkal az emberekkel, akik ismerték a megölt férfit. Ezen beszélgetések során flashbackekben ismerjük meg Swede történetét. A férfi egy ex-bokszoló volt, akinek megölése összefügg egy Kitty Collins (Ava Gardner) nevű nővel, akibe Swede szerelmes volt, és akiért bármit megtett volna. A nőnek és a férfinek alvilági kapcsolatai voltak, és Reardonnak sikerül kiderítenie, hogy közük volt egy hat évvel ezelőtti megoldatlan rablási ügyhöz. A nyomozó elhatározza, hogy kideríti hol van az elrabolt pénz, és lehetőség szerint elkapja a gyilkosokat is. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, meg kell találnia Kittyt, aki úgy tűnik, hogy a kulcsszereplője az egész történetnek. A visszapillantásokon keresztül végül kiderül, hogy mi történt, miért kellett Swedenek meghalnia, és mi volt mindezekben Kitty szerepe. Részlet a filmből, Swede megölése.
A gyilkosok egy izgalmas és a flashbackek által jól elmesélt történet, tele meglepetéssel, amit átsző a fatalista hangulat. A film a "kísért a múlt" típusú film noirok közé tartozik, amelyek lényege, hogy a főszereplő nem menekülhet sötét múltja elöl, hiába próbál új életet kezdeni. A fekete-fehér fényképezés, az érdekes kameramunka, a tekervényes történet, a nagyszerű színészek mind hozzájárulnak, hogy a film egy feszültséggel teli klasszikus film noirrá álljon össze.
A Criss Cross a klasszikus ’40-es évekbeli noirok egyik legteljesebb darabja. Megtalálható benne a műfaj minden jelentősebb karaktere, amelyek az eredeti karakterizálás klasszikus formájában működnek: az elátkozott és gyenge noir antihős, aki nem tud ellenállni az őt végzetébe taszító számító és manipulatív szexis femme fatalénak. A film középpontjában a tragikus antihős-femme fatale kapcsolat áll, amelynek története egy olyan rablás körül bonyolódik, amely után mindenki át akar vágni mindenkit. A film egyik érdekessége, hogy Tony Curtis is látható (első filmjében), aki egy szöveg nélküli táncost alakít.
Steve Thompson (Burt Lancester), miközben egy pénzszállító autót vezet, visszagondol életére. Miután elvált feleségétől Anna-tól (Yvonne DeCarlo), bejárta Amerikát, azzal a szándékkal, hogy kiverje fejéből a nőt. Pár nappal ezelőtt azonban visszatért családjához Los Angelesbe, és bár majd két évig csavargott, elsődleges célját nem sikerült elérnie: még mindig a nő megszállottja. Figyelmen kívül hagy minden figyelmeztetést családjától és barátjától Pete Ramirez nyomozótól (Stephen McNally), és szinte első útja abba a füstös bárba vezet, amelyik kettejük kedvenc helye volt. Itt értesül arról, hogy a nő újra férjhez ment, ezúttal Slim Dundee-hoz (Dan Duryea), a helyi alvilág vezetőjéhez. Steve ennek ellenére annyira odáig van a nőért, hogy még egy rablást is megtervez a bandának, amelynek célpontja a saját pénzszállító autója. Azt tervezi, hogy átvágja a gengsztereket és lelép a pénzzel na, meg természetesen Anna-nel, hogy új életet kezdjenek...Részlet a filmből.
A Criss Cross témájában is klasszikus noirok közé tartozik, amire már a címe is utal. Árulások és átvágások minden szinten és téren, ami miatt aztán a boldog jövőről álmodozó antihősünknek (meg a film összes fontosabb szereplőjének) esélye sincs az ügyből jól kijönni. Ennyiből talán már sejthető, hogy a Criss Cross vége is noiros: nincs happy end. Függetlenül attól, hogy sejthető a film végkimenetele, és túl nagy meglepetések nem fognak minket érni, ha ismerjük a klasszikus noir karakterizálást, amelynek csakis fatális végkimenetele lehet, mégsem szenvedünk feszültség és izgalom hiányában.
A Phantom Lady Robert Siodmak rendező első hollywoodi film noirja, amivel rögtön felhívta a figyelmet magára a szokatlan végzet asszonya karakterével, ugyanis a klasszikus noirokkal ellentétben itt nem a férfi antihős, hanem a femme fatale a főszereplő. A Phantom Lady emiatt nagyon egyedi darabnak számít a műfajon belül, ugyanis a legritkább esetben fordul elő, hogy egy nő lenne a film hőse, nyomozója, főszereplője, amivel Siodmak tovább keveri a film noirokban központi helyet foglaló gender kártyákat.
Scott Henderson (Alan Curtis) egyik este összeveszik a feleségével, ami után elmegy egy bárba, ahol megismerkedik egy rejtélyes kalapos nővel, akivel aztán együtt töltik az estét egy zenés szórakozóhelyen, majd elválnak anélkül, hogy a nő elárulná a nevét. Henderson arra ér haza, hogy a feleségét megölték, és a rendőrség letartóztatja gyilkosság vádjával. A férfi nem tud magának alibit igazolni, mivel nem tudja a rejtélyes nő nevét. Ráadásul többen - a bárpultos, a zenés hely énekesnője és dobosa Cliff (Elisha Cook Jr.) - is tagadják, hogy látták volna ezt a nőt, aminek következtében Hendersont halálra ítélik. Ekkor titkárnője Carol „Kansas” Richman (Ella Raines) kezébe veszi az ügyet és elhatározza, hogy bebizonyítja főnöke ártatlanságát. Segítségére van főnöke barátja Jack Marlow (Franchot Tone) és Burgess nyomozó (Thomas Gomez), aki érzi, hogy esetleg hibát követtek el Henderson gyors letartóztatásával. A nyomozó figyelmezteti a nőt, hogy ne játsszon amatőr nyomozót, mert veszélyes lehet, azonban ennek ellenére Kansas végigjárja a helyeket, ahol Henderson aznap este tartózkodott, és megpróbálja kideríteni, hogy ki ez a rejtélyes kalapos nő, és a tanúk miért hazudnak...
Mivel a háború alatt még alapvető fontosságú volt a nők munkába állása, ezért a Phantom Lady főszereplője nem egy férfi, hanem egy dolgozó nő, és itt ő lesz az, aki megmenti a bajba jutott férfit. A nemi szerepek felcserélődését erősíti az is, hogy a nő az abszolút aktív szereplő, míg a férfi passzívan várakozik, és semmit nem tesz sorsa alakításáért. Ugyanakkor abban nem különbözik ez a noir sem a többitől, hogy alapvetően a férfi sorsa a film nagy kérdése, és nem a nőé. A film noirokban a szexualitás nagyon erős szerepet játszik, annak ellenére, hogy a kor cenzúrája miatt ez soha nem volt grafikusan ábrázolva, ugyanakkor különböző eszközökkel remekül tudták ezt érzékeltetni. A Phantom Ladyre különösen igaz ez, amire a film leghíresebb jelenete a legjobb példa, a jazzklubos dobszóló.
A The Suspect egy kevésbé ismert pszichológiai film noir melodráma, amely legfontosabb és legérdekesebb eleme a kétélű moralitása, ugyanis a főszereplő szimpatikusságával a rendező a nézőt teljesen a gyilkos oldalára állítja, ami meglehetősen szokatlan volt a maga korában, és csak nagy nehezen csúsztak át az ilyen jellegű filmek a cenzúrán. A film központjában egy kedves férfi áll, akinek életét elviselhetetlenné teszi rosszindulatú felesége.
A film Londonban játszódik a múlt század elején. Rossz házasságban élő Philip Marshall (Charles Laughton) kedves, jószívű, ám papucs férj, akinek élete nagyon boldogtalan házsártos és rosszindulatú felesége Cora (Rosalind Ivan) mellett. Philip megismerkedik a fiatal Mary Grayjel (Ella Raines), akivel szoros és mély baráti kapcsolatot alakít ki. Amikor felesége rájön kapcsolatára, megfenyegeti férjét, hogy botrányt okoz, amivel a lányt is tönkreteszi. Philip a fiatal nő védelmében megöli az asszonyt, majd felesége halálát balesetnek álcázza. A Scotland Yard nyomozója Huxley (Stanley Ridges) gyanakodik ugyan, de nincs semmilyen bizonyítéka Philip ellen. Közben a férfi szomszédja, a lecsúszott Simmons (Henry Daniell) megzsarolja Philipet, aki kénytelen őt is elhallgattatni. Huxley nyomozó ekkor már biztos Philip bűnösségében és csapdát állít, hogy elkaphassa Philip Marshallt, aki időközben másodszor is megnősül és feleségül veszi Maryt...
A film a rossz döntései miatt a végzetébe rohanó antihőse révén illeszkedik a többi klasszikus noir sorába, itt azonban a főszereplő annyira szimpatikus, hogy jóságával kitűnik a többi antihős közül, mert neki nincs igazából rossz tulajdonsága, kivéve azt, hogy ő is végtelenül gyenge, de alapvetően egy kedves és gyengéd ember. Ennek a célja a nézők szimpátiájának teljes megszerzése, amely által egy nagyon furcsa és ambivalens erkölcsi helyzetbe kerülünk. Teljes mértékben azért drukkolunk, hogy az antihős megússza a gyilkosságokat és megtalálja végül a boldogságot. Sőt, a film még ennél is továbbmegy. Nem csak azért szorítunk, hogy megússza a bűncselekményeket, de egyet is értünk vele, amikor megöl két roppant ellenszenves embert. Csoda, hogy átment a kor szigorú cenzúráján. Részlet a filmből.
Ez az 1950-es film noir a műfaj egyik ikonikus és meghatározó filmjének, a Double Indemnity által vágott ösvényen halad, és felfogható a nagy előd tompított, romantikusabb verziójának is. A film egy olyan családos férfiról szól, akit elcsábít egy hátsó szándékokkal és titkos tervvel rendelkező rejtélyes nő.
Thelma Jordon (Barbara Stanwyck) egyik éjjel bekopog a nős kerületi ügyész Cleve Marshall (Corey Wendell) irodájának ajtaján, aki éppen válságban lévő házassága miatt egyedül iszogat ahelyett, hogy hazamenne feleségéhez és gyerekeihez. Nagyon gyorsan kapcsolat alakul ki közöttük, azonban Cleve érzi, hogy a titokzatos nő titkol valamit. Gyanúja nem alaptalan, hiszen a nő a (másik) szeretőjével azt tervezik, hogy kirabolják Thelma gazdag nagynénijét, amihez egy balekot keresnek, és amit meg is találnak Cleve személyében. Amikor a nagynénit lelövik rablás közben, Thelma Clevet hívja, hogy eltüntesse a nyomokat. Mindennek ellenére Thelmát letartóztatják gyilkosság vádjával, és Clevere, a kerületi ügyészre bízzák az ügy lezárását, aki próbálja szabotálni a nyomozást...A film itt angolul végignézhető.
A rendező eddigre már elkészítette klasszikussá vált noirjait (The Killers, Criss Cross) és nagyjából mindent kihozott a műfajból, amit ki akart. Utoljára még rendezett egy olyan noirt, ami igazán sok újat már nem hozott a műfajba, viszont izgalmas és ötletes variációja a műfaj egyik legfontosabb darabjának, a Double Indemnitynek, és ennél fogva az úgynevezett "domestic noirok" közé tartozik. Ez a noiroknak az a típusa, amelyben a főszereplők se nem nyomozók, se nem profi bűnözők, tehát átlagosnak nevezhető emberek, akik valami oknál fogva bűncselekményt követnek el, ami miatt aztán az addigi átlagosnak nevezhető életük is a feje tetejére áll. Általában az ilyen típusú noirokban látható a klasszikus (a Double Indemnityben felállított) femme fatale-antihős formula, amelyben egy rejtélyes és vonzó nő elcsábítja a (nem bűnöző) gyenge férfit, hogy felhasználja céljai (általában pénzszerzés és/vagy gyilkosság) érdekében.
Ez az egy Oscar-díjra (legjobb női mellékszereplő Ethel Barrymore) jelölt pszichológiai noir thriller középpontjában egy félelemmel teli fogyatékos nő áll, akit valaki meg akar ölni. A film félelmetes atmoszféráját a rendező olyan klasszikus thriller elemekkel teremti meg, mint a szél, eső, villámlás, és legelsősorban a helyszínnel, ami egy hatalmas folyosókkal, lépcsőkkel és szobákkal teli ház, és amely elemek aztán jó néhány későbbi thrillerben visszaköszönnek.
A fiatal néma Helen (Dorothy McGuire) szolgálóként dolgozik a gazdag és beteg Mrs. Warrennél (Ethel Barrymore). Mrs. Warrenek két fia van: a szemtelen szoknyavadász Steven (Gordon Oliver) és mostoha testvére a komoly Albert (George Brent), aki a házat irányítja. Mrs. Warren aggódni kezd Helenért, amikor a városban egy sorozatgyilkos kezd garázdálkodni, és akinek áldozatai olyan nők, akik valamilyen fogyatékossággal rendelkeztek, ezért megkéri orvosát Dr. Parryt (Kent Smith), hogy vigye Helent egy biztonságos helyre…A film angolul itt végignézhető.
A film két legnagyobb erőssége a remek fényképezés, és kiváló színészek. Dorothy McGuirenek nem volt könnyű dolga a néma Helen szerepében, hiszen szavak nélkül csak az arcával, szemeivel és testbeszédével kell érzékeltetnie gondolatait és érzelmeit. A film legfőbb kérdése persze, hogy ki a gyilkos? Több szóba jöhető karakter is van a filmben, de a két leggyanúsabb Mrs. Warren két fia, de bárki is legyen, egy noir végén mindenképpen kell egy csavar...
Ez a noir New York olasz gettójában felnőtt két barátról szól, akik nagyon különböző utat választottak maguknak: az egyikük gengszter, a másikuk pedig rendőr lett, akik aztán foglalkozásuk következményeként kénytelenek lesznek szembenézni egymással. A film erőteljes üzenetet küld arról, hogy a bűnözés nem kifizetődő, és arról is, hogy nem lehet mindig a szegény gyerekkorra hivatkozni, hiszen a film két főszereplője ugyanabból a szűkebb környezetből indult.
Marty Rome (Richard Conte) gengsztert kórházban ápolják, mert megsebesült egy lövöldözés folyamán, amiben egy rendőr meghalt. Martyt meglátogatja szerelme Teena (Debra Paget), akit ártatlansága ellenére keres a rendőrség, mert azt gyanítják, hogy Marty a titokzatos lány segítségével követett el egy ékszerrablást. Ezt követően egy korrupt ügyvéd W.A.Niles (Berry Kroeger) is meglátogatja, aki azt szeretné, ha Marty elvállalná az ékszerrablást, hogy az ügyvéd kliensét felmentsék. Közben Marty gyerekkori barátját, Candella (Victor Mature) rendőrhadnagyot bízzák meg az ügy nyomozásával. Marty azonban sikerrel kuszálja össze a szálakat, amihez felhasználja szerető anyját, a rá hősként tekintő öccsét, és egy régebbi szerelmét is, majd még a kórházból is sikerül megszöknie. Elkerülhetetlennek látszik a korábbi barátok végső összeütközése...A film angolul itt végignézhető.
Az emberek hajlamosak leegyszerűsíteni a világot „jókra” és „rosszra”, de ami még ennél is rosszabb, arra, hogy a a jók azért jók, mert szerencsések, a rosszak meg azért rosszak, mert szerencsétlenek és mert nem volt esélyük. Ezzel a tévhittel próbált a film noir műfaja is megküzdeni számos darabjában, pl. a Detourban, vagy éppen itt. A filmben látható, hogy ebben a korrupt világban a korrupció, a bűn és bűnözés mindenféle formában és alakban megjelenik, és nem csak az olasz gettó szegényeiből lesz bűnöző, hanem a középosztályhoz tartozó ügyvédből is. Pedig nagyon különböző helyről indultak, a végeredmény mégis nagyon hasonló lett. Ezzel szemben az azonos környezetből indult Marty és Candella teljesen ellentétes pályát futnak be.
1 Oscar jelölést (legjobb eredeti történet) kapott ez a pszichológiai thriller noir, aminek központjában egy olyan ikerpár áll, amelynek az egyik tagja egy elmebeteg gyilkos, míg a másik egy kedves és rendes lány. Na de melyikük?
A történet főszereplői Terry és Ruth Collins egypetéjű ikrek (Olivia de Havilland), akik mintha egymás tökéletes ellentétei lennének. Egyikük kedves és szeretetteljes, a másikuk pedig pszichésen súlyosan zavart. Amikor megölnek egy doktort, a szemtanúk azonosítják az ikrek közül az egyikek, mint azt a személyt, akit vitatkozni láttak az orvossal, annak halála előtt. A nyomozó (Thomas Mitchell) képtelen teljes bizonyossággal kiválasztani az ikrek közül a bűnöst, ezért egy olyan orvoshoz fordul, aki ikreket tanulmányoz...A film angolul itt végignézhető.
A film legnagyobb erősségei a fényképezés és a színészi játék. Mivel mindét ikret Olivia de Havilland játssza, és egy csomószor „együtt” láthatóak a filmben, ezért 1946-ban nem volt egyszerűnek mondható sem a film fényképezése sem a Olivia de Havilland feladata. Előszörre azt gondolhatjuk, hogy osztott képernyőt látjuk a színésznőt ikrekként, de aztán ha közelebbről megnézzük ”őket”, elbizonytalanodunk, mivel nincs rés a két karakter között. Mindenképpen mesteri operatőri munka volt ez a maga idejében.
Bár ez a film B noirnak számít, azonban a műfaji besorolása nem teljesen egyértelmű, mert sokak szerint közelebb áll a gótikus melodrámákhoz, mint a noirokhoz, ráadásul ezen két műfaj jegyei mellett rendelkezik a Hitchcock filmekre jellemző iróniával és szexuális perverzséggel is. A film legegyedibb és legérdekesebb része – mi más is lehetne - , mint a szexuális témája, ami érdekes módon átcsúszott a cenzúrán. Ez a perverz vonal pedig nem egyéb, mint Lettie megszállott szerelme testvére Harry iránt, akit teljesen ki akar sajátítani.
Harry Quincey (George Sanders) egy kisvárosi ruhagyárban dolgozik tervezőként, és két nővérével Lettievel (Geraldine Fitzgerald) és Hesterrel (Moyna Macgill) él együtt. Harry agglegény, de ez sokkal inkább nővéreinek, közülük is legfőképpen a manipulatív és testvérét kisajátító Lettienek köszönhető, aki mintha szerelmes lenne testvérébe, semmint annak, hogy Harry ne akarna megnősülni. Amikor úgy tűnik, hogy Harry megtalálja a boldogságát Deborah Brownnal (Ella Raines), akkor Lettie mindent megtesz, hogy a szerelmesek szétválassza, és mindenféle akadályt állít boldogságuk útjába. Deborahnak egy idő után elege lesz leendő sógornője intrikáiból, de még inkább abból, hogy Harry nem képes a sarkára állni nővérével és manipulációival szemben, és elhagyja a férfit. Harry végső kétségbeesésében úgy dönt, hogy megöli testvérét Lettie-t, és mérget kever a teájába…Részlet a filmből.
Harry egy roppant gyenge férfi, aki nem képes szembeszállni erős akaratú és manipulatív nővérével szemben, amely gyengesége még a házasságát és boldogságát is veszélyezteti. Ugyanakkor néha olyan érzésünk van, hogy mintha nem csak a gyengesége miatt nem áll ki magáért Lettievel szemben, hanem mert neki is kényelmes és megfelelő lenne ez a helyzet. Harry olyan szinten gyenge Lettihez képest, hogy kettejük kapcsolatának már-már domina-szolga jellege van. Persze mindezt nem a Szürke 50 árnyalatának grafikus formájában kell elképzelni, hanem a kor utalásos és elfedett módján, a film mindezt a karaktereik finom érzékeltetésével éri el.
Hogy ne csak 1944 és 1950 közötti hollywoodi noir legyen a listán, ezért választottam ezt az 1957-es német nyelvű NSZK-ban készült filmet, amit Siodmak Európába való visszaköltözése után rendezett. A film eredeti német címe Nachts, wenn der Teufel kam, és ami 1958-ban a legjobb külföldi film kategóriában Oscar jelölést szerzett. A film egy izgalmas háborús sorozatgyilkosos krimi, amely a vége felé átmegy egy politikai drámába, és amelynek keretében a rendező bemutatja a nácizmus műkődését, vagy legalábbis annak egy szeletét.
A történet a második világháború alatt, annak vége felé 1944-ben játszódik Németországban. Sorozatgyilkos szedi női áldozatait, és egy idő után a rendőrség letartóztat egy nyilvánvalóan ártatlan embert. A nyomozó Axel Kersten (Claus Holm) azonban tovább nyomoz, és amikor a szálak már lassan elvezetnének az igazi gyilkoshoz, a náci hivatalnokok idegesek lesznek, mert attól tartanak, hogy az igazság alááshatja az emberek a náci rendszer csalhatatlanságába vetett hitét...A német nyelvű film itt megtekinthető.
A rendező szándéka az volt, hogy bemutassa, hogy miként is működik az igazságszolgáltatás egy zsarnoki rendszerben. A nácik mindent alárendeltek ideológiájuknak, és ennek megfelelően az igazságszolgáltatásuk is csak azt a célt szolgálta, hogy világnézetüket erősítsék a társadalomban. A film karakterizálás is ennek megfelelő: a Gestapo vezetője félelmetesebb, mint a sorozatgyilkos, míg az igazság kiderítésén dolgozó nyomozó ellensúlyozza a korrupt Gestapo ügynököket. Függetlenül attól, hogy ez a film nem tartozik a noir műfajában, még itt számos műfaji elemmel találkozunk.
The File on Thelma Jordon c. filmje angolul:
