Richard Quine noir krimije a műfaj egyik alulértékelt és nem túl ismert darabja, ami karakterizálása alapján a műfaj egyik legfontosabb alapfilmje, az 1944-es Double Indemnity által vágott ösvényen halad. Az antihős, ez esetben egy nyomozó a csábító femme fatale rossz hatására különböző bűncselekményeket hajt végre, ami végül a bukását jelenti majd. A két film között azonban a noir sémánál szorosabb a kapcsolat, ugyanis a Pushover férfi főszerepét az a Fred MacMurray játssza, aki a Double Indemnityét is, a női főszerepben pedig a szexis szőke Kim Novakot láthatjuk első hivatalos szerepében.  

Az Amerikai Film Intézet definíciója szerint „a gengszterfilmek műfajának középpontjában vagy a szervezett bűnözés vagy szabadúszó bűnözők állnak, 20. századi környezetben.” A társadalmi, történelmi, politikai vagy akár a gazdasági környezet mindig is döntő befolyást gyakorolt a hollywoodi gengszterfilmekre, amelyek így jelentős átalakuláson mentek át az idők folyamán. A gengszterfilmek kezdetben még a krimik egyik alműfaját jelentették és a múlt század ’30-as éveinek kezdetén kis költségvetésű B filmek voltak. Idővel azonban egyre népszerűbb önálló műfajjá vált, és a ’70-es évektől kezdve egyre több óriási profitot termelő, nagy költségvetésű, sok Oscar és egyéb díjat vagy jelölést szerző, sokat tanulmányozott és divatot teremtő „A” filmekké váltak.

Az Invisible Stripes egy tipikus háború előtti, Warner Brosnál készült noir stílusú szociografikus krimi dráma ma is aktuális társadalmi mondanivalóval. A film azt vizsgálja és azt mutatja be, hogy mennyi esélye van egy börtönből szabadult embernek arra, hogy visszailleszkedjen a társadalomba. A krimi dráma főszerepeit George Raft, Humphrey Bogart és az itt még szinte felismerhetetlenül fiatal William Holden játsszák. Bár az Invisible Stripes nem tartozik a legnagyobb klasszikusok közé, azonban rendelkezik néhány filmtörténeti érdekességgel.

Dan Gilroy neo-noirja egy végtelenül sötét és cinikus film az erkölcstelen és szenzációhajhász modern újságírás és média világáról, valamint a fogyasztói társadalommal való kapcsolatáról. A film főszereplője egy pitiáner alak, aki a médiában találja meg a helyét és számítását azzal, hogy az éjszakai Los Angeles erőszakos világában történt balesetek és bűnügyek áldozatairól készít felvételeket, amelyeket aztán a helyi televíziónak ad el. És nincs olyan írott vagy íratlan szabály, amit át ne lépne a siker érdekében.

Alfred Hitchcock harmadik amerikai filmje ez a tőle szokatlan műfajú screwball comedy, ami a közönség körében hatalmas sikernek bizonyult, függetlenül a vegyes kritikáktól. A Feszültség Mesterének nevezett angol rendező Carole Lombard színésznő kedvéért vállalta el ennek a vígjátéknak az elkészítését, így a színésznő néhány komolyabb szerep után visszatért a gyökereihez és sikereinek forrásához, a vígjátékokhoz. Mint később kiderült, a Mr. & Mr. Smith a színésznő utolsó, még életében megjelent filmje lett, miután 1942-ben, 33 évesen repülőgép balesetben elhunyt, amibe férje, Clark Gable színész majdnem beleroppant. A 2005-ben Angelina Jolie és Brad Pitt főszereplésével készült, azonos című borzadványnak semmi köze ehhez a filmhez vagy annak történetéhez, mert csak a címét használta fel. Hitchcock vígjátékában egy házaspár három év után tudja meg, hogy technikai okok miatt házasságuk érvénytelen, ami az addig jól működő kapcsolatban zavart okoz.

Hollywood történelme folyamán sokszor előfordult, hogy egy-egy film nem várt hatalmas sikere után a stúdió megpróbálta meglovagolni a frissen szerzett népszerűséget azzal, hogy készített valami nagyon hasonló típusú filmet. Aztán ezek a „másolatok” vagy sikeresek lettek a saját jogukon is, vagy sem. Ilyenek voltak például a Warner Bros „Casablancás” filmjei Humphrey Bogarttal a főszerepekben: a kiváló és nagyon népszerű To Have or Have Not-ja 1944-ből, de ilyen volt a félig-meddig megbukott és az azóta már kissé elfeledett noir, a Sirokkó is 1951-ből. A 20th Century Fox stúdiónak is meg volt a koraszakban a maga váratlan sikere, amit ők is további dollárokra akartak váltani. Az 1944-es Laura című noirja a műfajtól szokatlanul felsőosztálybeli környezetben játszódik, Gene Tierneyvel, Dana Andrews-zal és Clifton Webb—bel a főszerepekben, és ami mentén készítették el az erre több szempontból is emlékeztető, ugyanakkor mégiscsak sokkal tipikusabb és sötétebb noirt, a The Dark Cornert.

Az elmúlt pár évben divatba jöttek Hollywoodban az életrajzi filmek, amelyek a szélesebb közönség körében is általában nagyon népszerűnek bizonyultak. Ennek hullámait lovagolja meg Rupert Goold filmje is, amely Judy Garland küzdelmekkel teli életét mutatja be a színésznő utolsó évén keresztül. A Judy azonban egy kicsit kilóg a „szokásos” életrajzi filmek sorából, amelyek a felemelkedést és hangos sikert követő szinte szükségszerű lecsúszást, majd a karrier második felében már sokkal bölcsebben és egy kicsit csendesebben újra elért sikert mutatják be, ugyanis ennek a filmnek nem igazán vannak csúcspontjai, inkább csak a szomorú mélypontok állnak a középpontjában Renée Zellweger bámulatos alakításában.

Martin Scorsese gengszterfilmjeihez vagy általában véve a filmjeihez soha nem kellett különösebben nagy reklám, elég csak annyit mondania, hogy nem szuperhős film és a klasszikus értelemben vett jó filmek rajongóinak hada türelmetlenül várja megjelenését. A Casino műfajának megfelelően véres és brutális történet a maffia által működtetett szerencsejáték világáról és az ezzel szoros összefüggésben álló kapzsiság és egyéb emberi gyarlóság destruktív erejéről, aminek a végén mindenki elveszít valamit. A Casino egy „felemelkedés és bukás” jellegű epikus gengszerfilm, amelyet előszeretettel hasonlítanak a rendező néhány évvel korábban bemutatott Nagymenők (1990) c. filmjéhez. A film főszereplői pedig olyan színészek, akik már ezelőtt is megmutatták képességeiket különböző, mára már ikonikussá vált gengszterszerepekben, mint Robert De Niro és Joe Pesci, valamint női főszereplőként csatlakozik hozzájuk Sharon Stone, akit Oscar-díjra jelöltek ezért az alakításáért.

Igencsak merész témával és történettel rendelkezik ez az egy Oscar-díjra jelölt karácsonyi screwball komédia, ami jelenleg az 54. helyen áll a legjobb amerikai vígjátékok listáján. Preston Struges rendezte ezt a gyors ütemű, lendületes és csattogós dialógusokkal rendelkező vígjátékot, amiben az őrületes buli után egy fiatal lány totál részegen hozzámegy egy frontra induló katonához úgy, hogy mindketten hamis nevet használnak, majd később kiderül, hogy terhes.

George Dewey Cukor (1899 – 1983) magyar származású, de már Amerikában született hollywoodi filmrendezőt nem véletlenül nevezték a „nők rendezőjének”, ugyanis filmjei középpontjában álló témákat a nők szemszögéből mutatta be. Sőt, előszeretettel készített olyan filmeket, amelyek kifejezetten a nők társadalmi helyzetével foglalkozik, és még a jelenetek beállításainál is a női főszereplőre koncentrált, emiatt a kortárs színésznők imádtak vele dolgozni. Cukor szívesen filmesített meg irodalmi műveket és pályafutása során széles műfaji spalettán mutatta meg tehetségét. Szinte minden zsánerben kipróbálta magát, ugyanakkor filmjei többsége inkább a „könnyebbnek” nevezett, valójában nagyon nehéz műfajnak számító különböző típusú vígjátékok, miközben élete két legnagyobb sikerét a musical műfajában aratta. Ötször jelölték legjobb rendezőnek (Little Women 1933, The Philadelphia Story 1940, A Double Life 1947, Born Yesterday 1950, My Fair Lady 1964), amelyek közül a My Fair Ladyért el is nyerte.  

William Dieterle romantikus drámáját úgy emlegetik, mint a „nem tipikus karácsonyi film”, mivel olyan sötétebb témákat is tartalmaz, mint a nemi erőszak kísérlet, emberölés és háborús sokk. Ez volt az első hollywoodi film, amiben megjelenik a manapság poszttraumás háborús stressznek nevezett pszichés probléma. A Találkozunk még azonban mégsem tagadhatja le „karácsonyi jellegét”, hiszen mindezeket a témákat visszafogottan és kevésbé sötéten mutatja be, valamint a gyógyulás lehetőségét sokkal optimistábban tálalja, mint a hasonló témájú modern filmek, ugyanakkor talán még sem annyira szentimentális, mint a többi, Hollywood aranykorában készült karácsonyi film. Egy férfi és egy nő megismerkedik a vonaton és szerelem szövődik köztük, azonban mindketten elhallgatják a másik előtt az olyan típusú személyes titkaikat, amelyek akkoriban lehetetlenné tettek egy párkapcsolatot.

Manapság sem számít ritka eseménynek, ha a színészek forgatás alatt beleszeretnek filmbeli partnerükbe, néha összekeverve a valóságos személyt az általa játszott karakterrel, néha azonban valódi szerelem és akár házasság is kibontakozhat egy-egy ilyen kapcsolatból. Audrey Hepburn és William Holden a Sabrina című, mára már klasszikussá vált romantikus vígjáték forgatása alatt szerettek egymásba, ami mint később kiderült, életük romantikus csúcsát jelentette. Kettejük titkos szerelmének történetéről már számtalan újságcikk és könyv született, ilyen volt legutóbb Edward Z. Epstein 2015-ös Audrey and Bill című könyve, és mi másról szólna, mint Audrey Hepburn és William Holden titkos szerelméről.

8 Oscar-díjra jelölték az 50-es években rendkívül népszerű műfaj, az ún. szandálos, vallásos, színes epikus filmek egyik legismertebb és a műfaj népszerűségét elindító darabját, a Quo Vadist. Nem véletlenül voltak nagyon népszerűek ezek az epikus filmek, hiszen általában nagy költségvetésű és nagy léptékű, mindent elsöprő látványosságra építő, hatalmas díszletekkel dolgozó, erőteljes érzelmeket kiváltó, a megszokottnál hosszabb játékidejű és gyakran híres és válogatott színészcsapattal, stábbal dolgozó produkciók voltak, ami alól nem kivétel a Quo Vadis sem, ami megjelenésekor az addigi legdrágább filmnek számított a több, mint 7 millió dolláros budgetjével. A történet az őrült Néró császár uralkodása alatt i.sz. 64-68-ban játszódik az ókori Rómában a keresztényüldözések időszakában. A film legfontosabb szerepeit olyan népszerű színészek játszották, mint Robert Taylor, Deborah Kerr, Peter Ustinov.

A legfontosabb kategóriákban jelölték 6 Oscar-díjra, amiből kettőt meg is nyert ez a screwball jellegű romantikus komédia. A Philadelphiai történet 2007-ben a 44. helyen állt a legjobb amerikai filmek listáján és 15. volt a legjobb vígjátékok között. A filmnek sikerült megőriznie megjelenésekor aratott hatalmas szakmai és közönségsiker, amiben nagyon nagy érdeme van a kor legnagyobb sztárjaiból álló kiváló színészcsapatának, Katharine Hepburnnek, Cary Grantnek és James Stewartnak. A történet főszereplője egy második házasságára készülő felsőosztálybeli nő, aki körül hirtelen feltűnik két másik vőlegényjelölt is.

Tyrone Power korabeli filmsztár szívügye volt ennek a végtelenül sötét noir drámának az elkészítése. Power, a 30-40-es évek kardozós kalandfilmjeinek főszereplője ki akart végre törni a matiné bálvány skatulyából és megvette William Lindsay Gresham azonos című, egy évvel korábban megjelent regényének megfilmesítési jogát, azzal a szándékkal, hogy ő játszhassa el Stanton Carlisle vándorcirkuszosból híres mentalistává avanzsált szélhámos dehonesztáló karakterét. 2017-ben a Fox Searchlight Pictures bejelentette, hogy Guillermo del Toro rendezésében elkészítik a film remakejét, amelynek szerepeire olyan színészek jelentkeztek, mint Leonardo DiCaprio, Bradley Cooper, Cate Blanchett és Rooney Mara, akik közül ez utóbbi már le is szerződött.

A Terminátort kezdetben az „ultimate B film” becenévvel emlegették, hogy aztán idővel Hollywood egyik legikonikusabb és legnagyobb hatású filmjévé váljon. Az általános közvélekedéssel szemben a franchise egyértelműen legjobb darabja ez tech-noir sci-fi, és nem a második rész. A Terminátor bemutatja a technológiai, műszaki fejlődés sötét oldalát, amely elhozza a világvégét és az emberiség pusztulását, ha nem kellő tisztelettel bánnak vele. A film főszereplője a 80-as évek ikonikus akciósztárja, Arnold Schwarzenegger, az élő szövet a fémvázon.

A Csernobil az HBO és a Sky UK közös produkciójában készült történelmi tévé minisorozat, ami az 1986-os Szovjetunióbeli atomkatasztrófa eseményeit, okait, következményeit dolgozza fel úgy, hogy közben részletgazdagon és autentikusan mutatja be a kommunista rendszer embertelen és hazug jellegét, működését. A kiváló sorozat kiemelkedő sikert aratott mind a szakma, mind a közönség körében, nem véletlenül jelölték 19 Emmy-díjra, közte a három főszereplőt, Jared Harrist, Stellan Skarsgardot és Emily Watsont is.

A Casablanca 1942-es sikere után több olyan film is készült, amelyek megpróbálták meglovagolni a híres előd sikerét. Humphrey Bogart számos későbbi szerepe magában hordozta a Casablancában játszott karaktere, Rick Blaine legfontosabb tulajdonságait, de volt két olyan filmje is, ami ennél jóval nagyobb hasonlóságot mutatott a klasszikusok klasszikusához, és amelyeket a mai napig is egyfajta Casablanca klónként emlegetnek. Az egyik az 1944-es To Have and Have Not, amely forgatása alatt Bogart összejött negyedik feleségével, Lauren Bacall színésznővel, a másik pedig ez az 1951-es noir dráma, a Sirocco, amelyet még a plakátokon is úgy reklámoztak, hogy „Beyond Casablanca, in Damascus”, azaz „Casablanca után Damaszkuszban”. A történet Szíriában játszódik 1925-ben, amikor az arabok gerillaháborút kezdtek a gyarmatosító franciák ellen, a film főszereplője pedig egy cinikus amerikai fegyverkereskedő, aki jó üzlet reményében együttműködik a lázadókkal, amit a franciák nem néznek jó szemmel.

Rövidfilmekről (short film) még nem esett szó ezen a blogon, pedig számos zseniális alkotás található ebben a kategóriában (is). Hivatalosan a 40 percnél rövidebb filmeket nevezzük rövidfilmeknek, amelyek legalább olyan változatosak műfajt, stílust, tartalmat vagy lényegében bármilyen fontosabb összetevőt tekintve, mint a nagyjátékfilmek. A filmtörténelem kezdetén minden film rövidfilm volt mai értelmezéseink szerint, hogy aztán a technikai és művészi fejlődés eredményeképpen átadják helyüket a ma megszokott hosszúságú mozifilmeknek. A rövidfilmek idővel kiszorultak a mozikból és inkább csak fesztiválokon vagy manapság az internetnek köszönhetően olyan új megjelenési helyeken találkozhatunk velük, mint például a Youtube. Mindeközben a rövidfilmek egyre inkább a kezdő vagy független filmesek műfajává vált, mivel ők általában csak nagyon kicsi budgettel gazdálkodhatnak, ha egyáltalán, így ez a műfaj egyfajta ugródeszkaként (is) szolgálhat számukra a nagyjátékfilmek felé.

Alfred Hitchcock egyik korai, még Angliában készült kémfilmje, amit jelenleg a 4. helyen rangsorolnak a legjobb 20. századi brit filmek listáján. A 39 lépcsőfok nagyon jelentős volt, nem csak a rendező, de a brit filmgyártás életében is, hiszen emiatt figyelt fel Hitchcockra David O. Selznick amerikai producer, aki öt évvel később Hollywoodba invitálta a rendezőt és nem utolsósorban az angol filmgyártás is áttörte addigi határait. Ezt a kémfilmet a későbbiekben kétszer, 1959-ben és 1978-ban is remakelték, de nem sok sikerrel, már csak azért sem, mert egyikhez sem volt a híres angol rendezőnek semmi köze. A 39 lépcsőfok Alfred Hitchcock első olyan hangosfilmje, amiben megjelenik későbbi pályafutásának egyik legfontosabb és leggyakoribb témája, az ártatlanul vádolt menekülő férfi, akinek be kell bizonyítania ártatlanságát.