A kis Ruth Elizabeth Davis némafilm sztárok hatására döntött úgy, hogy színésznő lesz, amiben édesanyja is támogatta. 1929-ben lépett fel először a Broadway, ahol hamarosan felfigyelt rá egy hollywoodi tehetségkutató ügynök. A hangosfilm korszak legelején, 1930-ban érkezett Hollywoodba, de pályafutása nem indult könnyen, mert nem tartották elég szexisnek és szépnek, ami a legfontosabb elvárás volt egy kezdő színésznőtől. Ráadásul a próbafelvételei sem voltak túl sikeresek, ezért kezdetben csak kisebb szerepeket kapott. Már majdnem felbontották a szerződését, mígnem a Man who Played God c. 1932-es film után egy öt éves szerződést kapott a Warner Bros. filmstúdiónál. Az igazi áttörést az 1934-es Of Human Bondage hozta meg számára, azonban szerződése miatt - a siker ellenére - kénytelen volt egy csomó közepes filmben játszani a következő években. Az akaratát mindig erős akarattal végigvivő Davis fellázadt, és elvállalt két filmet Angliában, amivel megszegte a Warner Bros.-szal kötött szerződését, és amiből természetesen per lett. A sajtó hálátlan és túlfizetett színésznőnek írta le, és a pert el is vesztette. Bevételek híján kénytelen volt visszatérni Hollywoodba, azonban 1937-től kezdve mégiscsak jobb szerepeket kapott, főleg miután William Wyler rendezővel felfedezték egymást.
Pályafutása csúcsát ez az 1937-1945 közötti időszak jelentette, amikor a Warner Bros. legnagyobb sztárja lett. Későbbiekben volt pár rossz szerep választása, illetve nagyszerű szerepeket utasított vissza, mint pl. a Mildred Piercet, vagy éppen a Possessed-et, amelyek aztán Oscar-jelölést hoztak Joan Crawfordnak.
Úgy tűnt, hogy 1950-re nagyjából karrierje végéhez ért, bár ekkoriban is volt két nagy filmje, az All About Eve és a The Star. A hatvanas években viszont meg tudta újítani magát és olyan nagy sikerű thrillerekben tért vissza, mint a Mi történt baby Janenel?, vagy ennek folytatása a Hush..Hush Sweet Charlotte, vagy éppen a The Nanny. 1962-ben ő volt az első hollywoodi sztár, aki 10 Oscar jelölést kapott színészkedésért.
Élete szerelmének ő Franchot Tone színészt tartotta (aki kómába került 1951-ben, mikor összeverekedett Tom Neal-el egy színésznő kegyeiért), aki nem mellesleg Joan Crawford második férje volt. Davis és Crawford legendás gyűlölete is innen eredeztethető, amiről 2017-ben TV sorozat is készült Feud címmel Susan Sarandon, mint Bette Davis és Jessica Lange, mint Joan Crawford főszereplésével. A nyolcvanas évek közepén Barbara lánya megjelentetett egy könyvet, amiben anyját alkoholista és bántalmazó szülőnek mutatta be, mire Davis kitagadta az örökségből, majd 81 évesen rákban meghalt. Mint sok nagy sztárnak, neki is elég nehéz természete volt, de ettől függetlenül, vagy ezzel együtt:
"Davis was a character, an icon with a grand style, so even her excesses are realistic"
"Davis egy egyéniség volt, egy ikon nagyszerű stílussal, és még túlzásai is realisztikusak voltak."
Az általam legjobbnak vagy legjelentősebbnek gondolt 10 Bette Davis filmet időrendben mutatom:
Ez a dráma tette Bette Davist sztárrá, amiért nem hivatalosan Oscar-díjra jelölték utólag. Somerset Maugham azonos c. regényének filmadaptációja, amiben Davis egy femme fatale jellegű nőt alakít, aki (majdnem) romlásba dönti a belé szerelmes férfit.
Az érzékeny, kifinomult és művészi ambícióval rendelkező Phillip Carey (Leslie Howard) orvosnak tanul, miután tanára szerint nincs a festéshez tehetsége. Beleszeret a nagyon közönséges és érzéketlen Mildred Rogers (Bette Davis) pincérnőbe, aki elutasítja, és megszökik egy másik férfivel. Phillip megismerkedik Norahval, akivel már majdnem megtalálná a boldogságot, amikor Mildred visszatér egyedül és terhesen. Phillip szakít Norahval, lakást szerez és eljegyzi Mildredet. Azonban a felelőtlen és nyughatatlan Mildred másodszor is lelép Phillip egyik barátjával. Phillip ekkor megismerkedik a melegszívű Sallyvel, amikor Mildred másodszor is visszatér, és a férfi megint megbocsát neki. Mildred ezt azzal hálálja meg, hogy tönkreteszi Phillip képeit és elégeti a megtakarításait, amiből a tanulmányait fizeti, akit ekkor Sally szülei befogadnak. Később megtudja, hogy Mildred nyomorog, prostituáltként dolgozik és beteg. Phillip meg akarja látogatni, de Mildred még előtte meghal. Phillip így megszabadulva a megszállottságától végül megtalálja a boldogságot Sallyvel.
A film nagyon sok témát érint, a legfontosabbak talán a kedvesség és kegyetlenség szembeállítása és a szerelemnek az a nagyon destruktív formája, ami már inkább megszállottság, semmint valódi érzés. Mildred Rogers karakterét nagyon sok színésznő visszautasította, mert nem akartak egy ennyire unszimpatikus szerepet eljátszani, Davis azonban kapva-kapott a mások által visszautasított szerepen (ez a későbbiekben még nagyon sokszor megtörténik), és milyen jól tette. Remek volt az érzéketlen és kegyetlen Mildred szerepében, aki kihasználja egy férfi megszállottságát, ami miatt másnak látja a nőt, mint ami valójában.
5 Oscar-díjra jelölt romantikus dráma William Wyler rendezésében, amiért Bette Davis megnyeri második Oscar-díját (az első a Dangerous volt 1935-ben, ahol megismerkedett Franchot Tone-nal). Wyler és Davis három remek filmje közül az első, ami alatt szerelmi kapcsolat is kialakult közöttük.
A történet New Orleansban játszódik az 1850-es években, aminek főszereplője az elkényeztetett, akaratos, de érzékeny Julie Marsden (Bette Davis), aki kontrollálni szeretné vőlegényét, a fiatal bankárt Preston Dillardot (Henry Fonda). A férfi felbontja a jegyességet, és északra megy. Julie sértődötten bezárkózik abban a hitben, hogy a férfi visszatér hozzá. Évekkel később a Preston visszatér a városba, aki előtt Julie megalázza magát, azonban a férfi már nős. Julie elhatározza, hogy megbünteti,és erre az egyik csodálóját Buck Cantrellt (George Brent) akarja felhasználni, azonban a terv nem úgy sül el, ahogy Julie eltervezte, mert nem Preston hal meg, hanem Buck, akit Preston öccse Ted párbajban megöl. Amikor a városban járvány tör ki, és Preston elkapja a sárga lázat, Julienak sikerül a férfi feleségét meggyőznie, hogy jobb ha ő ápolja Prestont a karanténban...
Bette Davis, itt egy olyan lányt játszik, aki fellázad minden szabály ellen, ami az útjában áll, és emiatt akár még szimpatikus is lehetne. Ő azonban a lázadását nem a rossz beidegződések megváltoztatására használja, hanem csak saját érdekében, azért, hogy manipulálni tudja a környezetében lévő embereket. A lázadása öncélú és szűk látókörű, aminek az a célja, hogy elérje kicsinyes céljait. Preston pont az ellenkezője, nem lázad minden ellen, ugyanakkor látja a jövőt, és fel akar arra készülni, sokkal szélesebb látókörűen gondolkodik.
3 Oscar-díjra jelölt dráma, közük Bette Davisé is, akinek itt olyan partnerei vannak, mint George Brent, Humphrey Bogart, Geraldine Fitzgerald vagy éppen Ronald Reagen.
23 éves hedonisztikus életet élő, gazdag és fiatal nő Judith Traherne (Bette Davis) fejfájásokra és kettős látásra panaszkodik, ami miatt meglátogatja a híres specialistát Dr. Frederick Steele-t (George Brent). Az orvos megállapítja, hogy a nőnek halálos agy tumora van, amit azonnal megoperál, azonban így is csak hat hónapja van hátra Judithnak. Az orvos ezt eltitkolja a nő elől, ugyanakkor szerelmes lesznek, és eljegyzik egymást. Judith azonban véletlenül megtudja, hogy hamarosan meghal, és azt gondolja, hogy az orvos csak sajnálatból van vele, ezért felbontja a jegyességet, elkezd inni és visszatér előző életstílusához. Egyik nap lovásza Michael O'Leary (Humphrey Bogart), aki titokban már régóta szerelmes belé, konfrontálódik vele, amikor Judith elmondja neki, hogy halálos beteg. A beszélgetés hatására a nő realizálja, hogy hátralévő idejét önpusztítás és önsajnálat helyett inkább azzal a férfival kellene töltenie, akit szeret.
Bette Davis dominálja filmet, mint beteg nő, aki végül megbékél sorsával, miután keresztül megy a tagadás, a remény, a düh, a szerelem, és elfogadás fázisain. Tulajdonképpen az összes többi szereplő (és nagyjából az egész film) Davisnek van alárendelve, abból a célból, hogy a film megríkassa nézőközönségét. Ma már nem hiszem, hogy kiváltja ugyanazt a hatást, mint annak idején, ebből a szempontból meglehetősen elöregedett a film. Humphrey Bogartot még sztársága előtti időben azon ritka mellékszerepében láthatjuk, amikor nem gengszter vagy egyéb rossz fiú, és senki nem öli meg. Bár mogorvának itt is mogorva.
Ez a 7 Oscar-díjra jelölt, William Wyler rendezte film noir jellegű melodráma Somerset Maugham azonos c. színművéből készült, ami egy Brit Malajziában a 1910-es években megtörtént eseményen alapul.
Leslie Crosbie (Bette Davis), aki egy gumifa ültetvény vezetőjének felesége, a férje Robert Crosbie (Herbert Marshall) távollétében lelövi Geoffrey Hammondot önvédelemre hivatkozva. Mindenki elhiszi neki, hogy a férfi meg akarta erőszakolni, és ő csak a becsületét védte. Azonban ügyvédjét Howard Joycet (James Stephenson) nem teljesen győzi meg, akinek gyanúja beigazolódni látszik, amikor a tudomására jut, hogy létezik egy levél, amiből kiderül, hogy Leslie saját maga hívta meg a férfit magához, akivel korábban viszonya volt. A lelőtt férfi özvegyénél van a kérdéses levél, ami az akasztófára küldheti Lesliet. Az özvegy azonban hajlandó eladni a levelet horribilis áron, amit a férj kifizet az ügyvéd tanácsára, ugyanakkor titokban tartja előtte a levél tartalmát, és azt, hogy az összeg felemészti az egész vagyonát...
A film középpontjában Leslie Crosbie, egy olyan nő áll, aki minden férfit manipulálni tud maga körül. Ő az ártatlanság maszkjában a törékeny és megvédendő nő szerepében hat a férfiakra. A valódi személyisége a levélből derül ki ezért is (a gyilkossági vád mellett) olyan fontos számára annak visszaszerzése. Bette Davis nagyon jó a hideg, az érzelmeit elfojtott Leslie Crosbie szerepében, aki képes félénkségre és bájosságra a könyörtelenség, az erőszakos düh és számító manipuláció mellett (vagy együtt). A naív férj szerepében Herbert Marshallt láthatjuk, aki nem is annyira naiv, mintsem inkább egy tagadásban élő férj, aki nem akar tudomást venni felesége afférjáról. Illúzióban élni mindig könnyebb, mint szembesülni a valósággal. Howard Joyce, az ügyvéd egy intelligens, alapvetően becsületes és jó szándékú ember, ugyanakkor a cselekedetei álszentségre is utalnak, és ennek köszönhető, hogy egyre inkább belebonyolódik egy nagyon rossz kompromisszumba védencével.
Ezt a 9 Oscar-díjra jelölt drámát is William Wyler rendezte, amely sorrendben az ötödik Oscar jelölést hozta Bette Davisnek, és egy teljesen működésképtelen családról szól.
A film a 20.század elején játszódik egy déli kisvárosban, ahol Regina Giddens (Bette Davis) és férje Horace Giddens (Herbert Marshall), egy jószívű ember, aki szívbetegsége miatt egy baltimore-i kórházban van, egy egymástól elidegenedett házaspár él, akiknek van egy gyerekük a naiv Alexandra Giddens (Teresa Wright), aki szerelmes a helyi David Hewittbe (Richard Carlson), kegyetlen anyja azonban teljes kontrollja alatt tartja lányát, és el akarja választani Davidtől. Regina testvérei az egyedülálló Ben Hubbard (Charles Dingle) és Oscar Hubbard (Carl Benton Reid), aki nős, felesége Birdie és haszontalan fiúk Leo, aki egy bankban dolgozik. Regina és Oscar megállapodik Alexandra és Leo házasságában. Amikor a fiútestvérek fejleszteni szeretnék a vállalkozást, Reginától kérnek kölcsön. A nő manipulálja a lányát, hogy csalja haza az apját, hogy meg tudja győzni arról, hogy kölcsönadja a pénzt a testvéreinek. Horace azonban nem megy bele az üzletbe, ami után Leo ellopja a kötvényeit a széfből, arra gondolva, hogy amikor a befektetés megtérül majd visszateszi anélkül, hogy Horace egyáltalán észrevenné...
A film három főszereplője a teljesen gátlástalan Hubbard testvérek, akik között is a legrosszabb Bette Davis karaktere Regina, aki férjétől a gyógyszere megtagadásával akarja a pénzt kicsikarni. Őket Horace, Alexandra, és Oscar felesége egyensúlyozzák. A karakterek kidolgozottak és életszerűen ábrázoltak a filmben. Természetesen A kis rókákban is Davis viszi el a showt, aki folyamatosan manipulálni próbál mindenkit, és az ő szájából halljuk a legkegyetlenebb mondatokat.
A 3 Oscar-díjra jelölt pszichológiai romantikus drámában viszontláthatjuk Paul Henreidet és Claude Rainst a Casablancából. Bette Davis ezért a szerepért küzdött a legjobban, ezt akarta a leginkább megkapni miután olvasta a film alapjául szolgáló regényt, amit Olve Higgins Prouty írt. Szinte a karaktere megszállottjává vált, olyan részletekbe menően tökéletes akart lenni benne, hogy még a filmbeli ruháit is maga választotta ki.
A kissé túlsúlyos minden önbecsülés nélküli, depressziós vénkisasszony Charlotte Vale (Bette Davis) életét gazdag anyja Mrs. Henry Vale (Gladys Cooper) dominálja, akitől folyamatosan verbális bántalmazást szenved el, ami nem tesz jót az amúgy is alacsony önbecsülésének. Sógornője bemutatja egy pszichiáternek Dr. Jaquithnak (Claude Rains), aki azt ajánlja neki, hogy töltsön némi időt a szanatóriumában. Hamarosan Charlotteból egy kifinomult és magabiztos nő válik, aki egyedül utazgat a nagyvilágban. Utazása során megismerkedik Jerry Durranceval (Paul Henreid), és annak ellenére, hogy a férfi nős, kapcsolatot kezdenek. A férfinek van egy 12 éves lánya Tina, akit az anyja nem szeret, de vele tartja sakkban Jerryt, aki emiatt nem tud elválni. Fél év múlva hazamegy és már önálló akaratú nőként konfrontálódik anyjával, aminek következtében az szívinfarktust kap és meghal. Ő örökli az egész vagyont, de lelkiismeret furdalása van anyja halála miatt. Úgy dönt, hogy visszamegy a szanatóriumba, ahol rögtön összebarátkozik Tinával, akivel nagyon megértik egymást, mivel mindegyikőjüknek hideg szívű anyja volt. Magához veszi a lányt, és együtt visszatérnek Charlotte házába, ahol Jerry meglátogatja őket Dr. Jaquithal.
A film tulajdonképpen egy rút kiskacsa hattyúvá válásáról szól, aminek a tárgya a mentális betegség és a női önállóság összefüggésének a vizsgálata. Charlotte legnagyobb győzelme tulajdonképpen az, hogy sikerült az őt elnyomó anyja dominanciája alól kikerülni, és realizálta azt, hogy semmi baj nincs vele. Az, hogy utána már önálló, vonzó és kifinomult nő lesz már ennek a győzelemnek az eredménye.
Ez a dráma a két főszereplő (Bette Davis és Claude Rains) Oscar-jelölését hozta, aminek forgatása nem volt problémáktól mentes. Davis, akinek második férje nem sokkal a film készítése előtt halt meg, nagyon elviselhetetlenül viselkedett a stáb tagjaival. Olyannyira, hogy távollétében valaki megmérgezte a szemlemosóját, amit felvételek után használt, és ami használata elképesztő fájdalmat okozott Davisnek. A nyomozáskor a rendező Vincent Sherman, akivel Davisnek korábban kapcsolata volt, azt mondta a nyomozóknak, hogy bárki megtehette és szívesen meg is tette volna a stábból. Évtizedekkel később Davis is elismerte, hogy életének ebben az időszakában csak az anyja szerethette.
1914-ben járunk New Yorkban, ahol Fanny Trellis (Bette Davis) egy csinos, felszínes és önző nő, aki csak a saját szépségével foglalkozik, miközben hódolók hada veszi körül. Testvére Trippy Trellis (Richard Waring) elvesztegeti a családi vagyont majd elsikkaszt egy csomó pénzt a Skeffington Bankból. A bank tulajdonosa, a gazdag Job Skeffington (Claude Rains) elmegy hozzájuk, hogy visszakövetelje a pénzt, amikor találkozik Fannyval, és szerelmes lesz belé. A nő, bár nem szerelmes, hozzámegy feleségül, hogy megmentse testvérét. Fanny önzősége azonban tönkreteszi házasságát, és elválnak. Sok évvel később egy betegség miatt Fanny elveszti szépségét, közben Job is hazatér szegényen és vakon Németországból és Fanny ekkor realizálja, az igazságot Job szavaiban, amit nagyon régen mondott neki: egy nő valódi szépségét az okozza, ha szeret és viszontszeretik.
Ebben a filmben Bette Davisnek egy gyönyörű nőt kellett alakítania, és első ránézésre az ember azt gondolná, hogy nem feltétlenül ő a legalkalmasabb erre a szerepre, mert ő nem volt a klasszikus értelemben véve szép. Mindazonáltal sikerül neki elhitetnie a nézővel, hogy ő az a nő, aki teljesen lenyűgözi a körülötte lévő férfiakat. A szerencsétlensége és egyben a szerencséje, hogy elveszti a sokáig legfontosabbnak gondolt tulajdonságát a szépséget, ami végül lehetőséget ad számára, hogy felismerje a legfontosabb dolgot, ami boldoggá tudja tenni. Ironikus módon, mivel Job már vak, így számára Fanny mindig a világ leggyönyörűbb nője marad.
A Mindent Éváról 14 (!) Oscar-jelölést kapott, amit egészen a Titanicig nem tudtak túlszárnyalni, ugyanakkor máig az egyetlen film, amiért 4 színésznő is jelölést kapott: Bette Davis és Anne Baxter a legjobb színésznő kategóriában, míg Celeste Holm és Thelma Ritter pedig a legjobb női mellékszereplő kategóriájában kapott jelölést. A Joseph Mankiewicz rendezte Mindent Éváról az AFI 1998-as listáján a 16. helyen állt, amely hatalmas siker volt.
A híres, de kissé öregedő Broadway színésznőnek Margo Channingnek (Bette Davis) mindene meg van, amit csak ember kívánhat: sikeres karrier, barátok és szerelem. A színésznőnek ezen kívül van egy rajongója is Eve Harrington (Anne Baxter), akinek sikerül Margo közelébe kerülnie, és egyre fontosabb szerepet tölt be a színésznő életében, aki még asszisztenseként is alkalmazza a lányt. Eve édes és ártatlan maszkja alatt egy nagyon ambiciózus és manipulatív nő rejtőzik, aki szeretné mindazt elérni, amit Margo elért az életben. Idővel többen is keresztül látnak rajta, mint Karen (Celeste Horn) Margó legközelebbi barátnője és Birdie (Thelma Ritter), Margó korábbi asszisztense, de először is a kritikus Addison DeWitt (George Sanders), aki elhatározza, hogy mentorálja a lányt. Eve eléri amire vágyott, de boldogtalanságot és keserűséget hagy maga után...
A Mindent Éváról alapvetően a színház könyörtelen és gátlástalan világát mutatja be, amit a nők filmjének is szoktak nevezni. A központban Margo és Eve látszólag hasonló, valójában mégis gyökeres különböző karakterei állnak. Margo minden excentrikussága ellenére egy melegszívű nő, aki látszólag legyőzetett a feltörekvő Eve által, valójában a film erkölcsi győztese ő, akinek személyisége és egyénisége mellett a gyönyörű, de aljas Eve nem rúghat labdába, még akkor sem, amikor már ő a nagy sztár. Margo valóban szereti amit csinál, egy hús-vér ember, míg Evenek a külsőségek fontosak, ami a sztársággal jár, ő csak egy mesterkélt, hamis ember és sztár. De valószínűsíthetjük, hogy a büntetését is megkapja egy hozzá hasonló személy által, aki a film végén tűnik fel, mint az ő nagy rajongója...Végül egy színésznő sem kapta meg az Oscart, valószínűleg nem akartak feszültséget kelteni a színésznők között.
Bette Davis kilencedik Oscar-jelölését hozó filmet azzal vádolták, hogy az 1950-es nagyon népszerű Alkony sugárút sikerét próbálja meglovagolni az illúzióban élő hajdan volt sztárról szóló filmmel, amiben van némi igazság, mert a történet nem túl eredeti ekkor már, és egy csomó klisét tartalmaz, de a kritikáktól függetlenül érdemes a filmet megnézni.
Margaret Elliot (Bette Davis) egy tönkrement, kimerült, idősödő valaha volt Oscar-díjas sztár, aki a múltban él, és nem fogadja el a realitásokat, próbálja a karrierjét és sztár státuszát visszaszerezni. Erre nyilvánvalóan semmi esélye, de ezt csak ő nem veszi észre. Margaret ráadásul alkoholista is, és emiatt egyszer le is tartóztatják, amivel nyilvánvalóvá válik, hogy manapság ez az egyetlen lehetősége, hogy az újságokba kerüljön. A börtönből egy fiatal színész Jim Johannson (Sterling Hayden) váltja ki, akinek nem sikerült befutnia, ezért jelenleg a hajószerelő műhelyében dolgozik. Ő, Margaret lánya Gretchen (Natalie Wood) segítségével próbálja szembesíteni a nőt a valósággal, és meggyőzni, hogy a valódi világban kellene élnie átlag ember módjára, de Margó nem akarja ezt meghallani. Elvállal egy olyan mellékszerepet, ahol egy szexi fiatal nőt kell eljátszani, és ami csakis rosszul végződhet számára. De az igazságra akkor döbben rá, amikor egy hollywoodi partin felajánlanak neki egy olyan szerepet, amiben egy ellenszenves ex-sztárt kell eljátszania, aki nem tud szembesülni azzal, hogy a karrierjének vége, és amit azzal a megjegyzéssel ajánlják a figyelmébe, hogy ez pont neki való szerep...
Margaret, aki bár Oscar-díjas sztár volt, valójában soha nem volt igazán tehetséges, amivel ő maga is tisztában van a szíve mélyén, és ez még bizonytalanabbá, sérülékenyebbé, és agresszívvá teszi, mintha csak simán eljárt volna felette az idő. Bette Davis nagyszerű volt abban, ahogy eljátssza a rossz színésznőt, és tulajdonképpen ez a film legnagyobb erőssége. A sztárnak van egy kis camp film, tehát egyfajta túlzó és egyben ironikus jellege is, szerintem ezt nem vették a kritikáknál figyelembe. Bette Davis azt mondta, hogy Margaret megformálásánál Joan Crawfordra gondolt...de ez esetben azt hiszem viccelt.
Ez a pszichológiai thriller nemcsak arról híres, hogy hatalmas siker volt, és nem várt módon kasszát robbantott, hanem a film készítését körülvevő botrányokról is. Bette Davis és Joan Crawford utálták egymást már pályájuk kezdete, a '30-as évek óta, és kissé leegyszerűsítve a dolgot, az egész forgatás másról sem szólt, mint kettejük valódi utálatának és kölcsönös lenézésének a megfilmesítéséről. Ugyanakkor mind a ketten nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot, amikor elvállalták ezt a kockázatos szerepet, ugyanis itt nem szépnek, de groteszk módon csúnyának kellett lenniük - főleg Davisnek, ami meg is hozta számára a tizedik Oscar-jelölését.
A film 1917-ben kezdődik, amikor Jane és Blanche Hudson testvérek még gyerekek, és Jane híres, ugyanakkor végtelenül elkényeztetett és hisztis gyerek sztár, akit Blanche, a kevésbé szép kislány irigyel, mert vele nem igazán foglalkozik senki. Aztán ugrunk az időben, és már 1935-ben járunk, amikorra fordul a helyzet, és Blanche (Joan Crawford) válik híres és elbűvölő színésznővé, Baby Jane (Bette Davis) pedig, akinek nem sok tehetsége van, csak azért kap kisebb szerepeket, mert a Blanche kierőszakolja a producereknél. Az egyik éjjel partiról mennek hazafelé, és történik egy autóbaleset. Megint ugrunk egyet az időben, már 1962-ben járunk, ahol azt látjuk, hogy Blanche kerekes székhez kötött rokkant, aki teljes ellátásra szorul, és abszolút ki van szolgáltatva az alkoholista Baby Janenek, miközben ketten laknak együtt egy rossz állapotú hollywoodi kastélyban. Baby Jane, aki részegsége miatt egyáltalán nem emlékszik arra a bizonyos autóbalesetre, elkezdi izolálni és pszichikálisan majd fizikálisan is kínozni Blanchot, ami folyamat valami egészen szürreális módon fog végződni a napfényes tengerparton...
A film ironikusan és groteszkül ábrázolja, hogy a valaha sztárolt és gazdag nők milyen mély gyűlöletben élnek együtt, aminek okozója a másik iránt érzett irigység. Látszólag totál az ellentétei egymásnak nemcsak természetüknél, de külsejüknél fogva is. Ugyanakkor nagyon lejön a fíling, hogy számukra igazából egymás jelenti a világot, sőt egymást teremtették meg, és valójában nagyon hasonlóak. A camp filmekre jellemző irónia pedig leginkább abban mutatkozik meg, ahogy mindketten tulajdonképpen saját maguk leghíresebb karakterét parodizálják, mégpedig nagyon groteszk módon: Bette Davis a filmben a szép szőke, kacér, flörtös kislány Jezebel, Joan Crawford meg nem egyéb itt, mint a családja miatt hosszútávon szenvedő mártír: Mildred Pierce, Crawford Oscar-díjas szerepe.
A The Letter c. filmjének nyitójelenete:
