Ingrid Bergman karrierjét - majdnem - megtörő botrány 1950-ben robbant ki, amikor a férjezett színésznő házasságon kívüli kapcsolata - és terhessége -  Roberto Rossellini nős olasz rendezővel napvilágot látott, és ami miatt évekre el kellett hagynia az Egyesült Államokat. A botrány jelentős, de szerencsére nem végleges törést okozott karrierjében. 

Alexander Mackendrick noir drámája  a média hatalmáról és a hatalommal való visszaélésről szól, olyan sztárokkal a főszerepekben, mint Burt Lancester és Tony Curtis. A film fő karakterét J. J. Hunsecker-t, a befolyásos főszerkesztőt Walter Winchell amerikai (pletyka) újságíróról és rádiókommentátorról mintázták, aki a média hatalmának segítségével tönkretette személyes vagy politikai ellenfelei életet, amelyekben a legfőbb eszköze a politikai és/vagy szexuális lejáratás volt. Ezzel a tevékenységével sikerült az '50-es évek közepére kialakítani magáról egy arrogáns, kegyetlen és könyörtelen ember képét, aki még a barátai titkaival és bizalmával is visszaélt. Habár manapság A siker édes illatát a valaha készült egyik legjobb filmnek tartják, bemutatásakor a kritikai siker ellenére a közönség soraiban megbukott, aminek a legfőbb oka Tony Curtis és Burt Lancester rajongók fanyalgása volt, akik a kedvenceiket nem a megszokott szerepeikben látták viszont.

Katharine Hepburn (1907-2002) megtestesítette a XX.század Amerikájában a modern nőt. Ő Hollywood legnagyobb színésznő legendája, akit több, mint 60 éves pályafutása alatt 12-szer jelöltek a legjobb színésznő Oscar-díjára, amit négyszer meg nyert is - számtalan más díj mellett.

Az Ernst Lubitsch rendezte 4 Oscar-díjra jelölt Ninocska egy romantikus vígjáték és politikai szatíra keveréke, amelynek forgatókönyvét Melchior Lengyel (szül:Lebovics Menyhért) történetén alapulva Billy Wilder írt, és aminek főszereplője Greta Garbo. A film egyrészről egy romantikus szerelmi történet, másrészről pedig a sztálini Szovjetunió és általában véve a kommunista rendszer szellemes, kegyetlen és gyilkos szatírája. A film készítői elég nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot a Ninocska elkészítésével, ugyanis ebben az időszakban az USA-ban - főleg a nagy gazdasági válságnak köszönhetően - élt egyfajta romantikus elképzelés az általuk nem ismert és emiatt idealizált kommunizmusról és a Szovjetunióról, mint a munkásosztály paradicsomáról. Ugyanakkor nem is annyira a munkásosztály körében, mint inkább szellemi és művész körökben volt népszerű az ideológia az USA-ban. A kor nagypolitikája is erősítette ezt, 1939-ben már érződött a levegőben, hogy sem a kommunista Szovjetunió, sem a kapitalista USA nem marad ki a fasiszták elleni háborúból. Hollywood szempontjából nézve ennek a kényszerszövetségnek az lett az eredménye, hogy ebben az időszakban egészen a hidegháború kitöréséig ritka volt, hogy filmekben a kommunizmust vagy a Szovjetuniót negatívan ábrázolták volna. Ezt a filmet úgy reklámozták, hogy "Stalin won't like it." azaz "Sztálinnak nem fog tetszeni", amiben igazuk is lett, hiszen a Szovjetunióban - és később a többi kommunista országban is - be volt tiltva a film. A háború kitörése után és alatt pedig az USA-ban sem nagyon vetítették. Bemutatásakor hatalmas kritikai és kasszasiker ért el, és az eredeti történet írója mellett van még egy magyar vonatkozása is: Lugosi Béla is játszik a filmben egy kisebb szerepben.

Ez az 1948-as suspense film noir egy 1943-as rádiójáték film adaptációja, aminek forgatókönyvét Orson Welles a valaha volt legjobb rádió játék forgatókönyvnek nevezett, és szerencsére a filmé sem lett rosszabb. A filmhez kerestek egy sztár színésznőt, akit meg is találtak Barbara Stanwyck, a "noir királynője" személyében, és aki teljesen megérdemelten Oscar-jelölést kapott Leona Stevenson megformálásáért. Ez a film is a "ne bízz a férjedben" típusú film noirok sorába tartozik, csakúgy, mint a Gázláng, vagy éppen a Suspicion. 

Joan Bennett (1910-1990) színésznőre leginkább olyan nagy sikerű, klasszikussá vált Fritz Lang film noirok végzet asszonyaként emlékezünk, mint a Nő az ablak mögött, vagy a Vörös utca. Karrierje három élesen elkülönülő szakaszból állt: bájos, szőke naivaként kezdte a '20-as évek végétől a 30'as évek elejéig, majd karrierje csúcsán film noirok barna végzet asszonyaként vált emlékezetessé, végül a '60-as évek második felében népszerű tévé sorozatok melegszívű anya és feleség karaktereiben fejezte be karrierjét. Azonban korántsem volt egyszerű számára sikeresen befejezni pályafutását, amivel egy óriási botrány majdnem teljesen kerékbe törte azt.

Történt ugyanis, hogy 1951. december 13.-án férje Walter Wanger producer féltékenységében tökön lőtte Jennings Langot, Joan Bennett ügynökét és szeretőjét. 

Neo-noir sorozat következő filmje az 1996-os Fülledtség (Bound), amelyet a Mátrix filmeket is jegyző Wachowski testvérek rendeztek. A filmet általában 18 éven felüliek való kategóriába tették különböző országokban a nyelvezete és erősen szexuális, erőszakos tartalma miatt. A film több műfajt is egyesít, egyszerre krimi, gengszter és erotikus film, valamint tartalmaz bohózat-jellegű részeket is. A testvérpáros Andy és Larry (nemváltása után Lana) Wachovski, akiknek ez volt az első rendezői próbálkozásuk, mindenképpen akartak egy olyan filmet csinálni, ami arról is szól, hogy mennyire téves lehet, ha valakinek a szexualitását a külseje alapján feltételezik és ítélik meg. A Bound volt az első olyan hollywoodi mainstream film, aminek főszereplői leszbikusok, ugyanakkor nem ekörül forog és nem erről szól a film. A film egy fordulatokkal teli, izgalmas noir, aminek elkészítésénél a rendezőket Billy Wilder film noirjai inspirálták.

Az 1953-as Búcsúlevél Fritz Lang egyik legelismertebb és legfenyegetőbb filmje. Lang filmjeire jellemző a többsíkúság, amelyekben több történet is látható, és a háttérben, a mélyben futó még sötétebb, mint a felszínen zajló sztori. A búcsúlevél ennek megfelelően első ránézésre egy "keményfejű, tántoríthatatlan, hős zsaru szemben az alvilággal, sőt az egész világgal" típusú történetnek látszik, de valójában ennél sokkal komplikáltabb a sztori. Ebben a filmben a hős ugyanis nem a rettenthetetlen nyomozó, sőt mi több, még csak nem is ő a főszereplő, hanem az egyik női karakter, a bolondos, de bátor Debbie, aki első ránézésre a film végzet asszonyának tűnhet a néző szemében. Második ránézésre viszont kiderül, hogy A búcsúlevélben felcserélődnek a noirokban szokásos szerepek, mivel itt nem a nő az, aki után szó szoros értelemben döglenek a férfiak, hanem Bannion detektív, aki egyfajta "male fatale-ként" hozza el majd' minden nő végzetét, akivel csak összetalálkozik, függetlenül annak korától és státuszától. 

Humphrey Deforest Bogart (1899-1957) amerikai Oscar-díjas színész, akit az American Film Institute a valaha élt legnagyobb hollywoodi férfi legendaként tart számon, egy felső osztálybeli, gazdag new yorki családban született. A középiskolában túl nagy érdeklődést nem mutatott a tanulmányok iránt, közömbös és mogorva diák volt. Szülei reménye, hogy Humphrey majd a Yalen folytatja tanulmányait meghiúsult, amikor rossz magaviselet miatt kirúgták a jó nevű középiskolából. 1918 tavaszán csatlakozott a Haditengerészethez, és ekkor szerezte a szája környékén levő jellegzetes sebét, valamint a tenger és hajózás iránti szeretetét. 1922-től a Broadway-n játszott kisebb-nagyobb szerepeket, majd 1928-ben megtörtént hollywoodi debütálása.

Roscoe Concling "Fatty" Arbuckle (1887-1933) az 1910-es évek némafilmjeinek egyik legnépszerűbb és legjobban fizetett komikus színésze volt, aki mentorálta Charlie Chaplint és felfedezte Buster Keatont is, 1921-ben gyilkosság gyanújába keveredett Virginia Rappe némafilm színésznő  halála miatt. Az ügy a szexuális töltete miatt (is) hatalmas figyelmet kapott a korabeli sajtóban, aminek jelentős szerepe volt - az ügyész Matthew Brady mellett - az Arbuckle-ellenes lincshangulat kialakulásában. 

Az 5 Oscar-díjra jelölt 1962-es pszichológiai dráma/thriller Mi történt Baby Jane-nel? (What Ever Happened To Baby Jane?) egy testvérpár kapcsolatáról és egymás iránti mély irigységéről és félelméről szól. Amikor Robert Aldrich rendező leszerződtette a két főszerepre Bette Davist és Joan Crawfordot szerintem sejtette, hogy nem lesz egyszerű a forgatás. A film nemcsak arról híres, hogy hatalmas sikerré vált, és nem várt módon kasszát robbantott, hanem a készítését körülvevő botrányokról is. Bette Davis minden idők második legnagyobb hollywoodi színésznő legenda az AFI listáján, Joan Crawford pedig a tizedik. A két színésznő között - finoman fogalmazva - az életben is nagy vetélkedés ment, magyarán utálták egymást már pályájuk kezdete, a '30-as évek óta, és kissé leegyszerűsítve a dolgot, az egész forgatás másról sem szólt, mint kettejük rivalizálásának és kölcsönös lenézésének a megfilmesítéséről. Bár a filmben mindkét színésznő nagyon jó volt, de azért a végeredmény mégis inkább Bette Davisnek kedvezett, aki meg is kapta az Oscar-jelölést, Joan Crawford - pedig ő legalább ennyire jó volt a sokkal kevésbé látványos szerepében - meg nem. Crawford ezután képes volt felhívni a többi Oscar-jelöltet, hogy ha valaki esetleg nem tudna elmenni az Oscar-díj átadóra, akkor majd ő átveszi a távol maradó nevében. És össze is jött neki, mert Anne Brancoft nem tudott elmenni a díjkiosztóra, és Joan legnagyobb szerencséjére Bancroft megnyerte a díjat. Bette Davis elől. Amivel aztán Joan Crawford ment haza úgy, hogy őt nem is jelölték.

Az 1953-as Samuel Fuller rendezte Zsebtolvaj (Pickup on South Street) a film noir műfaján belül a kémfilmek kategóriájába tartozik, annak minden klasszikus elemével: összetett karakterek többek között a cinikus, keményfejű, mindenre magasról tevő antihőssel, helyszínek sötét atmoszférája, na és persze a forróvérű végzet asszonya. A film noiron belül nem túl gyakoriak a kémfilmek, és őszintén szólva én sem annyira rajongok ezért a kategóriáért - kivéve párat, amelyek között a Zsebtolvaj mindenképpen helyet kap. A film noir kémfilmekben a '40-es évek második felében jellemzően a nácik voltak a rossz fiúk, majd a nagypolitika változásával az '50-es években az ő helyüket átvették a komcsik. Mivel ez a film 1953-as, ezért könnyen kitalálható, hogy egy kommunista kém csoport lesz a legyőzendő ellenfél, mivel azonban Samuel Fuller rendező hősei sokszor marginalizálódott antihősök, ezért nem a szokásos képletet - patrióta hős a gonosz világuralomra törő ellenséggel szemben - láthatjuk ebben a filmben. J. Edgar Hoover az FBI igazgatója megpróbálta befolyásolni a film készítését, leginkább a főszereplő hazafiatlanságát kifogásolva, ennek ellenére a filmben maradt Skip klasszikussá vált mondata: "Are you waving the flag at me?"  "A zászlót lengeted nekem?" A Zsebtolvaj híres a nagyszerű színészi játékáról is, mind a főszereplő Richard Widmark, mind az alakításáért legjobb női mellékszereplő Oscar-díj jelölést kapott Thelma Ritter miatt.

Az 1998-as Alex Proyas (The Crow, I, Robot, Knowing) rendezte Sötét város (Dark City) egy mára már kult filmmé vált filozofikus neo-noir sci-fi, amely egy évvel előzte meg a témájában nagyon hasonló Mátrixot, és ami véleményem szerint a Dark City ismeretében egy pillanat alatt gagyivá válik, és az ember rájön, hogy nem egyéb, mint a Sötét város lebutított akció verziója. A Sötét város költségvetése kevesebb, mint a fele volt a Mátrixénak, amihez ugyan látványosabb speciális effekteket használtak, ugyanakkor képi világában a Dark City sokkal stílusosabbra és szebbre sikeredett - megkockáztatva azt, hogy az egyik legszebb noir, amit valaha láttam. Nem sok olyan film van, ami annyi és olyan különleges atmoszférát tudna teremteni, mint a Sötét város. A film noir alapjának tekinthető német expresszionizmus is visszaköszön, hiszen első ránézésre feltűnik a Dark City képi világának és atmoszférájának hasonlósága Fritz Lang 1927-es némafilmjéhez a Metropolishoz, valamint egy másik neo noir filmhez, az 1982-es Blade Runner-hez:

Bár már a némafilmek időszakában is volt pár olyan film (pl Underworld 1927), ami felfogható gengszter vagy maffia filmnek, a műfaj világhódító útjára mégiscsak a hangos filmek kezdeti időszakában, a '30-as évek elején indult. Ezek a korai gengszter filmek alapvetően határozták meg a későbbi film noir műfaján belüli, valamint a modern maffiáról ill. alvilágról szóló filmeket is. A három alapmű, ami elindította ezt a folyamatot, pedig nem más mint az 1931-es A kis cézár (Little Caesar), és A közellenség (The Public Enemy), valamint az 1932-es A sebhelyesarcú (Scarface) c. filmek. 

A Gázláng egy 7 Oscar-díjra jelölt, George Cukor rendezte mystery thriller film noir, aminek a középpontjában a pszichológiai bántalmazás áll, és amiért Ingrid Bergman elnyerte első Oscar-díját. A film címe az angol "gaslighting" kifejezésből jön, ami a pszichológia bántalmazás egy olyan formája, amikor az áldozatot téves, hamis információkkal látják el, aminek következtében elkezd kételkedni a saját beszámíthatóságában. A film illeszkedik a '40-es években divatos "ne bízz a férjedben" típusú film noirok (Rebecca, Suspicion, The Two Mrs. Carrolls stb) sorába. A film további érdekessége, hogy ez volt az akkor 18 éves Angela Lansbury film debütálása, és aki rögtön Oscar-jelölést kapott a legjobb női mellékszereplő kategóriában a szolgálólány karakteréért.

Billy Wilder  Hollywood legendás filmrendezője, forgatókönyvírója, producere volt, akit pályafutása során 21 (!) Oscar-díjra jelöltek (1 legjobb film, 8 rendezői, és 12 forgatókönyvírói), amiből hatot meg is nyert:

Férfiszenvedély (The Lost Weekend) 1945: 2 Oscar-díj, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv

Alkony sugárút (Sunset Boulevard) 1950: legjobb forgatókönyv

Legénylakás (The Apartment) 1960: 3 Oscar-díj, legjobb film, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv

Mindemellett 17 legjobb színész/nő Oscar-jelölést kaptak a filmjeiben játszó színészek, nem csoda, hogy mindenki vele szeretett volna dolgozni.

A mára már kult filmmé vált Terelőút egy 1945-ben készült film noir thriller Hollywood "szegény sorából", amit pár hét alatt forgattak le, minimálisnak számító költségvetéssel. Ez az archetipikusnak mondott noir egy olyan filozofikus thriller, aminek központi témája a sors és a szerencse illetve szerencsétlenség. Habár a film tele van az alacsony költségvetés szemmel látható jeleivel, ami főleg a hátterekben mutatkozik meg, ismeretlen főszereplőkkel, ennek ellenére mégis magas színvonalú, és annyira nyomasztóan hátborzongató, amit nem sok noir mondhat el magáról. A film nagy részét a főszereplő visszapillantásában és narrációjában látjuk, halljuk. Aki látta, nem egyhamar felejti el.

                                                            Nem véletlenül tartják sokan Humphrey Bogartot és Katharine Hepburnt a két legnagyobb hollywoodi filmszínésznek - többek között én is -, tehetségüket számos filmben bizonyították. Ugyanakkor, mint minden sztárnak, nekik is volt néhány olyan filmjük/szerepük, amiket legszívesebben eltüntettek volna a föld felszínéről. Ezeknek az okai nagyon különbözőek voltak, de azt hiszem mindkettejük esetében elég egyértelmű, hogy melyik is ez a film.

El tudjátok képzelni Humphrey Bogartot, mint zombit? Festett csíkkal a hajában?  Egy fehér nyuszival a kezében? Amit éppen simogat?

A Conflict egy meglehetősen alábecsült és kevésbé ismert film noir, pedig a főszereplőjét úgy hívják, hogy Humphrey Bogart. A Conflict egyike Bogart azon filmjeinek, amelyekben karakterének egyik meghatározó eleme a paranoia. Ilyenek voltak - a Conflictnál sokkal ismertebb és elismertebb - a Sierra Madre kincse (Treasure of Sierra Madre) vagy a Zendülés a Caine Hadihajón (Caine Mutiny), ugyanakkor minden hibája ellenére a Conflict is egy izgalmas és feszült noir, aminek fókuszában egy olyan férfi áll, aki elhatározza, hogy megöli feleségét, mert beleszeretett sógornőjébe.

A film noir műfajából a mai napig táplálkoznak a mai filmkészítők, és szinte nincs olyan híres hollywoodi rendező manapság, aki ne valamelyik klasszikus noir címet felelné a "melyik film inspirálta a legjobban?" kérdésre. Ez nem véletlen, hiszen a noir a tiltott szenvedély, a bűntudat, az erőszak, az éjszaka műfaja, és ezeknél mi lehetne csábítóbb? A klasszikus és legjobb noirokat ugyan a '40-50-es években készítették, ez azonban nem tartott vissza néhány bátor embert attól, hogy akár 30-50 évvel a műfaj lefutása után kipróbálják magukat benne. Nem könnyű feladat, és legtöbbször nem is sikerült túl jól, de azért akad néhány gyöngyszem is ezen filmek között. Ilyen például A Test Melege (Body Heat), az 1981-ben készült neo-noir film Lawrence Kasdan rendezésében, amit akár felfoghatunk az 1944-es Gyilkos Vagyok (Double Indemnity) remakejének is.