A neo-noir műfaja természetesen magában hordozza a klasszikus film noirok jellemzőit, mint a sötét téma, ami itt is sokszor valamilyen bűncselekmény, a sötétebb fényképezés, a szorongásokkal vagy egyéb problémákkal küzdő karakterek, akik klasszikus társaikhoz hasonlóan itt sem "jók" vagy "rosszak" teljesen, ugyanakkor ezeket az elemeket frissített modern témákkal és vizuális tartalommal ötvözi . Bár kevesebb neo-noirban található végzet asszonya, míg ez a karakter szinte kötelező volt a film noiroknál, mégis meghatározó (lehet) a szexualitás, a manipuláció, az erőszak és az erkölcsi kétértelműség ezen filmekben. A modern noirokat már nem sújtja a cenzúra, mint klasszikus elődeiket, ezért ezek az összetevők sokkal intenzívebben jelennek meg. Mindazonáltal a neo-noir műfaját nehezebb meghatározni, mint klasszikus elődjét, ugyanis az utóbbi 30 évben kezdtek a műfaji határok elmosódni, és egyre jellemzőbb, hogy a filmek több műfaj keverékei. Ráadásul előtérbe kerültek olyan műfajok, mint pl. a science fiction, amelyek a '40-es években még nem igazán léteztek, az '50-es években pedig nagyon gyerekcipőben jártak, és nem keveredtek a film noirral, míg a neo-noirok között viszont nagyon sok remek példát (Dark City, Blade Runner) lehet erre látni. A '80-90-es években Amerikában népszerűek voltak a klasszikus noir paródiák is, mint a Dead Men Don't Wear Plaid, vagy a The Big Lebowski. Elképzelhetőek olyanok is, amelyekben vagy valamiféle természetfeletti erő jelenik meg (The Ninth Gate) vagy a tudatalatti vágyak kerülnek kifejezésre (Mulholland Drive). Ezernyi különleges példát lehetne felsorolni erre, de egy szó, mint száz sokszor nagyon nehéz eldönteni, hogy a film besorolható-e a neo-noirok közé vagy sem, ezért a lista összeállítása is problémás. Inkább csak azokat a filmeket vettem figyelembe, amelyeknél teljesen egyértelmű a darab neo-noir jellege, így kiestek a listáról az olyan - amúgy remek - filmek, mint pl. a Pulp Fiction, The Big Lebowski, Taxi Driver vagy egyik nagy kedvencem a Fargo. A műfajnak két virágzása is volt, az egyik a '80-as évek első felében és közepén, de az igazi  aranykorát a '90-es évek közepén és második felében élte, ami szerintem az alábbi listából is kiderül.

Úgy tűnik nekem Hitchcock kevésbé népszerű filmjei jönnek be igazán, ugyanis két nagy kedvencem A kötél és a Bajok Harryvel című darabja. A kötél Alfred Hitchcock egyik kevésbé ismert, valamint kritikusokat és nézőket is megosztó darabja, ugyanakkor vitathatatlanul a legkülönlegesebb és leghátborzongatóbb filmjei közé tartozik.  Egyrészről ez volt az első színes filmje, másrészről pedig technikai kísérletezésről is elhíresült. A rendező álma az volt, hogy egyetlen hosszú - vágás nélküli - felvétellel készítsen filmet, amivel a legjobban lehet érzékeltetni a történet és cselekmény valós idejét, ami ez esetben körülbelül 75 perc. Ez persze lehetetlen volt az akkori technikával, de a film így is mindössze 10 hosszú, vágás nélküli felvételből áll. Az eredeti színművet (és a filmet is) egy valódi, 1924-ben történt gyilkosság inspirálta, amiben egy homoszexuális pár két gazdag családból származó egyetemista tagja, Nathan Leopold és Richard Loeb megöltek egy 14 éves fiút csak azért, hogy elkövethessék a tökéletes gyilkosságot. Leopold a filmbeli Brandonhoz hasonlóan Nietzsche Übermenschének rajongója volt. A filmet több helyen be sem mutatták Amerikában a két főszereplő homoszexualitásának sejtetése miatt, ami akkoriban tabunak számított, valamint azért, mert a hatalmas felháborodást kiváltó Leopold és Loeb-gyilkosság még sokak emlékezetében frissen élt.

A film noirok következő igazi low budgetes független filmes és már egy kicsit új hullámos darabja a Fegyverbolondok, aminek eredeti angol címe Deadly Is The Female volt, azonban klasszikussá már Gun Crazy címen vált. A filmet Bonnie és Clyde, a '30-as évek híres/hírhedt rablópárosának története inspirálta, így nem meglepő, hogy a film egy vesztébe rohanó bűnöző szerelmespárról szól. A Gun Crazy olyan későbbi filmeknek adott ihletet, mint az 1967-es Bonnie és Clyde vagy a '94-es Született gyilkosok. 

Sok klasszikussá vált filmhez hasonlóan az Ez történt egy éjszaka forgatása sem úgy kezdődött, hogy az abban résztvevők valami fenomenális nagy eredményt vártak volna tőle. Először is nehezen találták meg a film két főszereplőjét, mert nagyon sok színész, de főleg színésznő visszautasította a szerepet. Claudette Colbert csak sokadik jelölt volt, és ő is csak azután vállalta el, amikor megduplázták a fizetését, mert nem találta a forgatókönyvet elég jónak. Clark Gable is, aki a '30-as évek második felének vezető férfiszínésze volt, sem az első választása volt a film készítőinek, mert ő nem volt igazán komikus színész. A film azonban nem várt módon hatalmas és kirobbanó sikert aratott, mégpedig akkorát, hogy sikerült mind az öt fő kategóriában (legjobb film, rendező, férfi, női színész és forgatókönyv) Oscar-díjat nyerni, amit nem is tudott egyetlen film sem megismételni az 1975-ös Száll a kakukk fészkére és a '91-es Bárányok hallgatnakon kívül. Az Ez történt egy éjszakának nemcsak a kritikai, de a közönség sikere is akkora volt, hogy majdnem bedöntötte a férfi atléta trikó gyártó ipart. Ennek olyan egyszerű oka volt, hogy Clark Gable a vetkőzős jelenetében nem viselt trikót az inge alatt. A film az AFI 2007-es legjobb amerikai filmek listájának 46., a legjobb vígjátékok listáján pedig a 8. helyen áll, aminek további érdekessége, hogy nemcsak a Columbia Pictures legnagyobb sikerei közé tartozik a mai napig is, de olyan rajongói is voltak, mint Hitler és Sztálin, akik mind a ketten a kedvenc filmjeik közé sorolták. Hitler kedvenc színésze Clark Gable volt, akinek - sértetlenül való -  elfogására külön díjat tűzött ki, amikor a színész bombázó tisztként szolgált a Légierőnél a 2. világháborúban. De nm kell a filmtől megijedni, ugyanis ez egy könnyed romantikus komédia, némi screwball comedy és road movie beütéssel, ami bármilyen hihetetlen, de 80 évesen is szórakoztató, annak ellenére, hogy a vígjátékokra általában nem jellemző az időtállóság.

A Piszkos alku sajnálatos módon manapság már a kevésbé ismert film noirok közé tartozik, pedig több oknál fogva is unikum a maga kategóriájában. Az első és legszembetűnőbb, hogy a film narrátora nő, ellentétben a többi noirral, ahol ezt a funkciót általában a férfi főszereplő tölti be. A legérdekesebb és izgalmasabb szála pedig nem is a krimi rész, hanem a szokatlan szerelmi háromszöge, amelyben két nő verseng egy férfi kegyeiért. Erre vannak ugyan példák több film noirban is, de a Piszkos alkuban nem a szokásos "végzet asszonya a rendes nő elleni" felállást kapjuk, ahol a femme fatale által elcsábított, ezáltal moralitását elvesztő férfi bukását okozza, hanem fordítva: a férfi főszereplő iránt érzett vonzalma miatt a rendes nő moralitása válik megkérdőjelezhetővé. Ráadásul a két női karakter sokkal összetettebb és kevésbé sztereotipikus, mint sok más klasszikus film noirban.

Szigorúan bizalmas a legtöbb (9) Oscar-díjra jelölt neo-noir film, ami pechjére ugyanabban az évben jött ki, mint a Titanic, ezért csak kettő, Kim Basinger és a legjobb film adaptációs forgatókönyv tudott nyerni. Mivel akkoriban az új-zélandi Russell Crowe és az ausztrál Guy Pearce még viszonylag ismeretlen színésznek számítottak Amerikában, ezért hoztak a filmbe olyan jól hangzó neveket is, mint Kevin Spacey, Kim Basinger, vagy éppen Danny DeVito. A szigorúan bizalmas olyannyira stílusos, atmoszférikus, látványos és jól eljátszott film, hogy a neo-noir műfajának egyik, ha nem éppen a legjobb darabja lett. A film 1953-ban játszódik és szövevényes, fordulatokkal teli története egy csapat los angelesi nyomozóról, korrupcióról és hollywoodi celebről szól.

A (kék sarokban) Joan Crawford (1904-1977) és a (piros sarokban) Bette Davis (1908-1989) közötti gyűlölet és viszály volt Hollywood talán legismertebb rivalizálása, aminek még Joan Crawford halála sem vetett végett. Mindketten Oscar-díjas színésznők voltak, és több klasszikussá vált filmet és nagyon sikeres karaktert tudhattak magukénak pályafutásuk során. Sztárok között mindig is előfordult irigység és szakmai féltékenység, az övék azonban ezen messze túllépett. Joan Crawford 1977-es halála után után Bette Davis azt mondta: "Halottakról soha nem szoktak rosszat mondani, csak jót. Joan Crawford halott. Jó." Természetesen ekkora gyűlölet nem fakadhat csak szakmai féltékenységből, ennek nyilvánvalóan voltak személyes okai is, és aminek hátterében természetesen a hiúság, sérülékenység, szerelem, na és persze mindkettejük rosszindulatra hajlamos természete állt.

A Gyanakvó szerelem Alfred Hitchcock film noir jellegű romantikus pszichológiai thrillere, amit 3 Oscar-díjra jelöltek: legjobb film, legjobb színésznő és legjobb filmzene, amelyek közül Joan Fontaine nyerni tudott. Ez volt a rendező negyedik amerikai filmje és az első, aminek nemcsak a rendezője, de a producere is volt. Továbbá első közös filmje Cary Granttel, akivel a későbbiekben három másik nagy sikerű filmet is készített. A filmstúdió eredetileg egy alacsonyabb költségvetésű B movie-nak tervezte ezt a filmet, azonban amikor Hitchcock bekapcsolódott, megnövelték a budgetet, ugyanakkor beleszóltak a film befejezésébe, ami ezáltal nem úgy ér véget, mint a forgatókönyv alapjául szolgáló regény, Francis Iles Before the Fact c. könyve.
A Rebeccaval egyetemben ez a film nyitotta meg a film noirok között nagy népszerűségnek örvendő "ne bízz a férjedben" típusú filmek sorát (Gázláng, Sajnálom téves szám, Hirtelen félelem stb).  

A Kísért a múlt a klasszikus film noirok egyik legjellegzetesebb példája, ami nagyon sok "Legjobb film noir" listán igen előkelő helyet foglal el. Nálam az első tízbe ugyan nem fért be, de a húszasban már benne lenne.  A Kísért a múltat a film noirok kvintesszenciájának is nevezik, nem véletlenül: tartalmaz minden fontos műfaji elemet, ráadásul mindegyiket magas fokon kivitelezve. A csavaros történettől a klasszikus csábító végzet asszonyán át, a vágyai és gyengesége miatt a végzetébe rohanó antihős férfiig és az erősen kontrasztos, látványos fekete-fehér fényképezéséig, amelyet a látvány mellett még karakterépítésre is használ. Az RKO filmstúdió legjobb filmjei közé tartozik, ami a '40-es évek közepétől az alacsonyabb költségvetésű film noirokra szakosodott, azonban a Kísért a múlt a stúdió ritka "A" budgetes noirjai közé tartozott, amelynek jelentős hatása és befolyása volt az ezt követő noirokra.

A Zelig Woody Allen legkülönösebb, legkülönlegesebb és legkifinomultabb humorú filmje, egyben a kedvencem is tőle, amit ő írt, rendezett és a főszerepet játssza. A Zelig egy mockumentary (ál-dokumentum) film, ami egy kitalált történetet megtörtént eseményként prezentál dokumentum film stílusban, ami ezáltal paródiává és szatírává válik. Az események a '20-30-as években játszódnak, aminek főszereplője Leonard Zelig egy rejtélyes, személyiséggel nem rendelkező kisember, aki annak érdekében, hogy elfogadják és szeressék, felveszi környezete és a körülötte lévő emberek jellegzetességét és karakterisztikáját. A film az elképesztően autentikus mockumentary felszín alatt egy romantikus történet nagyon erőteljes mondanivalóval az identitásról, mentális betegségekről, valamint arról az általános emberi igényről, hogy elfogadják és szeressék. Woody Allen korabeli filmhíradó részleteket használt, amelyekbe beleszerkesztette magát és Mia Farrowt. A kor híres valóságos eseményeit és személyeit is belevágtak cameo szerepekben, mint pl: Al Capone, Josephine Baker, Charlie Chaplin vagy éppen Adolf Hitler. A film ezen részei fekete-fehérek, amivel szemben kontrasztként állnak az események "szakértőivel" (történész, pszichológus, író stb) készült színes interjúk. A filmet két Oscar-díjra (legjobb operatőr, legjobb jelmez) jelölték. 

Nem tudom létezik-e olyan ember a világon, aki ne hallott volna erről a filmről, még ha esetleg nem is látta. Bár a filmet 'A listás' sztárokkal és stáb tagokkal készítették, ennek ellenére senki sem várt nagyon különleges végeredményt a film készítésekor, főleg nem olyat, ami végül lett belőle: a klasszikusok klasszikusa, amit jelenleg a 3. legjobb amerikai filmként tartanak számon az Aranypolgár és a Keresztapa 1 mögött. Eredetileg egy háború párti propaganda filmnek indult, amit a War Department (az akkori amerikai Hadügyminisztérium) támogatott. 1942-ben az USA, bár már túl volt Pearl Harboron, még mindig elég közömbös volt az Európában folyó háború és az azzal járó szenvedések iránt, amit többek között ez a film is be akart mutatni, és elkötelezettebbé tenni az amerikaiakat a náci Németország elleni háborúhoz. Mi tette mégis ezt a filmet annyira különlegessé, hogy nemcsak a háborús propaganda film kategóriát múlta felül messzemenően, de tulajdonképpen a többi filmet is, és több, mint 70 év után is megdobogtatja a szívet? Erre röviden azt lehetne válaszolni, hogy minden. A Casablanca ugyanis rendelkezik minden olyan alkotóelemmel, ami nagyszerűvé tesz egy filmet, ráadásul minden összetevője önmagában is kiváló: izgalmas történet klasszikussá vált szellemes és cinikus mondatokkal, érdekes karakterek, amelyeket remek színészek játszanak, nagyszerű fényképezés és rendezés, fülbemászó betétdal és zene, amelyek elképesztően atmoszférikus filmet eredményeztek, na és persze az a bizonyos szerelmi háromszög. A film nagyon jól megtalálta az egyensúlyt a romantika és a politikai/társadalmi mondanivaló között, ráadásul ezeket sikerült úgy tálalni, hogy teljesen időtállóak lettek azáltal, hogy a karaktereket mozgató motivációk és érzelmek elvonatkoztathatóak a filmbeli eseményektől és így akármelyik korban érvényesek.

Bette Davist (1908-1989) Hollywood második legnagyobb női sztárjaként jegyzik, és tízszer jelölték Oscar-díjra, amiből kétszer nyert (Dangerous 1935, Jezebel 1938), valamint az első nő volt, aki életmű díjat kapott 1977-ben. Híres volt arról, hogy szívesen vállalt ellenszenves és rosszindulatú karaktereket, miközben műfajok széles skáláján mozgott otthonosan, és aki megteremtette híresen kemény, független és űzött nő karakterét. Élete folyamán kialakult róla egy olyan kép, hogy nehézkes vele az együttműködés, azonban tehetségét és elhivatottságát senki nem vonta kétségbe.

Ez a 4 Oscar-díjra jelölt film noir thriller szintén a "ne bízz a férjedben" típusú filmek közé tartozik, és amit a "legjobb nem Hitchcock által rendezett Hitchcock filmnek" tartanak. Mivel a főszereplője Joan Crawford, ezért talán már sejthető, hogy ez a forgatás sem volt botránytól mentes. Crawford nem igazán jött ki a  film egyik mellékszereplőjével Gloria Grahame-mel, akivel a kettejük közötti feszültség egy alkalommal fizikai atrocitásba torkollott. Crawford egyik jelenetének felvétele alatt Grahame leült a díszlet szélére és nagyon hangosan nyalókát kezdett el szopogatni, hogy megzavarja Crawfordot. Grahame terve annyira jól bevált, hogy Crawford nekiesett és ütésváltás lett a vége. A filmkészítésében részt vevő férfiak ahelyett, hogy rögtön szétválasztották volna a küzdő feleket, inkább csak nézték az ezek szerint érdekesnek bizonyuló küzdelmet. Mindenesetre a film sikeres lett, és meghozta Joan Crawford harmadik és egyben utolsó Oscar-jelölését:

Az ötvenes évek egyik legnagyobb hollywoodi botrányában a híres színésznő Lana Turner 14 éves lánya Cheryl Crane megölte anyja udvarlóját, a maffia kapcsolatokkal rendelkező Johnny Stompanato-t. A közvélemény egy idő után elgondolkodott, hogy vajon tényleg a lány szúrta le anyja szeretőjét, vagy esetleg a színésznő tette egy vita hevében?

A végső csábítás mint számos más film a neo-noir műfajban, a klasszikus film noirok végzet asszonyaihoz nyúl vissza, miközben nemcsak a történetet és a látványvilágot modernizálja, de leginkább a femme fatale karaktert, aki ellentmondásosabb, ugyanakkor sokkal, de sokkal kegyetlenebb, mint klasszikus elődei. Mint általában az olyan noirok, aminek központi alakja a  femme fatale, itt is ő irányítja a történetet, és annak minden szereplőjét, ugyanakkor jól érzékelhetjük a különbséget a klasszikus noir végzet asszonyai és azok modern változatai között.

A 3 Oscar-díjra jelölt film George Bernard Shaw azonos c. művének filmadaptációja, a kor egyik legjobb színészének Leslie Howard főszereplésével, aki egyben a film egyik rendezője is Anthony Asquith mellett. A vígjátékként emlegetett film inkább egy társadalmi szatíra, aminek a forgatókönyvét nagyrészben Shaw maga írta. Bár az író mindig lenézően beszélt Hollywoodról, de a Pygmalionért kapott legjobb forgatókönyv Oscar-díját állítólag nagy becsben tartotta otthonában, annak ellenére, hogy a film vége a kívánsága és színműve ellenére happy enddel végződik. A film magyar vonatkozása pedig a producer Gabriel Pascal, aki mindig titokban tartotta eredeti nevét és fiatal kori élettörténetét (elmondása szerint árva volt és cigányok nevelték, akiktől megtanult koldulni és lopni), a későbbiekben további olyan nagy sikerű filmeket készített Shaw adaptációkból, mint a Major Barbara vagy a Caesar and Cleopatra. A Pygmaliont 1964-ben is feldolgozták musical formájában My Fair Lady címmel Audrey Hepburnnel és Rex Harrisonnal a főszerepekben, de több okból (sziruposság, rendezés, színészek, forgatókönyv) meg sem közelíti ezt a verziót, ami sokkal közelebb áll az eredeti színmű társadalom szatírájához a felső osztály viselkedéséről és a társadalmi mobilitás kérdéseiben.

Nem sok film noir kezdődik izgalmasabban és hatásosabban, mint a Rudolf Maté (szül. Mayer Rudolf) rendezte Holtan érkezett (D.O.A).

Frank Bigelow (Edmond O'Brien) végigsétál a rendőrőrs folyosóján, hogy jelentsen egy gyilkosságot:

"Frank Bigelow: Jelenteni szeretnék egy gyilkosságot.

Nyomozó: Üljön le. Mikor követték el ezt a gyilkosságot?

Frank Bigelow: San Franciscoban, tegnap éjjel.

Nyomozó: Kit öltek meg?

Frank Bigelow: Engem."

"Több vacak filmet csináltam, mint bárki más a történelem során."

"I made more lousy pictures than any actor in history."

A Pengeélen Billy Bob Thornton filmje, amit nagyon határozottan és kategorikusan ki lehet jelenti, hiszen ő írta, rendezte és a főszerepet is játssza. Thorntont két Oscarra jelölték, amiből a forgatókönyvért meg is kapta. Nem véletlenül, mivel a Pengeélen az egyik legjobb indie film, amit valaha készítettek, nagyon erős kombinációja a kiváló forgatókönyvnek, a koncentrált rendezésnek és a remek színészi játéknak. Ezek együttese, na meg a film kasszasikere meghozta Billy Bob Thorntonnak a hollywoodi áttörést.

A William Wyler rendezte és 7 Oscar-jelölést szerző 1940-es film noir jellegű melodrámát, ami Somerset Maugham azonos c. színművéből készült Bette Davis főszereplésével. Az író malajziai utazása során találkozott egy brit ügyvéddel, aki elmesélt neki egy botrányos ügyet, ami 1911-ben történt Kuala Lumpurban. Egy neves iskola igazgatójának William Proudlock felesége, Ethel az otthonukban lelőtte az egyik férfi ismerősét, William Stewartot. Habár a nő azt állította, hogy a Stewart meg akarta erőszakolni és ezért kellett önvédelemből megölnie, a bíróság bűnösnek találta és halálra ítélte, azonban öt hónap börtön után szabadon engedték. Ez az eset ihlette Somerset Maughamet darabjának megírására, amiből aztán a film forgatókönyve készült.