Ebben az 5 Oscarra jelölt édesbús romantikus komédiában Audrey Hepburn egy szomorú háttérrel rendelkező excentrikus lányt játszik, aki anyagi biztonsága érdekében mindenáron egy gazdag férjet szeretne magának, miközben beleszeret egy szegény íróba. Talán ez az a film és szerep, amivel Hepburnt leginkább azonosítják, ami egy kicsit annak is köszönhető, hogy kicsit szomorkásabb hangulatú, mint a legtöbb romantikus vígjátéka, így valódi személyiségét is meg tudta mutatni benne. Na meg persze az olyan ikonikus jeleneteknek, mint amikor egy péksüteményt majszolva bámulja a reggel még kihalt utcán a Tiffany ékszerbolt egyik kirakatát.

Bár látszólag könnyen körülírható az epikus filmek műfaja, valójában a behatárolása talán még nehezebb, mint neo-noiroké. Klasszikus értelemben epikus filmeknek nevezzük azokat a nagy költségvetésű és nagy léptékű, mindent elsöprő látványosságra építő, hatalmas díszletekkel dolgozó, erőteljes érzelmeket kiváltó, drámai nagyzenekari, sok esetben pátoszos zenét alkalmazó, a megszokottnál hosszabb játékidejű, gyakran híres és válogatott színészcsapattal, stábbal dolgozó történelmi filmeket. Aztán ez a meghatározás tovább specifikálható olyan elemekkel, hogy történetükben gyakran hosszabb időszakot, akár több generáció életét ölelik fel, a régebbi filmek előszeretettel jelenítenek meg vallásos témákat, általában történelmi eseményeket dolgoznak fel, amelyeknek főhősei sokszor heroikus és/vagy történelmi figurák, királyok, hadvezérek, próféták, akik egy-egy korszak meghatározó és befolyásos alakjai voltak. Az epikus filmek további gyakori jellemzője, hogy történetük valamelyik háborúban vagy közvetlenül azelőtt/után játszódnak, de mindenképpen olyan korszakban, ami valamilyen szempontból meghatározta, esetleg megváltoztatta az emberiség vagy egy adott közösség további sorsát. A hollywoodi epikus művek többségére jellemző szentimentalizmus, pátoszosság és grandiózusság szinte kötelezően több-kevesebb giccsességet eredményezett - elsősorban megint csak a régebbi filmek esetében - , azonban ez a közönséget soha nem zavarta, amit mutat ezen filmek órási népszerűsége is, és ami miatt a kritikusok is általában megbocsátóbbak a hibáikkal szemben. 

Francis Ford Coppola producer vette rá a karrierje elején álló Wim Wenders német rendezőt arra, hogy elkészítse ezt a neo-noir mystery filmet, ami lényegében nem más, mint egy stílusos tisztelgés Dashiell Hammett hardboiled krimiíró és a '40-es évekbeli klasszikus hollywoodi noirok előtt. A fikciós történet főszereplője Hammett, aki detektív karrierje után, írói munkássága elején belecsöppen egy olyan rejtélyes bűnügyi történetbe, mint amilyenekről írni szokott. A filmben számos utalás látható régi noirokra, valamint néhány olyan idősebb színész is látható benne, aki még szerepelt ezekben a filmekben, mint Elisha Cook Jr, aki játszott Hammett leghíresebb regényének filmváltozatában, a noir műfaját Hollywoodban elindító, John Huston rendezte és Humphrey Bogart főszereplésével készült 1941-es Máltai sólyomban.

Három Oscar-díjra jelölték Vincente Minelli komédiáját, aminek középpontjában egy esküvő előkészítése áll, miközben láthatjuk azt, hogy a címszereplő középosztálybeli apa hogyan is küzd meg azzal a tudattal és érzéssel, hogy nem sokkal azelőtt még lófarkas és imádott kislánya immár végleg felnőtt és férjhez megy. A filmben olyan sztárok játszanak, mint Spencer Tracy, Joan Bennett vagy éppen itt még nagyon fiatal Elizabeth Taylor, akik olyan sikeressé tették ezt a vígjátékot, hogy végül az 1950-es egyik legtöbb bevételét termelte. Sőt, nem sokkal később, a '60-as évek elején egy televíziós sorozat is készült belőle, majd 1991-ben megjelent modern remake-je is Steve Martinnal és Diane Keatonnel a főszerepekben. Bár az 1991-es film is egy viszonylag jól sikerült darab lett, mindazonáltal az eredeti minőségét mégsem éri el. A két film között leegyszerűsítve annyi a különbség, mint a két főszereplő, Spencer Tracy és Steve Martin játékának színvonala között látható.

4 Oscar-díjra jelölték Stanley Kubrick nagy hatású sci-fijét, ami az űrrepülés valósághű ábrázolásáról, megjelenésekor úttörőnek számító speciális effektjeiről, látványos képi világáról és összetett, többféleképpen is értelmezhető filozofikus témáiról vált híressé. A film alapjaiban újította meg a tradicionális mozit a kép, a hang és a zene különleges használatával, valamint minimális mennyiségű szövegével, párbeszédével. A sci-fik ezt megelőzve még alacsony költségvetésű  filmeknek számítottak, az Űrodüsszeia után azonban kitört ebből a kategóriából és vált a legnagyobb költségvetésű, leglátványosabb műfajjá. A történet egy űrutazást követ nyomon a Jupiterre, ahol egy, az embernél minden szempontból fejlettebb idegen faj létezését sejtik, az utazásban pedig egy minden tudó számítógépes mesterséges intelligencia segíti az űrhajósokat, ami egy idő után önállósítja magát.

Ez a film noir a főszereplők, Veronica Lake és Alan Ladd népszerű párosa mellett leginkább a forgatókönyvéről nevezetes. A kék dália ugyanis az egyetlen olyan noir, aminek forgatókönyvét Raymond Chandler közvetlenül a film számára írta és az nem valamelyik regényén alapul, és amivel ez a noir egyetlen Oscar jelölését is begyűjtötte. Egy háborúból hazatérő katona gyanúsítottá válik felesége meggyilkolásának ügyében, mivel nem sokkal előtte vitatkozni látták vele.

10 Oscar-jelöléséből ötöt - jellemzően kevésbé fontos kategóriákban - megnyerő brit epikus romantikus és háborús film története Oroszországban, majd később a Szovjetunióban játszódik nagyrészt az I. világháború, a kommunista forradalom és polgárháború időszakában, 1917 és 1922 között. A film alapját Boris Paszternák regénye szolgáltatta, amit az ötvenes években csempésztek ki a Szovjetunióból, és amiért később megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A regény rögtön népszerűvé vált Nyugaton, amihez az is hozzájárult, hogy a kommunista országokban betiltották, így nem volt kétséges, hogy a filmes feldolgozása sem várat túl sokáig magára. A Doktor Zsivágó főszereplője egy tanult és művelt orosz orvos és költő, aki a forradalom és a polgárháború, a kommunista hatalomátvétel időszakában mind politikailag, mind magánéletét tekintve két fél között őrlődik.

Clint Eastwood 4 Oscar-díjra jelölt háborús filmje a második világháború csendes-óceáni hadszínterének egyik legöldöklőbb csatájáról, egy kis sziget, Iwo Jima birtoklásáért folyó öt hetes küzdelemről szól, amelyet a japánok szemszögéből mutat be. A film ennek megfelelően japán nyelvű és szereplőinek többsége is japán, nem véletlenül lett sokkal sikeresebb Japánban, mint az USÁ-ban. A Letters from Iwo Jima egyébként Clint Eastwood másik filmjének, a Flags of Our Fathers-nek a párja, ami ugyanezt a csatát mutatja be amerikai szempontból.

Alfred Hitchcock 1939-es Hollywoodba költözése után, majd 1972-es Angliába való végleges visszatérése között mindössze két filmet készített hazájában, köztük ezt az 1950-es mystery thrillert Marlene Dietrichhel és Jane Wymannel a főszerepekben. A Rémület a színpadon Hitchcock szelídebb darabjai közé tartozik, ami legfőképpen híres/hírhedt flashbackjéről ismert, és ami nem mellesleg karakterizálását tekintve a legnoirosabb filmje. A Stage Fright férfi főszereplőjét gyilkosság gyanúja miatt keresi a rendőrség, mert azzal vádolják, hogy megölte szeretője férjét.

William Wyler rendezte ezt a 4 Oscar-díjra jelölt (közte a legjobb film kategóriájával), gengszterfilm elemekkel rendelkező szociodrámát Humphrey Bogart, Sylvia Sydney és Joel McCrea főszereplésével. A film arról is híres, hogy ebben szerepeltek először az ún. Dead End Kids kölykök, ami egy csapatnyi tinédzser fiút jelentett, akik aztán több, mint húsz éven keresztül feltűntek különböző filmekben. A Zsákutca egy rakás szegény kölyökről szól, akik életük egyik legmeghatározóbb szakaszában állnak és dönteniük kell, hogy hogyan folytatják tovább életüket, becsületesen, de szegényen, vagy a bűn útjára lépnek. 

Armando Iannucci politikai szatírája a kommunizmus egyik legsötétebb fejezetének, a Szovjetunió sztálinista időszakának abszurditását és embertelen jellegét kívánja a sötét, esetenként morbid valamint slapstick komédiákra jellemző bohózatszerű humorral bemutatni. A történet Sztálin halála után több hónapig tartó hatalmi harcok eseményeit mutatja be pár napba sűrítve végtelenül viccesen és történelmileg hűen, ami által a néző megismerheti a kommunizmus minden embertelenségét, józan észt vagy akár az ép elmét nélkülöző abszurd és kegyetlen világát. A filmet bátran nevezhetjük a politikai szatíra műfajának leghíresebb és legjobb darabjának, a Dr. Strangelove méltó utódjának.

Többször is szó esett már a régi hollywoodi botrányokkal és pletykákkal kapcsolatban arról , hogy hogyan is próbálták mindezeket a maguk idejében rendkívül botrányosnak számító eseteket a különböző filmstúdiók és vezetői eltitkolni annak érdekében, hogy megőrizhessék a sztárjaik – na és persze a stúdió – jó hírét. Hollywood aranykorában nem, hogy egy gyilkosság, vagy halállal végződő baleset, de a homoszexualitás, vagy akár egy-egy házasságon kívüli alkalmi szexkapcsolat, terhesség is a karrier végét jelenthette, ezért minden stúdiónál voltak olyan alkalmazottak, akiknek a legfontosabb feladata az volt, hogy kritikus esetekben akár pillanatok alatt, egy modern gyors reagálású kommandós egység gyorsaságával  érjenek a helyszínre, hogy elvégezzék a „takarítást” a stúdió és az ügyben érintett sztár image-nek megőrzése érdekében, valamint minden lehetséges módon hosszútávon is biztosítsák a botránymentességet. Ők voltak az ún. „fixerek”, azaz a fixálók, a balhé elsimítói, akik számíthattak a stúdiók biztonsági főnökeinek és PR vezetőinek segítségére is, miközben olyan anyagi háttérrel rendelkeztek a stúdióknak köszönhetően, hogy bárkit korrumpálhattak azért, hogy az igazság ne kerüljön napvilágra. A stúdiók biztonsági szolgálata folyamatos, 24 órás telefonos ügyeletet tartott, annak érdekében, ha bármi olyan esemény történik, ami ciki lenne a nagyközönség és/vagy a hatóságokat előtt, a stúdió színészei és egyéb alkalmazottai hívni tudjanak. A PR-osok feladata pedig  a médiában megjelenő cikkek befolyásolása vagy ellenőrzése volt, annak érdekében, hogy az újságokban az ügyről már a stúdiónak kedvező verzió jelenjen meg, ha egyáltalán megjelent róla valami.

Hollywood aranykorának legnagyobb és leghírhedtebb fixere Eddie Mannix (1891-1963) volt, az MGM egyik managere, a későbbiekben pedig alelnöke.

Michael Mann írta és rendezte ezt a neo-noir krimit Robert De Niroval és Al Pacinoval a főszerepekben, ami olyan nagy hatásúnak bizonyult, hogy számos ezt követő valódi bankrablást és lövöldözést írtak a számlájára, különös tekintettel a híres 1997-es észak-hollywoodit. Larry Phillips és Emil Matasareanu nevű bűnözők keveredtek lövöldözésbe a rendőrséggel, miután kirabolták a Bank of Amerika egyik fiókját. Ezt a lövöldözést a mai napig is az amerikai krimitörténelem legvéresebbjeként tartják számon, ami mellett Playstation és Xbox akciójátékok is készültek a története alapján. A filmet nem véletlenül nevezik a ’90-es évek egyik legjobb noir krimijének, amiben egy csapat végtelenül profi rabló és legalább ennyire elszánt nyomozó(k) feszülnek egymásnak, miközben beleláthatunk problémás magánéletükbe is.

A boxról szóló filmek gyártása nem a Rockyval kezdődtek a ’70-es években, hanem már a ’20-30-as években is számos film készült erről a témáról. A műfaj darabjai nagyon különbözőek lehettek, attól függően, hogy mire is helyezték a hangsúlyt: a kemény munka utáni győzelemre, sikerre, vagy inkább a box világának sötétebbik oldalára, mint a korrupcióra, és az emberi életeket tönkretevő, testet és lelket megnyomorító oldalára? A ’40-es években, a film noir korszakában is több boxszal kapcsolatos film készült, amelyek – és ez talán már nem lesz meglepetés a műfaj ismerői és kedvelői számára – a második csoportba tartoznak, mint Robert Wise rendező 1949-es méltatlanul kevéssé ismert noir gyöngyszeme, Az eladott mérkőzés Robert Ryan és Audrey Totter főszereplésével.

12 Oscar-díjra jelölték Tennessee Williams 1947-es, Pulitzer-díjat nyert színművéből készült drámát, amit nem véletlenül neveznek „minden idők legjobban eljátszott” filmjének. Williams híres színdarabját számos alkalommal megfilmesítették, de mindezek között messze ez az 1951-es, Elia Kazan által rendezett verzió sikerült a legjobban, aminek legfőbb oka a film színészeinek mára már legendássá és filmtörténeti jelentőségűvé vált alakítása. Mind a négy főszereplőt, Vivian Leight, Marlon Brandot, Karl Maldent és Kim Huntert Oscar-díjra jelölték, akik közül csak Brando nem kapta meg, mindazonáltal az ő alakítása után indult el Hollywoodban az un. method-acting a hódító útjára. A történet középpontjában egy mostanra már kissé kiöregedő „southern belle”, azaz egy Déli szépség, Blanche DuBois áll, aki mindenféle személyes és anyagi veszteség után maga mögött hagyja korábbi arisztokratikus életét, hogy húga és sógora szegényes lakásába költözve folytassa életét.

Az Ace in the Hole egy nagyon tipikus és jellegzetes Billy Wilder film dráma az ötvenes évek elejéről, és az egyetlen tulajdonsága, ami ellentmond ennek a megállapításnak, hogy megjelenésekor megbukott, mind a közönség, mind a kritika előtt. Idővel persze ez is felértékelődött, ami nem véletlen, hiszen ez egyike azon gyöngyszemeinek, amelyek az idővel egyre csak jobbak lettek. Ha ma mutatnák be, akkor nagy valószínűséggel sokkal nagyobb sikert aratna a közönség soraiban, mivel ez a film kíméletlenül és leplezetlenül mutatja be a média (azon belül is elsősorban a bulvármédia) társadalomromboló hatását, amely folyamatban az átlagembernek ugyanolyan része és felelőssége van, mint a magának a médiának. Billy Wilder egyik legcinikusabb filmje. 

Két olyan film is készült egymástól függetlenül 1 éven belül, amelyek Truman Capote amerikai író életének egy szakaszát mutatják be, konkrétan azt a pár évet, ami alatt megírta élete fő művét, az 1966-ban megjelent In Cold Blood (Hidegvérrel) c. nem fikciós regényét, ami egy kansasi négyes gyilkosság történetét dolgozza fel. Egyik film sem a regény filmadaptációja, hanem a világ egyik legelismertebb könyv elkészültének folyamatáról, Truman Capote minimum ellentmondásos személyiségéről, valamint az író és az egyik gyilkos között kialakuló kapcsolatról szól. A két film története nagyon hasonló, függetlenül attól, hogy a forgatókönyveik különböző biográfiákon alapulnak, amelyek két nagyon különböző - de kiváló - filmet eredményeztek. A 2005-ös Capote talán az ismertebb és elismertebb darab, amelyet 5 Oscar-díjra jelöltek, köztük a főszerepet játszó Philip Seymour Hoffmant, aki meg is nyerte a legjobb férfi színésznek járót. Az egy évvel későbbi Infamous Capoteját az angol Toby Jones alakítja, aki mellett olyan színészeket láthatunk jobbnál-jobb mellékszerepekben, mint Sandra Bullock, Jeff Daniels vagy éppen Sigourney Weaver. Bár mindkét film annyira jó, hogy külön-külön posztot is megérnének, azonban mégis talán még érdekesebb együtt látni őket.

A Fargo egy három szezon (2014, 2015, 2017) és 3*10 epizódot megélt, többszörös Emmy és Golden Globe-díjas amerikai antológiai TV sorozat, amelyik minden évben egy másik, az előzőtől független történetet mutat be. A folytatás lehetősége nincs kizárva, jelenleg azonban ötletek hiányában hibernált állapotban van a sorozat. A három évad történetei közötti laza összekötő kapocs pedig a Coen testvérek 1996-os 7 Oscar-díjat nyert azonos című neo-noir thrillere és fekete komédiája, amely a sorozat elkészültét inspirálta. A sorozatot eredetileg Noah Hawley írta és az ötletet adta, amelyben aztán Coenék producerként dolgoztak 13 rendező, 6 író és 3 operatőr mellett.

A kor legnagyobb szexszimbóluma, Rita Hayworth a karrierje csúcsán, mindenki legnagyobb döbbenetére 1948-ban visszavonult a filmezéstől, és összeházasodott Ali Salman Aga Khan pakisztáni herceggel. Válása után visszatért Hollywoodba, ahol úgy gondolták, hogy karrierjének megújítása érdekében a legjobb, ha legnagyobb sikerében, a Gildában a partnerét játszó Glenn Forddal párosítják egy össze egy, a Gildához nagyon hasonló noirban. Ennek megfelelően Rita Hayworth talán nem meglepő módon egy szexis énekes és táncosnőt alakít ebben az egzotikus helyen, a karibi Trinidadon játszódó kémtörténetben, ahol bizonyítékot kell szereznie férje gyilkosa ellen.

Két Oscar-díjra nevezték ezt a romantikus musical komédiát, amit nem csak minden idők legjobb amerikai musicaleként, de az 5. legjobb amerikai filmként tartanak számon az AFI különböző listáin, ahol három dala is szerepel a legjobb 100 filmdal között: a Singin' in the Rain a harmadik, a Make 'em Laugh a 49., a Good Morning pedig a 72. helyen áll. A musical története Hollywoodban játszódik a hangosfilmek megjelenésének időszakában, ami nem csak a filmgyárban, de az ott dolgozó emberek életében is nagy változásokat hozott: volt akit felemelt, volt akit a süllyesztőbe küldött. Az Ének az esőben ezt a korszakot mutatja be a hasonló témával rendelkező, általában sötét tónusú drámákkal szemben nagyon vidáman és nosztalgikusan, amelyet aztán olyan színészek vittek sikerre, mint Gene Kelly - aki a rendező és koreográfus feladatokat is ellátta-, valamint Donald O'Connor, Debbie Renolds és Jean Hagen.